Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése

Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése [+]
III.

Milyen a kezdet költészete egy ilyen lelki alkatnál. Egy folytonosan irradiáló érzelmi erő, mely képtelen még türelmes szemlélődésben barátkozni a dolgokkal és még nem néz magára, hogy megszínesedjék, gazdagodjék: könnyen a banalitásba eshetik. Folytonosan hullámzó szerető és gyűlölő hangulatában - nem ismerve még a művészi kifejezés gazdag lehetőségeit - magáévá teszi azokat a szavakat és képeket, melyekben a köznyelv mintegy leraktározva, koncentrálva érzi legfőbb alpérzéseit. Így a csillag, virág, tavasz, ősz, hajnal, alkony, felhő, napsugár, remény, való stb. szavak hemzsegnek verseiben. Költészete voltaképpen abban áll, hogy fiatal élete tárgytalanul, de nagy intenzitással éli az emberi lélek örökös közhelyeit. És ebben a fejlődésben egy szerencsés állomás nála a népköltészet. Tényleg - nem ismerve még a művészi nyelv titkait - nem legalkalmasabb volt-e kiterjednie azokban az érzésekben, dallamokban és azokkal a nyelvi eszközökkel, melyeket élete levegőjében magába szívott s melyekre demokratikus hajlamai is ráhangolták. Ennek a nagy kifelé vágyó erőnek a legkisebb ellenállási útja, művészi fejlődésének természetszerűen első pályája a népköltészet volt. Ez így lett volna akkor is, ha nem tudta volna a demokrata tudatosságával megokolni.

De a népköltészet nemcsak fejlesztő, utakat nyitó, eszközöket mutató valami, hanem nagy veszedelem is. A népköltészetben - természetszerűleg - egy pár igen egyszerű érzés nyilatkozik meg, költői eszközei aránylag csekély számúak, nyelve természetesen korlátolt. A népköltészet, mely az első nagy primitív érzések jelentkezésénél őszinte kiáradás, a megnyilatkozás természetes útja volt - könnyen válhatik sablonná, népszerű érzések vulgáris pózává, kedvenc motívumok szakajtós megrímelésévé. Egyszóval: a művész, ki ihlete első perceiben Petőfi volt, könnyen züllhetik Dankó Pistává, Pósává, Fráter Lóránndá, hogy tiszteltebb neveket ne említsek. Egy művész vagy nemzet lírai fejlődésében, a tisztán népies irány csak átmeneti, megújító, aránylag igen kurta korszak lehet - éppen eszközei, érzelmei aránylagos szegénységéért. Mert borzalom, ha a népköltészet gyáripar lesz kész recepttel: eltört hegedű, falu két gyöngye, az anya sírja, az elárverezett ökör, porba tiport párta, levél mely egy katonától jön, ki halott már Boszniában (ez az okkupáció leggyalázatosabb eredménye) és más undokságok.

Petőfit zsenije két irányban őrizte meg ettől az elsekélyesüléstől. Egyrészt népies költészete fokozatosan nemesül, egyénül, úgy, hogy sokszor már csak a dallammal, vagy az érzések általános szuggerálásával emlékeztet a népdalra. És azután mindinkább elfejlődik a népköltészettől és új művészetet teremt magának.

Az elsőt - mivel sokat tárgyalt népies költészetével lehetőleg keveset akarok foglalkozni - könnyen nyomon lehet követni és csak egy pár esetre akarok rámutatni. Így pl. az 1844-ben írt Fürdik a holdvilág kezdetű szomorú románc témájában, nyelvében, ritmusában népies. De a két utolsó sor művészi befejezetlensége - mely végtelenül hagyja tovább rezegni bennünk a hangulatot - teljesen Petőfi-művészet. Ezt a művészi fogást másszerű költeményeiben is többször fogja alkalmazni. Azt hiszem, hogy sokan e befejezetlenség esztétikai hatását igen durván fejtették meg. Hatása szerintük abban áll, hogy a továbbépítést az élvezőre bízza s így ez is részt vevén az alkotásban, jól érzi magát. Egész bizonyos, hogy ezt a magyarázatot először pedagógus találta ki. Vajon a jelen esetben az esik olyan jól, hogy az - áll az akasztófa - után el tudom képzelni a rabot, a taligát, a bírót, hóhért stb. Ellenkezőleg! Semmit sem képzelek, semmit sem látok, hanem a dal fájó alaphangulata rezeg bennem tovább s ez a tárgytalan szomorúság esik jól, mint egy jelentés nélküli színfolt, egy elmosódó forma, mint minden, ami sejtelmes, mert csak hangulat és nem képzet is.

