Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám · / · Figyelő

Várady István: Karinthy Frigyes novellái
Esik a hó Nyugat kiadása

Erőteljes, hangos írások, mint mikor nagyon belémelegedünk valamibe. Tragikus életek, halálok és szerelmek könyve, nagy viharokkal és békétlen hadakozókkal. Heroikus történetek, elemek és sorsok körtánca, egy igazságkereső ember rálátásai és - ritkábban tévedései, tételek, tanok, teóriák magvából nőtt tartalmas példázatok, Nyugtalanságok és erőfeszítések lapjaiból fűzött könyv, egy nyugtalan s erős ember írásai.

Kételkedő és hívő elme, nem tagadó, több ennél, meggyőződött. De mikben kétkedik és miket hisz? S azután, miket hirdet? És, hogyan, mi módon?

Nézzünk szemébe, ismerjük meg jókor, mert azok közül való, akikkel sok igazságtalanság történhet. Belső köze van minden reformhoz, amely sorompókat csusszant fel, erőket tesz szabaddá. Harcok embere s a nagy, maeterlincki harmóniák csakugyan nem az övéi. És csakugyan, nem simít és nem egyenget, inkább élezi és mélyíti a lélek felületi ellentéteit. Hősei örökkőn harcolók és sohasem kötnek emberi békét. Sohasem ember szól az emberhez így, béke legyen velünk! A harcokat nem mi fejezzük be s az utolsó kérdésre nem adódik válasz.

Igaz, ő sem felel mindenre. Hősei hősök és nem bölcsek. Elbuknak a feleletlen kérdésekben és tompa, gyakran zavart öntudattal enyésznek el. Igaz, nem a váltakozó, sokszerű élet emberei ők. Töprengő, gyakran elcsúszott, meghibbant elmék, egy problémájú súlyosan sújtott agyak, szegények, veszendőbe menők. De amibe belebuknak, amin szegény életük a bizonyosság sínjéről lesiklik, aminek utján odáig érnek, hogy kuszáltan eszmélnek fel így, ki vagyok, vagyok-e, mindig a dolgok igazságának fanatikus, szenvedélyes, gyönyörű áhítozása. Túl, vagy innen a tudaton, hogy az utolsó kérdés válasz nélkül marad, van bizonyosság és igazság, de van bizonytalanság és hamisság is. Van öntudat és van valami, ami a halálhoz hasonlatos. De ettől óvakodni kell, mint haláltól. És ezért van, hogy életünk a problémák örök, fájdalmas láncolata, folytonos szembenézés, tükörbemeredés, arcvonásaink figyelése, hogy fül vagyunk, ennen szívünk fölé hajoló és idegenként érezzük jobbunkat, amely bal kezünk ütőerét tapintja.

És csakugyan, ez a mi minden bizonyosságunk s mért hazudjunk életre harmóniákat! És csakugyan, hol is szülessék itt harmónia, e súlyos, komor egy szólamból, amelynek csak ritmusa, dinamikája van!

És most a könyvről, milyen ritmusa, dinamikája! Szavai oly együtt rohanók, mint a fegyversorból egyszerre kilökött golyók. Dacos, fagyos, katonás kérlelhetetlenség mozgatja kemény, pompás sorait, amelyek mintha folyton egy elhangozott »előre« után rohannának. Veszett, gyönyörű roham, amelyben nincs megállás s amelyet csak a végtelenbe zuhanás, vagy fellendülés fejezhet be méltón.

Kegyetlen kezű s nemes szándékú ember könyve s az előbbit nem bocsájtják meg neki azok, akik az utóbbit nem tudják értékelni. Ne csodálkozzanak majd, ha még kegyetlenebb kezű lesz, amint hogy mi sem fogunk meglepődni szándékainak következetesen növekvő nemességén.