Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Halász Imre: Fővárosi ügyek.

(Ajánlva a polgármester úr szíves figyelmébe.) Milliós fővárosunk egy szokatlan erejű, de még mindig fejletlen növendékifjú képét mutatja. Az a bizonyos előkelő idegen, ki a nyugatról jöve az európai nagyvárosok képét összeveti azokkal a benyomásokkal, melyek itt lépten-nyomon elébe tolakodnak, lehetetlen, hogy fel ne ismerje egy majdani világváros körvonalait, de az összbenyomás, melyet a mostani Budapest tesz rá, mégsem lehet más, mint hogy itt egy városóriás van fejlődőben, mely azonban ma még nem kész. Ha Budapest csak azon a területen, melyen ma áll, úgy kiépülne, ahogy a nagy európai városok ki vannak épülve, vagyis ha a sok ezer földszintes és egyemeletes ház helyébe a külvárosokban is - miként ezt másutt látjuk - általában három-négy emeletes házak épülnének, akkor már most is elférne fővárosunkban mintegy kétmillió lakos. Éppen a fiatal korral természetszerűleg velejáró esetlenségek és tökéletlenségek gyaníttatják legjobban, mekkora fejlődés vár még erre a városra s mi lesz ebből a karjait erősen nyújtogató ifjoncból, ha majd megéri férfikorát. Nem optimista képzelődések ezek. Ha negyven év előtt elköltözött apáink felébrednének s meglátnák a mostani Budapestet, bizony nagyon álmélkodnának már ezen is. Ha pedig nekünk most élőknek megadatnék, hogy egy félszázad múlva megláthassuk az akkori Budapestet, nekünk alighanem még nagyobb okunk lenne a bámulásra.

Jobb is talán, ha nem feszegetjük a múltat. Hát hiszen sok talán másképp, talán jobban is történhetett volna, mint ahogy történt. De mit használ a régi dolgok hánytorgatása. Jobb, ha tekintetünket a jövő felé irányozzuk s minden igyekezettel azon leszünk, hogy amit a mostani nemzedék alkotni fog, az minél jobban legyen megcsinálva.

Sok jel mutat arra, hogy Budapest mostanában az ő hatalmas fejlődésének egy újabb etapja előtt áll és szerencsés körülménynek kell tartanunk, hogy ebben a korszakban, mely nevezetes lesz fővárosunk fejlődési történetében, egy oly férfiú áll az ügyek élén, ki már eddig is megmutatta, hogy a mértéket az előtte álló koncepciókhoz, nem a régi »jó« nyárspolgári felfogás köréből, hanem egy nagyobb szabású jövő feladatainak megértéséből veszi, szóval oly ember, aki mer és tud gondolni nagyot és újat. Ezt az embert érdemes támogatni s ehhez hozzátartozik az is, hogy ha valakinek valami nézete van, azzal bátran és őszintén álljon elő.

Mostanában is egy sereg elég fontos terv fől és alakul ki a jövő méhében. Egyelőre említsünk kettőt: egyik egy új városház terve, a másik az Erzsébet-sugárút.

A közönség a sokat emlegetett új városházát rendszerint úgy képzeli, hogy annak akkorának kell lenni, hogy a főváros összes központi hivatalai elférjenek benne. Hát ez képtelenség. Legyünk tisztában vele, hogy egy ily méretű épületmonstrum sohasem lehetne igazi művészi alkotás, hanem csak valami ormótlan nagyságú kaszárnyaféle. Márpedig az új városházának valódi művészi alkotásnak kell lennie éspedig nemcsak külsőleg, hanem belsejében is.

Merőben barbár felfogás, hogy a kőmíves- és ácsmunkáknak némi ügyességgel összerótt halmaza, kivált ha nagy terjedelmű, már tekintélyes középület. Egy igazi középületnek belül is gazdag művészi tartalommal kell ékeskednie. Csak ha ez is megvan, lehet rá elmondani, hogy kész. Mily messze van attól még a mi drága országházunk is, hogy ezt joggal el lehessen róla mondani. Nem beszélek arról, hogy helyes volt-e éppen gót stilben építeni. De hát megengedjük, kívülről elég szép, hanem belül már nemcsak kényelmetlen, hanem művészi remekekben meglepően szegény is. (Ráadásul annyira kitolták a Duna-partra, hogy csak Budáról lehet főhomlokzatát megtekinteni, onnét pedig a nagy távolság miatt finomságai elmosódnak. Harmincmillió költséggel egy óriási forgalmi akadályt csináltak belőle.)