A népdalnak ilyen sajátságosan egyéni és művészi kihaználása a Hegyen ülök, búsan nézek le róla kezdetű dal. Sokszorozhatnám a példákat, de csak a Te vagy, te vagy barna kis lány kezdetű dalt emelem ki, mint a legcsodálatosabb fúzióját az egyéni művészetnek és a néköltészetnek.

Mielőtt másik fejlődése nyomait követném, egy igen érdekes - mert igen általános - jelenséget kell megemlítenem. Ha X egyszer kimond egy mondatot, az egy mondat, semmi más, elmúlik. De ha ő is sokat ismétel és mások is sokan ismétlik: az a mondat hatalom, igazság. Úgy, hogy az igazságot úgy is lehetne lényegében definiálni: az igazság bizonyos szavak állandó kapcsolata. Kimondották, hogy Petőfi legszebb verse a Szeptember végén - később más ilyen hatalom-mondatot is látunk Petőfire vonatkozólag - és ezt annyit mondták, hogy kényelmes omnibusz lett, melybe minden Petőfi felé ragadó esztéta helyet talál. Igaz, hogy ennek a költeménynek oly érzelmi nimbusza van, mellyel még Petőfi költeményei sem igen dicsekedhetnek (előre érzett halál, megsejtett sors, szerelmi csalódás). De kérdés, vajon okos és lehetséges dolog-e így egy verset »legszebbé« pécézni ki? És végtelenül ártalmasnak találom Petőfi művészetére, hogy egy oly verset pupuzálnak költészete koronájává, mely végeredményben sem tárgyával, sem közönségesen szentimentális harmadik szakával nem méltó arra, hogy mutatója legyen művészetének.

Különben is igaztalan és bántó Petőfi művészetét egy költeménybe zárni, mikor lépten-nyomon - néha egy-két sorban, néha egész költeményben - meglepő művészi eredményekkel találkozunk nála. Az örök nagy téma: az elmúlás már 1843-ban, tehát pályája küszöbén egy oly versre ihleti, melyet a magyar líra legszebb dolgai közül nem szabad kifelejteni: a Temetőben-t értem. Petőfi egyik nagy kiválósága - nyelvbe muzsikálni egy hangulatot oly dallammal, mely szavak nélkül is mindent megmondana - már teljes erejében mutatja itt magát. A nyelvművész haladását a Vörösmarty-erejű Mért nem születtem ezer év előtt (1844) mutatja. Fejlődésének azonban egyik legérdekesebb szaka: a Cipruslombok.

Ahogy ezt a nagy életerőt először éri egyéni fájdalom - mert az úgy elképzelt szerelem és fájdalom teljesen reális - megszűnik népies lenni s maga teremtett eszközökkel igyekszik kifejezni magát. Egészen befejezett remeket még keveset találunk e gyűjteményben, de olyan képeket és dallamrészeket, melyeket még a magyar líra nem ismert: Hová levél? te, szebb reményeimnek korán kiégett hajnalcsillaga, - Te voltál egyetlen virágomnak, - A bú, mely most sötét felhő tüze, Lesz nyájas holdvilága, Mely tündökölni száll szelíd emlékezetem Morajtalan tavára. - Függni fog szívemen képed, mint domború Sírodnak fejfáján e hervadt koszorú. - Szeretnék már szeretni újólag (a befejező kép igazi művészi trouvaille) stb. stb. És azután a Ha életemben nem szerettem volna ... kezdetű nyolcsoros kis vers a zivatar-Petőfi igazán bámulatosan finom művészi sóhajtása.

A Cipruslombokban már általában nem népies, de a népköltészet nevelése még meglehetősen érzik rajta. Ezután azonban az egyénülés mind gyorsabb s a tudatos törekvést a műfordítások is mutatják.

E fejlődés egyes etapjait [*] a következő költeményekben látom:

1845. A hazáról. - Ha az Isten így szólna hozzám. - Elnémult a fergeteg süvöltő ... - A csárda romjai. - Az őrült.

1846. Ez az év a tudatos költői gyakorlat éve. Azok a felhőfoszlányok, melyek ez év költészetének egy jó részét teszik: költői játék, kísérletezés képekkel, gondolatokkal, érzésekkel. Olyanforma erőprodukciók, mint amilyen az Orientales voltak a fiatal Hugónál. A teljesen művészi egész ezek között is ritka, de gazdagon vannak sikerült fogások, részletek, melyek későbbi fejlődésében lesznek termékenyek. Az - Itt állok a róna közepén - és a - Szép kedvesem ... - megint azt a Petőfit mutatja, ki a finom árnyalásban, a sejtetésben, a hangulati perspektíva megteremtésében is oly művész, mint a nagy emóciók képekben való kivetítésében. Képzelete fejlesztésére igen érdekes pl. az - Elmém ezen sokat gondolkodik. - Ez év termékei még: Erdélyben. - Egy gondolat bánt engemet.

