Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő

Török Gyula: A napraforgós hölgy

(Velencei álom három képben. Írta: Vojnovich Ivó. Bemutatták A Magyar Színházban.)

Beöthy László - furcsa, hogy a színigazgató nevével kell kezdeni ezt az írást - kétségkívül merész és érdekes színházvezető ember. Közönségesen úgy szokták a dicsérői ezt róla megírni, hogy zseniális direktor és a társaságokban is körülbelül ezen a jelzőn át él az alakja. Nem tudni, öntudatos merészség, vagy csak ösztönszerű bátorság, amit a Magyar Színház igazgatója több ízben kimutatott már, annyi azonban bizonyos, hogy a szerencse mindig mellette állott s a merőben újszerű és érdekes s majdnem kalandszerű vállalkozásai mindig anyagi és csaknem minden esetben erkölcsi sikert kamatoztak neki. »A napraforgós hölgy« előadása is ilyen sikeres kaland, bár nem lehetetlen, hogy Beöthy ismeri a maga közönségét és tudja, meddig szabad a húrokat feszíteni. De még akkor is merészség az ilyesfajta vállalkozás, mert ez a drámai mű nem egyéb, mint egy irodalmi mozidarab. A konstrukciója tisztára olyan, hogy minden változtatás nélkül lehetne vásznon is játszani: az obligát magyarázó sorok vetítése után mindenki megértené. És valószínű, hogy itt megtaláltuk az egész darab kulcsát. »A napraforgós hölgy« tulajdonképpen két dráma. Az egyiket elmondják hangos szóval, a másikat pedig eljátsszák előttünk. Alul van a kinematográf-dráma, amelyet egy hang nélkül is megérthetünk. Idetartozik mindaz, ami történik, ahogyan kavarognak a férfiak a nő körül, az izgató és lázas jelenetek, a véres párnák, a dívány alá rejtett hulla, a vonagló ölelések, a végső hurok, mely a hősnő nyakára fonódik és a halálos ugrás, meg az, mikor Vitale lehajtott fővel támaszkodik végül egy oszlophoz. És ez a jobbik fele is a darabnak. Fölül, vagyis a felszínen van az, amit beszélnek a színészek. Szinte érzi az ember, hogy a szereplők mindég mást mondanak, mint ami a mozdulatokból, a cselekvésekből természetesen folyik. Ez a felszín az első felvonás zagyva tömegjelenete, a sok beszéd régi képekről, szobrokról, Basaitiről, a velencei piktorokról, a foszforeszkáló tenger, a gondolák piros lámpákkal és általában Velence egész szerepe a darabban. Mindezek után azonban egy szóval sem mondhatjuk, hogy Vojnovich Ivó rosszat alkotott. Már csak azért sem, mert színpadra vitt egy nőalakot, aki húsból, vérből való és jóismerősünk. A kultúra fényességei között élő, mérhetetlen szláv társadalom mélyén ott találjuk a csodálatos asszonyi állatot, a vonagló, bűnös, ragyogó, nagy életre predesztinált bestiát, aki fölveti ápolt, gyönyörű testét a királyi hercegek kompániájába és mindenre képes. Nyomában bódult férfiak lépkednek és pusztulást jelent ott, ahol megjelenik. Mi, rendesen élő, jámbor polgárok, csak akkor tudunk róluk, ha az újságok kiírják, hogy például Tarnowska grófnő lelövette az urát az egyik szeretőjével. A napraforgós hölgy alakja is innen vétetett a darab más alakjaival együtt és Vojnovich Ivó bizonyára a konstrukció kedvéért téved, mikor azt írja, hogy a nőt Ellen Thow-nak hívták valaha.

A szláv bestiát Gombaszögi Frida magyarázta nekünk hatalmasan és gyönyörűen. Nem kell őt hasonlítani senkihez - ott tart már, hogy önmagához hasonlíthatjuk. Régebben láttunk már tőle haragos, fájdalmas, szenvedő, diadalmas, vidám arcokat, de az, amit ebben a darabban mutat az arca, egész vonagló teste, minden mozdulata, valóban maga a fájdalom, a szenvedés, a vidámság és kétségbeesés, úgy, amint bármelyikünk csinálja itt, kint az életben, ha belső keserűségek, tépelődések, vagy szívet és arcot derítő gondolatok foglalkoztatnak. A művésznő emelkedő pályáján elérte végre azt a pontot, amikor hasonlóvá válik minden igazi színész, író, festő, költő: ura az anyagának és öntudatlanul formálja artisztikusan a metériáját, mint ahogyan elvégzi bensőnk az áthasonítás vagy a vérkeringés munkáját. Arca első pillanatra nem mutat semmi különöset: szabályos, szép arc, amelynek finom éle van. Vannak pillanatok, amikor ez az arcél csak rideg, csak szabályos. Ám a fájdalmak és belső kétségek pörölye alatt egyszerre összetörik, ferdévé és bírálhatatlanul tökéletessé válik. Igazi ereje azonban nem a profiljában van. Mikor szembe fordul és megmutathatja a két szemét és száját, akkor tud igazában mindent elhitetni velünk. Ezek az íves szemöldökű szemek néha csak keskeny vonalak a homlok alatt, máskor meg tágra nyitott tükrök, vagy megtört, bágyadt üveges foltok. Szándékosan utoljára beszélünk a szájról. Az életben keskeny és finom vonal, a színpadon legnagyobb erőssége. Sokszor harsog rajta a forró lehellet és ilyenkor buja, nagy ajkai vastagok, van olyan pillanat, amikor elveszti szabályos formáit, legörbül és egyetlen kárminfolt lesz, mint Szomory Dezső mondaná, nyitott sebhez hasonló. Aztán a nyaka, a válla. Ahogy lehervad a feje és ellankad a válla: belehullámozza s beleveti a nézőbe a megismerést, hogy a színészet valójában az emberi test művészete. Gombaszögi Frida elérte ezt a művészetet, itt tart ösztönének erejével, akaratának tudományával s nem szorul az elismertetésben semmi előlegre.