A főváros természetesen nem építhet ily drága városházat. Hogy az új városháza külsőleg is építészeti műremek képét mutathassa, a belsejében is megtölthető legyen a képzőművészetek és az iparművészet remekeivel: csak közepes méretű épület lehet. Ama kétrendbeli lényeges feladatnak csak ily közepes méretű keretben vagyunk képesek megfelelni.

Nincs tehát más ésszerű megoldása a városház-problémának, mint az, melyre a Budapestnél négyszer népesebb és negyvenszer gazdagabb Berlin városa adott példát. Nem követte el azt a képtelenséget, hogy az összes városi hivatalokat egy díszpalotában akarja elhelyezni. Hanem különbséget tett »Rathhaus« és »Stadthaus« között. A hivatalok, az irodák megmaradtak a régi Stadthausban s az újabban épített monumentális Rathhausban csak a közgyűlési terem s emellett egy valóban művészi díszterem, a tanács üléstermei s némely kisebb számú odavaló helyiség nyert elhelyezést. Érdemes megemlíteni, hogy a hatalmas palota szuterén-helyiségeiben, az ún. rathskellerben, egy rengeteg nagyságú vendéglőhelyiség van, mely tetemes pénzügyi hasznot is hoz. Így van ez még sok más külföldi városban. A példát nálunk is követni lehetne.

Az első kérdés természetesen: hová jöjjön az új városháza? Sajnos, még erről is kell beszélni, mert léteznek fantasztikus tervkovácsok, akik mindenáron az Erzsébet térre, vagy ennek közelébe akarnák helyezni.

Meggyőződésem szerint - s ez a nézet most már remélhetőleg végleg keresztül is fog hatolni - az új városháza nem épülhet máshová, mint arra a hatalmas térre, mely keletkezni fog, ha a Károly kaszárnya szárnyépületeit s a Károly körútra néző egész homlokzatot lerombolják. E terjedelmes és szép parkká kiképezhető tér közepe táján, de homlokzattal a mostani Károly körút vonalába jönne az építendő nem nagy, de díszes tanácsház. Mellette, valamint mögötte jelentékeny szabad tér maradna. Mert a tanácsház nem lenne kaszárnyaszerű épületmonstrum, hanem egy közepes nagyságú díszes palota, oly módon elhelyezve, hogy a tekintélyes nagyságban kiképzendő tornya éppen a majdani Erzsébet sugárút tengelyébe essék.

A Károly kaszárnya főépületét, mely egyetlen monumentális épületünk a 18. század elejéről, lerombolni barbarizmus volna. A kapuit azonban állandóan, éjjel-nappal nyitva kellene tartani a kocsiközlekedés számára is, hogy e nagy épület szűnjön meg forgalmi akadály lenni a város közepén. Ez a nagy épület maradna a hivatalok használatára s ami hivatal - a mostaninál ésszerűbb és takarékosabb helykihasználás mellett is - ebben az épületben el nem férne, csak annak kellene lehetőleg a közelben egyszerű, praktikus beosztású épületeket emelni.

Most pedig pár szót az Erzsébet sugárútról. Ez az út arra volna hivatva, hogy Budapestnek legelsőrendű »avenue«-je s belső szakaszában legélénkebb üzleti ütőere legyen - szebb, jelentékenyebb az Andrássy útnál is. Az Andrássy útnak - egyebekről most nem szólva - legnagyobb hibája, hogy nem torkolltatták ki szemben a lipótvárosi templommal, ami ha megtörténik, nemcsak gyönyörű perspektívát nyert volna ez a hatalmas útvonal, de forgalma is egyenesen gravitálhatott volna a Lánchíd felé. De hát félrecsavarintották a Fürdő utca irányában. Ezen már segíteni nem lehet.

Az Erzsébet sugárút lesz, ha ezt is el nem kontárkodják, a következő évtizedek legnevezetesebb városépítési alkotása. Vigyázzunk, hogy az ne ismétlődjék, ami az Andrássy útnál történt, hogy egy alapjában szerencsés, sőt fényes gondolat értékét a kivitel gyarlóságai tetemesen leszállították.

