Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Elek Artúr: Magántudósok.

Egy sereg emléket kavart föl bennem Babits Mihály. Holtak emlékét, meg élőkét, akiknek névsorával tanulságosan ki lehetne egészíteni furcsaság-gyűjteményét. Csak nehány nevet említek: Bodnár Zsigmondét, Vélics Antalét (a nyelvek egy-eredetének keresőjét), a kolozsvári Bálint Gáborét. Ismertem egy budapesti rendőrfelügyelőt, lovával összenőtt katonaembert, ki nyugdíjas korában a magyar nép és a magyar nyelv ősi eredetéről ígért nagyszabású fölfedezéseket. De nem róluk kívánok beszélni, nem a típusnak magyar képviselőiről, hanem külföldi példákról. Mert úgy hiszem, hogy az a csökevény emberfajta, melynek példányait Babits a »magántudós« meghatározás alá gyűjtögeti, nem magyar különlegesség. Van belőle egyebütt is bőven.

Rómában szerettem eljárogatni az antikváriusok könyvárveréseire. A római antikvárius átlagban is jóval különb emberpéldány, mint a budapesti. Nálunk ugyanolyan elhatározással csap föl bárki, akiben üzleti érzék bizsereg antikváriusnak, mint akár cukorkakereskedőnek. A mi antikváriusaink túlnyomó többsége analfabéta könyvhiéna, kinek lelkét a könyvekkel való összedörgölődzése sem csiszolja meg, aki oly lelketlenül él könyvvel kibélelt falai között, mintha cukorsüvegek, vagy bőrkötegek néznének le rája a polcokról.

Rómának könyvvel kereskedő antikváriusai között is akadnak ilyen »brutó«-k (a pesti rendőrformájú Licurgo Ceccotti nevét és alakjának képét máig őrzöm), de a legtöbbje szakember s nem egyre találtam közöttük, aki annál is több. Szakszerű képzettség nélkül el sem lehetnének, hiszen az ő árucikkük nem az új nyomtatvány, hanem a sok évszázadra, a könyvnyomtatás csecsemőkoráig visszanyúló régi. Nem mesterség, valóságos tudomány az ismerni és felismerni a régi írók régi kiadásait s különbséget tenni a híres nyomtató művészektől származó hiteles vagy nem hiteles szövegű, eredeti és meghamisított cégérű nyomtatványok között; azonfelül számontartani a könyvpiac nemzetközi konjuktúráit és megállapítani, hogy mennyit ér ma ez vagy az az Aldina, ez vagy az a Bodoni.

Róma legtöbb könyvantikváriusa az ó-városrészek tekervényes utcáiban, penészes régi házak sötét bolthelyiségeiben lakik. Raktára alig van s ha mégis, polcain nagyrészt értéktelen salabakterek hányódnak. A komor, télen-nyáron hideg helyiségben élet csak olyankor támad, midőn az antikvárius valami elhalt ember hagyatékából megvásárolta a könyvtárát. Római és környékbeli papok, tanárok vagy palota- és kastélylakó nagyurak szolgáltatják a római »vendita in astá«-k könyvanyagát.

Egy ilyen könyvárverésnek falra ragasztott hirdetése csábított a Piazza Colonnáról a hajdani Campus Martius felé ágazó görbe és szűk utcák egyikébe. Máskor is jártam már arra, de soha észre nem vettem benne azt a könyvesboltot, amely hirdetésével fölkeltette most az érdeklődésemet. Kívülről nem is mutatta semmi, hogy könyvet árulnak benne: ablaka sem volt, kirakata sem, mindössze ajtajának üvegtáblái mögött lógott madzagon nehány nyomtatott füzet. Két lépcsőfok vitt le az egészen sötét helyiségbe. Odabenn nyirkos levegő és dohos szag, a nagy árusító polcon pedig egy csomó glédába állított könyv fogadott. A bolt gazdája is ott volt, egy fáradt arcú, lelógó barna bajuszos, pápaszemes ember. Mikor árverezés közben a könyvek címét és kikiáltási árát mondta, különösnek tetszett nehezen érthető, gombócos kiejtése. Később megtudtam, hogy a szegény ember nagyot hall, csaknem siket. Kartársai között elég rossz volt a híre. Volt, aki halkan bolondnak mondta; de mindannyia a »professore« jelzőt tette neve mellé. Ez a bogaras ember minden éjszakáját ébren töltötte poros, piszkos, dohos levegőjű boltjában. Lámpa mellett dolgozott, mint holmi dekadens költő. Gyűjtötte magába a tudományt tömérdek régi és újabb könyvből, amelyektől semmi áron se vált volna meg. Nevezetes volt arról, hogy legritkább könyveinek árát megfizethetetlenre szabja, csak hogy meg ne vásárolják tőle. A többi antikvárius ha le is nézte egy kissé, mégis bizonyos tisztelettel ejtette ki nevét. Hiszen ő volt - talán ma is ő - Róma könyvantikváriusai között a tudós férfiú. Azt beszélték róla, hogy rengeteg papirost összeírt, ami valamikor majd könyv alakjában is kijön. Én csak egy vékony nyomtatott füzetnyit láttam munkásságából; próbának, vagy ízelítőnek nyomatta ki a furcsa ember. De az a kis füzet fogalmat adott róla, hogy miben fő szerzőjének a feje. Az a füzet az olasz bibliafordításokat bírálja meg, valami mulatságos prepotens módon, gyalázkodva, szinte szitkozódva. Az ellenreformáció magyar hitvitázói bántak egymással oly gorombán, mint ahogy ez az odúlakó pocskondiázza le minden honfitársát, aki valaha a bibliának szent szövegéhez nyúlt. Átkozódás közben önmagáról is elejt nehány szót. Ezekből láttam, hogy egyrészt a biblia új olasz fordításán dolgozik, másrészt a biblia eredetének nehéz históriai, archeológiai és teológiai kérdései foglalkoztatják. S hogy az olvasót erre nézve se hagyja kétségben, ezen a területen járt elődjeinek is alaposan odamondogat. Különösen Renannak, Strauss Dávidnak, meg Loisy abbénak. Évtizedek óta kotlik ezen a nagy munkáján. Hogy milyen lesz a halhatatlan mű, ha elkészül, arra a kinyomtatott kis próbából is következtetni lehet: egy meg nem emésztett tudománytól zavaros főnek fantasztikus kipárolgása. Adatot nehéz róla kapni, mert hallgatag és gyanakodó ember, ki azonfelül meglehetős fölényesen bánik azokkal, kik feléje közelednek. Legtöbbet róla egy hosszú, ősz, villa szakállú öregember tudott mondani, kivel szintén azon az első árverésen ismerkedtem meg.

