Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Figyelő

Feleky Géza: Kiállításaink

Szeptember első hetében szokták elmondani a budapesti színházigazgatók programbeszédüket az újságoknak. Ilyenkor nem egyes esték sikerült volta vagy kudarca foglalkoztatja a kritikát: hanem a színház működésének egész iránya kerül a nyilvánosság bírálata elé. Ez a körülmény és azonkívül az ilyen programnyilatkozatoknak a retorikai kerekség felé való öntudatlan törekvése ráveszik ilyenkor a színházak felelőtlen gubernatorait, hogy szétnézzenek a világban, mérlegeljenek és a mérlegelés megtörténtével mindenből ígérjenek mutatót, ami szempontjukból érdekes és érdemes. A program így keresztmetszetét adja az utolsó évek színpadi törekvésének s tulajdonképpen csak ez a célja, nem pedig az, hogy megvalósíttassék. De olykor nem késik a Nemezis. A reményteljes újdonság nem vált be, a jeles magyar drámaíró új műve megvan ugyan, de nincsen még papírra vetve: ilyenkor előkerül a sutból a jó őszi program és - néhány nap múlva, egypár hevenyészett próba után, irodalmi estéje van a színháznak.

Ilyenféle programbeszédekre kellene szoktatni művészeti egyesületeink vezetőségeit is. Ezek a vezetőségek felelősek ugyan egyesületük közönségének, amelytől megbízásukat kapták. De nem a számonkérés lehetősége miatt szükségesek a programnyilatkozatok, hanem egyszerűen azért, mert ha a budapesti kiállítások akármiféle terv szerint követnék egymást, nem volna lehetséges többé az a teljes tervtelenség, mely minden cél és irány nélkül, véletlen alkalmakra bízva magát, elégíti ki, vagyis inkább hagyja kielégítetlenül a művészet publikumának szükségleteit. Egyik csendes kiállítás feltűnés nélkül követheti a másikat: de tizenöt csendes kiállítás már tüntető menet és ilyet senki sem sorakoztat saját maga ellen.

A viszontbiztosítási rendszer ellen természetesen naivitás volna tiltakozni. Művészeti dolgokban végre is így van ez midenütt és furcsa volna, ha éppen nálunk volna másképp, ahol nem csupán művészeti dolgokban van így. Másvalamit kell szóvátenni. Minden művészeti egyesület bizonyos mértékben részvénytársaság is és üzleti vállalat, ha a nyereség nem is éppen tantięmek alakjában kerül felosztásra a tagok között. Mégis a legtöbb társulat igazgatója egészen indolens, várja az ajánlatok beérkezését és csak az a gondja, hogy a kiállítási helyiségekben mindenkor legyenek képek és szobrok. Mintegy azokat a darabokat adja elő, melyeket a jóindulatú szerzők kezébe nyomnak és kisujját sem mozdítja a legkönnyebben megszerezhető, biztos slágerek felé.

Csak olyan példákra hivatkozom, amelyek nem fájnak. Szinyei Merse Pál három-négy év óta a legtöbbet emlegetett piktor, nem csupán itthon, hanem néhány idegen országban is. Mégis egy különleges alkalom, az Ernst-múzeum ünnepélyes megnyílása kellett ahhoz, hogy gyűjteményes kiállítás mutassa meg képeit együtt Budapestnek. Szinyei Mersének természetesen csak egy szavába került volna az utolsó években és akármelyik művészeti egyesület szívesen vállalta volna a kiállítást. Csakhogy a művészeti egyesületeknek kellett volna száz kosár után százegyedszer kérniük ezt a kiállítást, nem kegyeletből, hanem egyszerűen üzleti érdekből. De eszükbe sem jutott ilyesmi.

Egyáltalában üzleti érdeke volna a művészeti társulatoknak, hogy a kollektív kiállítások ne végeladások legyenek, amelyekre annak a művésznek van joga, akinek éppen több az áruja, mint amekkora a raktára. A kiállítási helyiségek nem volnának többé diszkrét találkahelyek a vernissage másnapjától fogva, ha a művészeti egyesületek vállalnák a kezdeményezést és körülnéznének az érdekes és értékes művészek között. Vedres Márk szobrainak gyűjteményes kiállítása egész bizonyosan jobb üzlet volna, mint nemegy más nemrég lezajlott, illetve észrevétlenül elmúlt ilyen vállalkozás. Akik egyszerűen nyugalmas szépséget keresnek a művészetben, emelkedett, megnyugodott életet: megkapnák a templomhangulatot, a csendes áhitatot. Az új művészet céhének pedig szükséges felfrissülés volna Vedres skulptúrája, amelyen az igazi forma nem új, de örök törvényei érvényesülnek, olyan szilárd energiával, mintha itt bontakoznának ki először. Egy Vedres-kiállításnál nem volnának ellenkező vélemények: de még egy pártművész is több és érdekesebb, mint az olyan, kivel szemben pártállást sem lehet foglalni. A Vedres-kiállítás eddig egyetlen okból maradt el: Vedres művész és nem üzletember, dolgozik és nem kereskedik, viszont a művészeti egyesületek nem teszik meg a kezdő lépést, nem elvből, hanm indolenciából. Itt csak azért nem egészen képtelen a helyzet, mert a les plus en vue művészek ilyen kiállításai előbb-utóbb mégis bekövetkeznek, valahogy maguktól. Ezért láthatta viszont a közönség régi, kedves ismerőseit, a Kernstockokat és a Rippl-Rónaiakat, de a kevésbé előálló művészek munkássága gyakran évtizedekig rejtőzik előle, jobbára egészen indokolatlanul.