Semmi esetre se legyen az Erzsébet út oly keskeny, mint az Andrássy út belső része, melyet - talán nem is eléggé helytálló takarékossági tekintetekből - ott szűkítettek össze, ahol a forgalom a dolog természete szerint legélénkebb, tudniillik belső szakaszában.

Célszerű volna a fasort a majdani Erzsébet útnak nem a két szélén végigfutó gyalogjáró mellé, hanem az út közepén végig fektetni, mint ez pl. a berlini Unter den Linden középső fasoránál, vagy a drezdai nagy királyi kertbe vivő hatalmas avenue-nál látható. Csakis a nagy sugárút közepét végigszelő fasort lehet magas és nagy koronájú fákból alakítani, csak ez lehet igazán szép sétaúttá, miként ezt a fentebb említett példák mutatják. Az utcaszélen végigfutó fák, ha nagyobb növésűek, elveszik a házak emeleteinek kilátását. (Lovagló utakra azonban nincs szükség, mert nálunk nagyon kevesen lovagolnak!)

Még egyet! Az Erzsébet sugárutat, hogy valóban a főváros legszebb avenue-ja lehessen, árkádosan kellene kiképezni. Nekünk egyetlen árkádos utcánk sincs, még azt a kis darab oszlopsort is ott a Vigadó előtt megirigyelte tőlünk a kapzsiság s be engedte üvegeztetni a bürokrata rövidlátás.

Nálunk némelyek azért nem szeretik az árkádos építkezést, mivel - mint vélik - elveszi az üzletek világosságát. De ennek a bajnak, mint alább látni fogjuk, már meg van találva az ellenszere. Nálunk esős időben az eső elől, napos időben a napfény elől a járókelő nem tud hová menekülni és sóvárogva gondol a párizsi Rivoli útra, vagy a turini Via del Po, vagy akárcsak a velencei Márk tér pompás árkádjaira.

Az a mód pedig, mely lehetővé teszi az árkádokkal járó, nagyrészt különben is csak képzelt hátrányok biztos elmellőzését, a következő. Nem az árkádok oszlopaira kell fektetni a házaknak utca felőli főfalát, hanem magok az árkádok helyezendők a házak homlokzata elé. Vagyis az árkádok sorozata nem a házak alá, hanem a házak elé jön. Ily módon nincs szükség vastag oszlopokra és ezeken nyugvó nehézkes boltozatokra, hanem karcsú vasbeton oszlopokkal csinosan, szépen, könnyedén képezhetők ki az árkádok. A házak előtt fedett sétahely, az emeleti ablaksorok előtt pedig tényleg egy második járda, vagyis más szóval egy emeletes járda képződik ily módon. Az emeletek ablakai előtt végigfutó eme második járda nagy előnyére válik a rendesen üzleti célokra használt első emeleti helyiségeknek s tetemesen emeli ezek értékét. (Természetesen szükséges, hogy a házak emeletei egy színvonalban legyenek. Hogy minden ház emeletsora eltérjen a szomszéd házak emeletsorának színvonalától, miként a nálunk grasszáló palléresztétika szereti, az nem okvetlenül szükséges. Ellenkezőleg! Képzeljük csak el, hogyan festene a Márk teret körülvevő épületcsoport, ha az ezt alkotó egyes házak emeletsorai eltérnének egymás színvonalától.)

Ne idegenkedjünk tehát az árkádoktól, hanem építsük ezeket a fentebbiekben jelzett módszer szerint s akkor nagyon előnyöseknek fognak bizonyulni. Ezek nem utópista fantazmagóriák. Hamburgban épült a fent jelzett módon egy árkádos utca s ez egyik dísze ennek az óriási és dúsgazdag városnak.

Egy óhajtással fejezem be e futólagos megjegyzéseket: vajha a nálunk a városi ügyekben vezetésre hivatott férfiak minél gyakrabban vennék maguknak azt a fáradságot, hogy körülnézzenek a külföldnek rohamosan fejlődő és bámulatosan haladó nagyvárosaiban. Széchenyi maga hússzor fordult meg Angliában. Ez bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a Lánchíd még most is, hatvan évvel megépítése után, a legszebb építészeti alkotás Budapesten.