Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd

Tóth Wanda: Köd
VII.

Mostanában sajátságosan érezte magát.

Fényes nappal olyan nehéz volt a feje, mintha súlyos álomból ébredt volna, és a legalkalmatlanabb pillanatokban leküzdhetetlen álmosság fogta el.

Nyugalomra vágyott ... s mégis jobban, mint valaha, a gyöngédségére, mindent ráhagyott, amit csak akart, érezve, hogy közben semmire sem tud gondolni. Olyan érzékeny is volt ... sírva fakadt volna az első rossz szóra, s míg máskor akarattal is alig tudott valamivel szemben közönyös maradni, most szinte kényszeríteni kellett, hogy még jobban kimerítse, mint máskor a túl gyöngéd, eddig úgyszólván nem is létező testét a megszokott életformákra.

S a mindennapi, közös, másoknak oly természetes élet úgy kifárasztotta most, pedig valami egyre a férfi közelébe hajtotta. Az néha elnézte mostanában, de ha beszéltek, külsőségekről folyt a szó. Még nem is voltak apró, családias szokásaik, a szerelmi játék nyoma fiatal házasok szavaiban, mozdulataiban. Csak természetes volt, hogy napi életük előkelő, decens rezerváltságú legyen; másképp el se tudták volna képzelni s nem gondolták, hogy elkülöníthet s hogy a kicsit nyárspolgárias összemelegedés egy fészekben mégis csak hamarabb dönti meg a test és a lélek korlátait és tán még az sem igaz, hogy hamarabb altatja el a kívánságokat. Hiszen a tartózkodást épp úgy meg lehet szokni, mint az egyforma átengedést.

Más férfiak is ilyenek voltak vajon? Mindenkivel egyforma nehéz nyugodtnak és szabadnak lenni?

Most vágyott végre az órákra, mikor mélyen, egészen mélyen alámerülhet, korlátot, szégyent nem érez és minden feledve van.

A férfi már a szobájában volt, mikor szólította, hogy bontsa meg a haját, mely összebogozódott volt. Olyan jól esett, hogy ottmaradt; alázatos hálával bújt meg a karjai között.

Reggel édes bágyadtságban ébredt és fojtogató, kedves izgatottsággal várt a reggelinél - mint az első napokban, mikor az asszony egyre valami különöset vár mit sem sejtő választottjától, kinek minden mozdulata örömet okoz olyankor, vagy fájdalmat és féltékenységet - azt az oktalan és gyógyíthatatlan féltékenységet, mely csak neve tűrhetetlenné váló szenzibilitásunknak a másikkal szemben.

A férfi sápadtan, könnyen vonagló arccal lépett be; mint rendesen ily reggeleken, szinte túlzottan kimosakodva, hogy így legalább külsőleg frissítse föl magát. Mindjárt rosszul esett, hogy ismét nincsenek egyformán hangolódva s úgyszólván meg se látja őt, úgy hogy megalázottan, szinte szegényesnek érezte finom és kevéssé érzéki alakját, mintha nem is lenne tetszeni való s épp ez, amit máskor úgy szeretett magán, nem lehetne igazán örömet hozó.

Az otthoni postát futották át; mivel senkivel se volt komoly dolguk odahaza és kezdtek elszokni onnan, a levelek színüket hagyogatták már. Tiszta nap volt, az alpesi levegő hízelgő illatokkal simogatta az arcukat.

- Milyen fenségesek a csúcsok ma - mondta a férfi s francia szavakat kevert a beszédébe, mint legrosszabb napjaiban - ça me tente ... s ha nem bánná, elmennék egypár napra messze, fölfelé, szükségem van rá.

- Hogyne ... - felelte mosolyogva - csak nem gátoljuk valamiben egymást.

Ostoba asszonyok dacolnak és jeleneteket csinálnak ilyenkor ... ah, az ember segít a készülődésben, tanácsokat ad a vezetőkre nézve, mosolyog, míg kiáltani szeretne: »szükségem van rád, csak most ne hagyj el!«

A kocsi már indulóban volt, mikor szokatlan, anyáskodó gondoskodással leszökött a pár lépcsőn, hogy még egy plédet dobjon a kocsiba. Azután még visszament a hallba és csak a rendes időben tért aludni, szinte jólesően készülve rá, hogy most egyszer kisírja magát. De az ágy langyosságában egyszerre hidegség kúszott végig a hátán, s rögtön utána a dühös testi fájdalom ... ...

- De méltóságos asszonyom ... - mondta szinte zavartan az orvos hát valóban nem gondolt erre? Nem vagyok szakember, de úgy látom, testalkata megfelelő az anyaságra és ki kellett volna bírnia az említett fáradalmakat, melyeken rendesen játszva túlesnek. Más magyarázatát alig tudom, minthogy nem volt rá előkészülve, nem engedte magát megpihenni, s nem tudta, hogy az egész állapot úgyszólván melengető várakozás, animálisabb semmint hinni szeretnék. Szokás is mondani, hogy legyen az asszony jókedvű ilyenkor, azaz ne bolygassák föl teljes passzivitásából s ő maga is engedjen időt a szinte képzelhetetlen erőfeszítésre: Hát nem látott még egészen közelről öreg asszonyokat, kikben sok-sok gyerek után más se maradt ennél a melengető-passzivitásnál ... és fiatalokat, kik ilyenkor beszédben és szokásokban teljesen hasonlítottak hozzájok? Ha nagyon is dolgozik az agy ilyenkor, rendesen hisztérikus ugrásokban teszi ... azaz mi a folytonosan túlzón és szükségtelenül s ezáltal rombolóan érzőket hisztériásnak nevezzük, mert a női természetnek szüksége van a megpihenésre, különben megbosszulja magát úgy, mint itt.

Márta nem felelt, keserű haraggal. Tehát megint nem lett volna rá elkészülve ...

- Istenem, hiszen még semmi baj sincs - mondta enyhe mosollyal az orvos, de ne erőltesse meg érzékeny természetét és ne csodálkozzék, hogy olyan jól esik a jó étel és egyéb ilyes dolog, míg néha szinte nehéz gondolkodó lénynek maradni. Minden elmúlik különben ... nem kívánja talán, hogy beszéljek róla a férjével?

- Ne, kérem ... - mondotta Márta kínzottan.

Az orvos, kissé meglepetten, visszavonult, miután megnyugtatta s csak pár napi teljes nyugalmat ajánlott.

Tehát ez sem teljesedett be, mint már annyi más életében; még ez is, ami könyörtelen szükségességgel kell, hogy kifejlődjék, semmivé vált. És az az ember szigorúan mondta, hogy maga volt az oka, könnyelműen.

Talán világosságot hozott volna közéjük, még így, ki tudja meddig ... Várni, arra ugyan megtanította a sors. De hát minden volt-e a gyermek, végezett-e már egészen sajátmagával és igaz volt-e, hogy csak önmagáért is érdemes élni? Valami megkeményedett benne és úgy érezte, nem is kívánna mostan gyermeket.

A férje csak pár nap múlva tért haza és így nem is kellett odaveszett reményeikről beszélni.

Aztán sok idő múlt el, tavasz és ősz, tél és tavasz, változóságában egyforma, alig is másítva hajszálnyit érzésein, mígnem arra ébred egy reggelen, hogy már egészen megváltozott minden. Az a nap is elvesztette rég külön arcát és színét, csak homályosan emlékezett, hogy, úgy lehet, azóta kúszott közéjök az az egyre növekedő hidegség.