Már nem is bosszantó, hanem csak mulatságos, hogy mire visz a retrospektív kiállításoknál a kész alkalmak kihasználása és a körültekintő tervszerűség teljes hiánya. Egyetlen példa is megmutatja mit képes nem kihasználni az indolencia. A millennium óta kialudt Munkácsy dicsősége, de ma már kezdenek rájönni az elhamarkodott ítélet igazságtalanságára. A perújítás eredménye nem kétséges, de odakinn most egyébbel vannak elfoglalva. Igazán könnyű volna tehát egy budapesti kiállításra összeszerezni a német és párizsi műkereskedőktől a náluk elraktározott Munkácsyakat, egy sereg igazán zseniális vázlatot, erőteljes és nyugodt tájképeket és csendéleteket és nem egy olyan genret, amely nem marad Daumier mögött. Kintről szívesen ideadnák őket, mert ma még bennünk látják Munkácsy legjobb piacát. Itt meg feltámadna Munkácsy azok számára, akik megtagadták és a kiállításban gyűlnének össze azok is, akik csak ürügyet látnak a művészetben. És mégis közepes hetilap-illusztrátorok hagyatékát állítják ki mifelénk, nem pedig Munkácsyét. Munkácsy várhat még a revízióra, de üzletileg ez csak igazán elmulasztott sláger.

A közömbös kényelemszeretet tehet arról is, hogy a budapesti kiállítások még akkor sem teljesítik hivatásukat, amikor semmiféle magánérdeknek nem állanak szolgálatában. A külföld mai művészetéről adott szemelvények igazán a legkomikusabb és a legbalkánibb része a budapesti művészeti évadnak. Itt már komoly kezdetek is voltak egyszer: Ernst Lajos idejében a Nemzeti Szalon két nagyon érdekes impresszionista kiállítást rendezett. Azóta nem történt ilyesféle. Csak a Művészház gyűjtötte össze egyszer a magyar magántulajdonba került impresszionista képeket. De egyébként a külföldi művészek kiállításai rokkant-azilumok, vagy odahaza is egészen ismeretlen és mindenütt jelentéktelen emberek művei tévednek le Budapestre és találnak szíves fogadtatásra, ha nem is a közönség és nem is a művészek részéről. Pedig sok mindent lehetne megbocsátani a kiállítások menedzsereinek: de a budapesti közönség becsületes tájékoztatása a nagyvilágban történőkről igazán elengedhetetlen kötelességük. Ma az országban és legfőképp vagy legalább Budapesten valódi és értékes kultúra van kialakulóban. És ennek a kialakulási folyamatnak volna nagy szüksége a művészetbeli ma termett igazi értékek magábaolvasztására. Irodalmiakban igazi csoda történt: nem csupán ami az up to date-séget illeti, hanem főleg az értékek minőségében és mennyiségében jóval több történt, mint amennyi Magyarország külső méreteiből és viszonyaiból következhetnék. Ezt egészítené ki a művészet, amely ma nemzetközi idióma országonkénti kiejtésbeli különbségekkel. A művészetet nem kell lefordítani, a művészet megértéséhez nem kell egy idegen atmoszférához alkalmazkodni: a művészet ma már nem egyes nemzeteké, hanem valamennyié együtt, ha nem is olyképpen, mint a klasszikus művészet emlékei. Ez egy nagy prae a kis országok kulturális fejlődése számára és egy ilyen prae-t vétek kihasználatlanul hagyni úgy, ahogy kihasználatlanul hagyják.

Három nagy művészeti egyesület jelenti be pontosan Budapestnek az évszakváltozásokat: ezek az őszi, téli és tavaszi kiállítások eszkomptálják továbbra is a szívességi váltókat és maradjanak meg ezentúl is humanitárius intézményeknek. De a semmire sem jó kiállítások helyett kérem szépen, rendezzenek végre olyanokat a művészeti egyesületek, amelyekkel használnak maguknak. Rendezzenek olyan kiállításokat, amelyekre a sok ezer sznob kénytelen eljárni és ezzel megteszik egyszersmind kötelességüket a művészet iránt.