1847. Dalaim. - Kutyakaparó. - Szomorú éj. - Tisza. - A felhők. - A szél. - Sári néni. - A gólya. - Lennék én folyóvíz ... - Fölszedtem a sátorfám. - Alkony. - Levél Arany Jánoshoz. - Homér és Osszián. - A csillagos ég. - Ősz elején. - Beszél a fákkal a bús őszi szél. - Szeptember végén. - A koldus sírja. - Csendes tenger rónaságán.

1848. Téli esték. - Minek nevezzelek. - A puszta télen. - A ledőlt szobor. - Szülőföldemen. - Kis Kúnság. - Élet vagy halál. - Az év végén.

A fejlődésben a fokozat talán mennyiségileg is megvan. Az 1847. és 1848. év látszik a leggazdagabbnak művészi eredményekben. [*] Az 1849. év csak nagyszerű kiáltásokra vagy káromlásra volt alkalmas. Miben lehet már most összefoglalni e fejlődés eredményeit?

A par excellence művészi teremtő erő: képzelete fokozatosan nemesedik, egyenül. A sablonképeket odahagyja s eléri azt, hogy főkifejezésmódja a kép lesz. Érzelmei, gondolatai oly természetesen találják meg az egészen egyéni mégis mindenki számára találó képet, hogy ezen a téren - nagyítás nélkül - a világirodalom legkiválóbbjai közé tartozik. Még eredetileg szegény külső képzeletét is művészi víziókra fejleszti, bár domináló mindig belső képzelete marad.

A fiatalember, kibe kifelé tóduló énje miatt nem hathattak be a dolgok, megtanul uralkodni magán, sordinót használni, magára figyelni és ennek két irányban is van eredménye. Eredetileg a szélsőségekre, nagy ellentétekre szabott szervezetét rászoktatja, hogy megérezze a finomabb vagy a mindennapi hangulatok költészetét is. Költői fogékonysága, megértése szélesedik. Aztán látni is megtanul, habár eredeti meghatározottsága még tájképein is meglátszik. Tájképei nem egy analizáló szem látásainak megrajzolása. A tájkép nála egy hangulatszintézis: először egészben van meg lelkében s csak a nyelvben törik azokra a dolgokra szét, melyekből leginkább irradiálni érzi e hangulatot. Tájképei is mintegy belülről jönnek, énjének kivetítései és mindig en gros stílus. Ez a sajátság természetesen csak javára van művészetének.

És végül a formai eredmény. A 19. századon át az egész nyugati költészet fő törekvése az volt, hogy megtörje a sor és a rím zsarnoki kényszereit és értelmi vagy hangulati egységek szerint orkesztálja a költeményt. Szóval: a monoton, stabilis versszabályok helyébe egy a lelki mozdulásokat folyton követő mobilis verselést teremtsen. Petőfi ezen a téren igazán kezdeményező nálunk. Ezért folytatja sokszor egyik sorból a másikba a mondatot, (Byron és Heine pl. igen nagy előszeretettel éltek ezzel a fogással), ha a belső zene úgy kívánja, ezért használ réztányér rímek helyett igen gyakran assonance-ot, ahol tompítni kell a ritmust, finomítni a menetet. A magyar költői nyelv zenei tagolására remek példákat adott. (Hányféle ritmusú tud lenni még a hexaméterben is: Levél A. Jánoshoz. - Az egy gondolat bánt engemet - ebből a belső formai szempontból is a legnagyobb műalkotások közé tartozik.)

 

[+] A Petőfiről szóló dolgozatok egyik igen általános hibája az, hogy íróik kötelességüknek tartották valami nagy repülő emócióba ülni, mihelyt nevét kiejtik, szóval petőfieskedni. Igen groteszk példákat lehetni citálni, de ne bántsunk senkit. Jellemző azonban, hogy még a kiváló Riedl is így kezdi tanulmányát: < Egyszerre csak egy fiatal... Ez a kezdet végtelenül jellemző a Petőfi-irodalom nagy részére. Petőfi egyáltalán nem volt a magyar irodalomnak egy: egyszerre csak egy fiatalja, hanem a fejlődés egy előre kiszámítható logikus láncszeme. Ugyancsak Riedl »véres ködöt« lát a Tigris és Hiéna olvasásakor. Vajon ha egy hatodik osztályos tanítványunk adná e darabot olvasásra, mint sajátját, látnánk benne egyebet, mint egy romantikus gyermek kedves csacsiságát?

[*] Ez a felsorolás a legteljesebb példákra szorítkozik. Ha minden művészi részt felsorolnék, lírai költészetének egyötödét kellene lemásolnom.

[*] Epikai alkotásait is odaszámítva.