Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre

Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre
I.

Valószínű, mert már kézzelfogható jelek mutatják: az irodalmi élet, az irodalomtörténet szerepe és a halhatatlanság lényegesen meg fognak változni. A fejlődésnek mind többféleképpen szaporodó lehetőségével az emberiség zseni és tehetség - mondjuk egy szóval: - művésztermelése mind nagyobb lesz. Azután az irodalmi nyelv és technika is oda fejlődik, hogy erős akarattal éppúgy meg lehet egész jó alkotását tanulni, mint a csizmacsinálást. Franciaországnak jelenleg legalább négyezer olyan poétája van, kiknek mindenki írt legalább egy-két olvasásra érdemes dolgot. És ez a szám mind növekszik, egy kidőlt helyébe tízet hoz a holnap. És ez a tény befolyásolja elsősorban az író szerepét.

Az író beleszületik a versenyző demokráciába, ahol - és ezt minden szentimentalizmus nélkül mondom - a szellemi termék is elsősorban üzleti cikk s elterjedését mindenekelőtt üzleti érdekek irányítják. Előtte áll a kábító vurstli, hol művész és sarlatán egybekeveredve impresszárióskodik önmaga kapujánál: - Tessék belépni, itt egy még soha nem látott »én« táncolja új módon az életet. Úgy rándulok fájdalmamban, ahogy még senki sem vonaglott, nevetésem még nem látott grimasz s szerelmem még Krafft-Ebingben sincs meg. Tessék belém érdeklődni, kötetenként csak két korona vagyok. - Ezer meg ezer kiáltásban, az éhség, az ambíció, a vágy minden hangján kiáltják magukat. Az elbódult közönség érdeklődésére egy folytonos reklámzápor tarka zuhataga hull. Mit csináljon a kezdő író?

Két út áll előtte. Ha hódítónak született és magáévá akarja markolni a jelent: beáll a kiáltók közé. Kihasználja énjének minden különös sajátosságát, szerelme minden meglepetését, élete minden finom rezdülését, hogy azok rikító kivetítésével belerikoltsa magát a közérdeklődésbe. Kerítő és kokotte egy személyben, percről percre kegyetlenül kell hajszolnia magát: - Fess magadra új impressziókat, most ilyen fájdalommal szúrj magadba, ma a síró pórt szeretik az urak, ma az izoláltságot, ma pedig a cinizmust ... - És boldog, ha egy percre magára maradhat s a csend nemességében lesírhatja magáról a festék-zsenit és festék-egyéniséget.

A másik út: [*] a költő passzív lélekkel született és izmai nem súgnak harcot lelkének. Írogat, mint ahogy fütyül vagy pipázik: művészete életét kísérő önkéntelen kifejező mozgás. Természetesen örvend, ha barátjai fülüket hegyezik dallamaira. Mert tudja, hogy ez minden visszhang. A halhatatlanság mint vigasztaló perspektíva ott áll a múlt költői mögött, kik egy időben voltak tízen, ötvenen, százan. De a felnövekvő ezerek számára nincs feltámadás, nincs halhatatlanság. Nem igaz, hogy minden olvasásra érdemes könyv kap olvasóközönséget, hogy minden visszhangra érdemes hangot vissza fog verni a jövő. Napról napra finom szenvedések, értékes álmok, vigasztaló nevetések vesznek el örökre és soha senki sem fogja az antikváriumokból új életté érezni őket. És ez a nyomtalan elmúlás mind többek sorsa lesz s ezek között mind több értékes lesz. Egy csillag lehullása milyen szétágazó esemény subconscienciánkban. Az augusztusi éjszak nagy pazarlásában hány hull alá anélkül, hogy emberi lélekbe belevillanna.

És így lassanként, mind jobban elkülönödve két réteg irodalom fejlődik ki. Az egyik együtt zúg az automobilok búgásával, az aeroplánok csattogásával, izgatott, izgató, változó és változásra ható eleme a gyorsuló életnek, a másik intim, inkább követi a régi modulációkat, elmélyedő, de szűkebb körű. Mindkettő mélyen emberi s drága dicsőségében vagy néma elmúlásában egyaránt szimpátiát érdemel.

