Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Csécsy Imre: Tayloring.

Kepes Ernő a Nyugat 17. számában megjelent közleményében úgy tünteti fel a Taylor-rendszert, mintha ez korszakos jelentőségű volna a tőke és munka harcában s a tőke újabb győzelmét jelentené a munka felett. Legyen szabad e közleményhez néhány megjegyzést fűznöm.

A munkásság követelései eddig mindig két dologra irányultak: a munkaidő leszállítására és a munkabér felemelésére. Mind a kettőre nemcsak azért van szüksége a munkásságnak, hogy élet-standardjét emelje, hiszen ez csak pillanatnyi jelentőségű volna s e cél még nem adna a küzdelemnek általános, politikai jelentőséget. Ha a munkásság e követelésekkel csakis exhemer és szubjektív érdekét akarná kielégíteni, akkor minden eredménynek, amit elérnie sikerült, csupán annyi volna az értéke, mint az elcsigázott vándornak az a könnyebbség, hogy terhét egy-egy pillanatra leteheti, ami nem jelenti még a cél megközelítését, mert a pillanatnyi pihenő után örökös bolyongásában éppoly távol áll a céljától, mint azelőtt. Nem - a munkásság e kettős követelésének sokkal inkább harcos jellege van. A munkaidő leszállítása s a munkabér emelése a tőke életérdekeit támadja - ami ezekben a küzdelmekben megnyilvánul, abból nem a pillanatnyi törekvés, hanem az osztályöntudat kifejeződése a fontos. A munkaidő korlátozása közvetlenül, a munkabér emelése közvetve a tőkehaszon lefokozását jelenti - márpedig mi más a tőke profitja, mint új tőke képződésének lehetősége? A tőke önmagát táplálja és önmagát szaporítja - ezt az öntáplálódást és önszaporodást akadályozzák a munkáskövetelések.

Mármost itt van ez a tayloring: azt lehetne hinni, hogy a tőke ezáltal saját fegyvereivel veri vissza a munkát, mert hisz megad a munkásnak mindent, amit eddig követelt, csupán kizárja az amerikázást s a felemelt bérrel fizetett leszállított munkaidővel úgy akar rendelkezni, ahogyan ő és nem a munkás látja jónak. Véleményem szerint valójában ennek a munkarendszernek nincs ily korszakos jelentősége a tőke és munka harcában. Nem jelent ez egyebet, mint egy új fegyver beállítását, amely éppen olyan kétélű, mint minden gazdasági fegyver. A munkaidő leszállítása s a munkabér fölemelése mellé a munkásság oda fog sorakoztatni egy harmadik követelést: a munkateljesítmény leszállítását.

Hogy a küzdelemnek e kibővítése is jogos lesz, azt el kell ismernünk ha per absolutum elismerjük az eddigi követelések jogosultságát. Mert ha a jogosultságot a munkás szempontjából mérjük, rá kell jönnünk, hogy a Taylor-rendszer nemcsak a tőkeképződés fokozódását, hanem a munkás életszínvonalának süllyedését is maga után vonja. Kepes E. a tayloringet igen helyesen és találóan a munka tréningjének nevezi, de elfelejti gondolatmenetté fejleszteni ez ötletet. Szerinte a tréning csak a fölösleges erőkifejtések csökkentése, illetőleg az erőkifejtések legcélszerűbb, mert legteljesebb fölhasználása. Nos, ez a tréning igen jó munka-atlétákat fog nevelni, de az atlétaságnak természetszerű következménye az idő előtti letörés. Ugyanolyan nagyságú munka több időre beosztva, tehát lassabban és kevesebb pihenővel végezve, kevesebbet árt a szervezetnek, mint rövidebb idő alatt végezve s akár aránylag is több pihenővel könnyítve. A tréning nem erőmegtakarítás, hanem erőösszpontosítás, tehát a nagyobb munkateljesítmény még trenírozott munkás számára is szükségképp nagyobb munkát jelent. Ezen az alapon teljesen illuzórikussá válik a tayloringnek abbeli előnye a munkás számára, hogy a munkaidő leszállítása s a munkabér fölemelése által fokozza a jóléti és kulturális emelkedés lehetőségét, hisz az elcsigázott munkás még nagyobb jövedelem mellett is sokkal kevésbé fogékony a kultúra s a jólét iránt, mint a pihentebb, bár kevesebbet kereső munkás. Elismerem, hogy a magasabb munkabér főleg a munkás gyermeke számára jelent kultúrát, mint Kepes E. írja - de vajon ez elégséges apológiája-e a Taylor-rendszernek? Hát a magasabb munkabér tayloring nélkül nem jelent-e szintén kultúrát a gyermek számára? A különbség bizonyára abban áll, hogy ez a munkabéremelés egyenesen ölébe hull a munkásnak, ez már megvan a jelenben, amazért pedig küzdenie kell. De hát csakugyan olyan nagyon az ölébe hull-e? Ismétlem, itt minden azon fordul meg, elfogadjuk-e, hogy a tréning-munka (amely, ne felejtsük el, még abban is különbözik a sport-tréningtől, hogy örökös), hogy tehát ez a tréning-munka elcsigázó hatású?

Bizonyosra veszem, hogy a munkásság a munkateljesítmény leszállítását, mint harmadik állandó követelményt, föl fogja venni a küzdelem programjába. Már csak azért sem fogja e rendszert saját érdekében valónak hinni, mert a tőkétől ered és bebizonyosodott, hogy a tőkének még nyilvánvalóan munkásjóléti intézkedései is végeredményben saját érdekét szolgálják. Kizártnak tartom, hogy a munkásság esetleg áldani fogja a tayloringet, mint Kepes E. hajlandó hinni. A munkának osztálybeli öntudatos érdeke s törekvése a tőke gyengítése.

Más kérdés: mennyiben fogja megváltoztatni a küzdelemnek e kibővülése a küzdelem jellegét? Igaz, hogy a munkáltató nehezebben fogja kizárni a tanult, az üzembe beleszokott munkást - de ha mégis kizárja, az a munkásra veszedelmesebb lesz, mint ma. A tanultság itt nagyon specializált tanultságot jelent, aminek értékesíthetése majdnem egészen helyhez (üzemhez) kötött. Nem tartom valószínűnek, hogy a tayloring egy még exkluzívabb syndicalismus kialakulásához vezetne. A »trenírozott« munkások nem fogják a munkásság tömegével szemben fölhasználni ezt a »tanultságot«, mert ők maguk is minél kevesebbet fognak kérni belőle. Ennek az új fegyvernek beiktatása hitem szerint nem fog újabb syndicalista jellegű érdek-szétkapcsolódást előidézni a munkásságban, mert a munkateljesítmény leszállítása éppúgy közös érdek lesz, mint a munkásság másik két követelése.