Ez a másik antikvárius sem mindennapi eset. Kedves, fürge, tréfára kész öregember; a hetvennek határán járhat. Valamikor sokkal különb sora vala, gazdag és tekintélyes férfi volt. Ma nagyon szegény ember, jóformán borravalóból él, a külseje is lerongyollott és tisztátalan. De a feje tele van adattal. Emlékezetből tud mindent, ami csak könyvre, és nem csak olasz kiadásúra vonatkozik. A töméntelen bibliográfiai adat mellett ugyanannyi históriai, meg egyéb adat és tömérdek adoma van öreg fejében elraktározva. A könyvárverések katalógusainak megszerkesztéséhez senki sem ért úgy, mint ő. Árverések alkalmával van is keletje különösen ott, ahol a gazda vagy magántudós, aki az üzlettel törődni rá nem ér, vagy írástudatlan. De ha vége az árverésnek, az élősködő szegény öregtől mindenki szabadulni igyekszik. Pedig valósággal bájos ember, mert derűs kedvű, szerény, csaknem alázatos, aki szinte öntudatlanul cipeli nehéz tudományát.

Egy harmadik olasz »magántudós«-ról Benedetto Croce folyóiratának, a Criticá-nak szeptemberi füzetében olvasok. Vincenzo Padula, calabriai papnak, költőnek és tudósnak emlékét eleveníti föl benne. Padula 1840-1870 között élte virágkorát, de életében sem igen ismerték, s hogy meghalt, az emlékét is elfeledték. Az a nehány sor, mellyel Croce munkálkodását jellemzi, annak a típusnak, melyet Babits »magántudósi«-nak nevez, jól összefoglalja a fő ismertetőjeleit: »Verses és prózai munkássága valóban furcsa vegyülete a szemináriumbeli ócskaságoknak, meg a modern törekvéseknek, a vidékies irodalomnak és az eredeti költészetnek, a józan értelemnek és a különcködésnek, az éleslátásnak és a vakságnak, a komoly szociális megfigyelésnek és a léhaságnak; mint ahogy maga Padula is pap volt és egyben az új Itália gimnáziumaiban tanár, egyházi szónok és szabadelvű újságíró, szent tárgyú drámák írója és forró erotikumú költeményeké, a kultúra némely ágában rendkívül járatos és csökönyösen járatlan más ugyanoly nélkülözhetetlen ágaiban.« Ez az érdekes ember versre fordította le a Apocalypsis könyvét és hosszú bevezetést írt eléje, melyben a teológusok érveivel bizonygatja, hogy az apokalipszisbeli jövendölés a história során valóra vált. Majd az újszövetséget szedte versbe. Közben mindenféle tudományba belerándult. 1864-ben egy politikai újságot indított meg, melyet elejétől végig ő írt. Tehetséges ember volt s egyben tehetségtelen. Ami okosat mondott egyik mondatával, azt a másikkal elrontotta. A korlátoltság és a felszabadultság birkózott benne. Ez volt az oka, hogy egyetlen épkézláb művet nem tudott alkotni; legföljebb sikerült fejezeteket, vagy szép sorokat.

Íme nehány olasz magántudós. Talán nem egészen olyanok, mint a mieink, de talán csak azért nem, mert egy árnyéklattal különbek náluk. Azzal az árnyéklattal, amellyel a legutolsó olasz is különbözik a legutolsó magyartól s mely a szemében, az olasz szemnek intelligens ragyogásában fejeződik ki.