Az irodalomtörténet pedig - bármennyire is nőjön a szorgalom, a demokráciának ez a szükséges szomorú betegsége - az irodalomtörténet veszteni és nyerni fog ebben a fejlődésben s amit veszít, az nem lesz a kisebbik nyeresége. Veszteni fog abban, amivel még életcél lehet azoknál, akiknél a szorgalom betegség és ízléstelenség. Abban a rohamosan növekvő óriási szellemi guanorétegben nevetséges és lehetetlen lesz minden kis trágyacsomó galambját [*] életre piszkálni. A megszűkült halhatatlanságban felemelt helyárak lesznek s tízezrei maradnak ki az olyan íróknak, akik ha egy-két példányban születnek, több oldalon át nyújtózkodnak bele az örökkévalóságba. Be fogjuk látni, hogy az emberi múlt egy részének el kell vesznie, hogy lehetetlen és hiábavaló mindent ismerni, csak azért, mert volt. Hisz a filológiai közlönyök, doktori értekezések szerzői most már egymást is csak akkor olvassák, ha ledorongolásra van alkalom. A céltalan fotográfikus újra nyomtatása a múlt értéktelenségeinek mindinkább magánjellegű maszturbációvá lesz, melynek erkölcstelen perverzitását csak ideig-óráig lehet a tudomány szóval leplezni.

De nyerni fog az irodalomtörténet tartalomban és a tanulság általánosságában. A nemzeti irodalmak mindinkább világirodalmi perspektívában fognak megjelenni. A szellemi élet terén sohasem voltak átugorhatatlan vámok. Az újabb irodalom minden európai népnél világirodalmi jellegű. Termékeny gondolat-áramok futják át a világot s lesznek irodalommá, művészetté, politikává, gazdasággá: sokszínű gazdag életté. És ezek az áramok az elsőrendű, a faj és milieu gyengülő hatóinál mind erősebb tényezők. Az egyén mindinkább éli az egész emberiség életét s az irodalom mindenütt mindinkább az egész humánum hangja lesz. A nagy testvéresülés álma először az irodalomban valósul meg. A 16. század német humanistája közösen szeretett latin metaforákban, görög versben szerette testvérévé a magyar, olasz vagy francia deákot. És vajon tudni fog-e az ember emberre puskát fogni, mikor érezni fogja, hogy ugyanazon szépségek múló egyesülését rontja meg, mely saját lelkét teszik ki?

Az új irodalomtörténet célja lesz: kimutatni ezeket a nagy áramokat, kivonni belőlük filozófiai és szociális tartalmukat, meglepni az élet és a forma egyesülésének titkát. Mert külön esztétikai analízis nincs s a külön formai taglalás annyi mint a szépet: a legintenzívebb szociális életet skolasztikává szárítani.

Napról napra rovom a Szajna partját, a nagy könyvházakat s az eldugott antikváriumokat és a körülverődő könyvtengerben hány elveszett élet merül elém. Emberek, kik mint a Peer Gynt szomorú bolondjai, őrült keresettséggal élték »önmagukat«, s hogy halhatatlanokká legyenek. És itt vannak a nagy könyvtemetőben, hol sem könny, sem emlékezet nem keresi fel őket. Azután ott van azok csoportja, kiket rokon betegség ma még kézben és szájon tart, de akik el fognak múlni, mint az operált beteg kiáltása, az őrült visítása, ha az élet majd más újakkal fogja csiklandani az emberiséget. És ezek között a legszomorúbb, a legbizarrabb: Tristan Corbičre.

 

[*] Nem a l'art pour l'art és a szociális költészet különbsége ez, mindkét csoportban lehet mindkét felfogás híve. Az első csoportba tartoznának az olyanok, mint Rimbaud, Retté, az utálatos Moréas, Signoret, Wilde etc., a másodikba pl. a csodálatos nagy, nagy költő: Lerberghe, Rodenbach, Samain, Guérin, Vielé-Griffin etc.

[*] * Tegyük fel pl., hogy az értékes emberek tisztelete a mai fétisimádás formájában marad meg. És tegyük fel, hogy minden értékes embernek - mint Deák Ferencnek - legalább egy pár cipőjét, vagy csizmáját megőriznők. Bár ez nem logikus, mert akkor minden lábbelije egyformán történelmi érték, de azért maradjunk az egy párnál. Az értékes ereklye-csizmák csakhamar úgy felszaporodnának, hogy ki kellene lakoltatni magunkat a kedvükért s így a halott halhatatlanok lábatlan csizmái kirugdosnák a halandó élőket az élők világából.