Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre

Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre
III.

Ilyen volt a test és ilyen volt a lelki alkat: hogy és milyen művészetté lesz benne (szándékos egyes szám) az élet? Az az időpont, melyben Corbičre megfutja rövid költői pályáját, igen alkalmas arra, hogy a beteg test és szellem furcsaságait életre táplálja.

Ebben az időben: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején csüggedt elmével az irodalom csődjéről, a művészet kiszáradásáról lehetett volna beszélni. Úgy látszott, mintha az ember a szép illúzióinak minden formáját kiélte, lejáratta volna.

Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagát-sírás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések.

Lejárt a nagy víziók és nagy szeretetek heroikus romanticizmusa. A »természet«, az »emberiség«, az »irgalom«, a »szabadság« unott retorikává züllöttek.

Lejárt a l'art pour l'art romanticizmusa: a tour d'ivoire, a splendid isolation arisztokratikus póza. [*] Mikor minden kis Parnassien tour d'ivoire-nak nézte a rímecskéit, mikor mindenki arisztokrata lett, a tömeggé lett magánosokból jó volt bemenekülni az igazi tömegbe s egy csomó arisztokrata lélek a csőcselék közönségességében kereste a különbözést.

Egy hatás volt erős és mindinkább növekvő: a misztikus bűnök, a finom, ritka lelki folyamatok keresése: Poe-Baudelaire. És egy másik, mely ezt kiegészítette: a valóság szigorú megfigyelése, visszaadása bűneiben is, betegségeiben is - sőt leginkább ezekben: a Goncourtok és Flaubert.

Corbičre befejezetlen, sok villanású, de sokszor bántó, bosszantó költészete e beteg test, beteg szellem, beteg kor gyümölcse.

Nagy érzékenységébe belelopják magukat a világ szépségei. De akkor lerántja az impresszióról az érzés leplét s csúfnak, bizarrnak, nyomorúságosnak mutatja be a »valóságot«. Ez az ócska tévedés, mely azt hiszi, hogy az érzett világ kevésbé való és alsóbbrendű, mint a gondolt világ. Mintha volna egy »meztelen« valóság. Meztelennek, sivárnak, céltalannak, rossznak, reálisnak, szóval: naturálisnak éppúgy mi öltöztetjük a világot, mint nagyszerűnek, szeretőnek, célosnak, irreálisnak, szóval: romantikusnak. Szegény törött tükör Corbičre-nek jólesett, ha olyannak nevethette az életet, amilyenné benne torzult.

A művészi probléma tehát Corbičre előtt ez volt: teljesen önmagában adni vissza a világot, olyan betegen bizarrnak, kegyetlenül csúfnak, cinikusan valónak, mint önmaga. Költészetet keresni, mely ennek a kiszámíthatatlan, beteg karikatúrának testhezálló ruhája legyen. Hogy minden szóban, dallamban megérződjék, hogy a gőg nem érzi a nyomorékság fájdalmát, mert »igazi« szemmel nézve a világ patetikus nagyságai és szépségei is nyomorékságok. Szóval: egy még soha nem látott danse macabre-ban szatírává rikácsolni minden illúziót, még önmagát is, ez Corbičre anarchikus nihilizmusa.

Először is magán tép ronggyá minden öltözetet s tetszelgő folytonossággal mutat rá beteg meztelenségeire, bizarr ellentmondásaira:

...Trčs mâle et quelquefois trčs fille

vagy:

Il ne naquit par aucun bout,
Fut toujours poussé vent-de-bout,
Et fut un arlequin ragoűt,
Mélange adultčre de tout.

A betegek éleslátásával analizálja saját lelki betegségét, mert ez büszkeség és vigasztalás a betegnek:

Ne fut quelquun, ni quelque chose
Son naturel était la pose.
Pas poseur, posant pour l'unique,
Trop naďf étant trop cynique.

És a baudelairi bizarrkodás:

Son goűt était dans le dégoűt.

Ezt Flaubert és a Goncourtok is elmondhatták.

E folytonos analizálásban mintegy teljes példaként mutatja be a romantikus betegség minden folyamatát. Ő is

Trop soi, pour se pouvoir souffrir.

És ez a trop soi a romantikus nagy izoláltsága, a testvértelen zseni büszkesége és fájdalma:

Ressemblant "ŕ rien moins qu'"ŕ lui
Il s'amusa de son ennui.

Mikor ennyire önmagunk préokkupációjává válunk, mikor így szétanalizáljuk magunkat, nem kapunk semmit, mely a mozaiknak egységes értelmet adjon, semmit, mely megmondja az élet miértjét. Nem tudjuk, hogy a jövő percben miért és milyen »énünk« fog belénk bukkanni. Talánynak csodáljuk magunkat s innen a romantikusok örökös »meg nem értés« panasza, vagy tetszelgése:

Incompris ... surtout de lui męme.

És a milliószor hallott felszisszenés:

Ah, si j'étais un peu compris.

Természetes, hogy a külvilággal sem fog szelídebben bánni, hisz az is önmaga. A mindenkitől csodált Itáliát - éppen ezért - gúnyos rímekkel táncolja körül s mint egy cigánykölyök ráemeli a pendelyét. (Veder Napoli poi mori, Vésuves et Cie, Soneto a Napoli, A l'Etne etc.) Lamartinet (Le fils de Lamartine et de Graziella) és Hugot (La fin) igyekszik a »meztelen valósággal« nevetségessé tenni. S a nőt minden rikácsolásban és grimaszban marja »valóvá«.

És milyen a forma! [*] Igen sokszor akaratosan sántít a vers egy lábbal, mint a csúfolkodó utcakölyök. Máskor bizarr rímekben, rövid sorokban bokázza ki vad kedvét. Majd sablonosan szomorú népies dallammal teszi élesebbé a tartalom vigyorgó cinizmusát, hogy ne csak a szavak szúrjanak, hanem a dallam is fájjon a verkli hangjának bántó, hosszú rezdülésével.

 

[*] Az első eset nagy képviselői: Rousseau, Châteaubriand, Sénancourt, G. Sand, Stendhal, Sainte-Beuve, Lamartine, Musset. A másodiknak: Rousseau, Châteaubriand, G. Sand, Hugo. A harmadiknak: Vigny, Laprade, Leconte de Lisle, a Goncourtok, Flaubert.

[*] * A formáról mindig röviden a legjellemzőbbet mondom csak: magyar közönségnek írok.