Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Figyelő

Gordius László: Pintér Jenő: Kármán József

Irodalomtörténeti értekezés: Az ilyenre nagy, nagyon nagy szükség van, különösen nálunk és különösen az újabb irodalom szempontjából - mert mily nagy a távolság, ha fel akarjuk mérni, a magyar nemzeti irodalomtörténetnek nevezett könyvek s a történetnek nevezett tudomány közt! A régibb korszakoknál még megjárja. Ott elég kissé átnézni az írásokon és mint régi ékszer drágaköve alatt a szkarabeusz, azonnal megjelennek az írások soraiban a változó életű magyar társadalom eseményei, meghatározva az irodalmi műveket végső formáikban majd úgy, mint fogantatásukban. De az újabb irodalom terén, hol változatos és felszabadult életű egyéniségek alkotókedvük játszi fellendülésének engedelmeskedve nyúlnak tollhoz s a formakészségnek nagy kincsét veszik segítségül a kifejezés munkájánál, vajmi nagy munka vár arra, ki értekezvén, az irodalmi élet leírását az irodalom történetének tudományává akarja avatni. Pintér Jenő, mint ismerjük, komoly akaró. A tanuló ifjúságnak nagy szolgálatot tett, régi tanári hagyományokat negligálva, merészelt szót fogadni a miniszteri utasításoknak és megszabadította a fiúkat, okos tankönyvet írván, a sok fölösleges tudnivalótól vagy inkább tudni nem valótól. Azon kívül Bessenyei Györgyig szilárd becsülettel összegyűjtötte a magyar irodalomtörténetnek talán teljes anyagát s ahol még kellett, nem sajnálta a modern tudomány szemüvegét is felvenni, hogy tisztán meglássa az irodalom eseményei mögött a kollektív, esetleg általános emberi tényt. És mi örülünk, hogy Kármán Józsefről, nekünk, a Nyugat íróinak speciális ősünkről, az első magyar irodalmi folyóirat létrehozójáról írván, alkalmat adott, hogy ezt róla elmondjuk. De azért ez, amit Kármánról most írt, nem az az értekezés, mely az új magyar irodalom történetének mély tudományává segítene avatni az új magyar irodalom életének külső leírását, hanem egyszerűen fejezete egy egzakt, semmi szokásosat ki nem hagyó, de azért vagy épp azért régi módszerű, anyaggyűjtő irodalomtörténetnek. Véletlen és véletlen jelentőségű tényekről és értékelésekről vitatkozik, »esztétizál és polemizál«, ahelyett, hogy megkísérelné társadalmi jelenség gyanánt definiálni Kármánt és műveit. Mi elhisszük, hogy amit adott, jó magyar irodalomtörténetnek, de nem jó tudománynak s ha így áll a dolog az értekezések, a részletmunkák körül, akkor az idejére féltékeny összefoglaló munkásnak még jó ideig vissza kell menni a Kyffhäuserba vagy be kell állni a regruták közé, kik ma még lélektant, szociológiát és történelmet tanulnak, hogy majd talán irodalomtörténettel is foglalkozhassanak.