Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
Autoritas contra reform

Ijesztő gondolat, hogy bizonyos intézmények és szokások, mint a tortúra, a boszorkányégetés, az eretnekek üldözése a régi idők tudósainak és bölcseinek általános helyeslésével találkoztak.

Az ember szent borzalommal olvassa, hogy a legfelsőbb francia bíróság Damiensnek, XV. Lajos merénylőjének kerékbetörését és felnégyeltetését, részletesen elrendelte. Az egyetem, a tudomány, a politikai testületek képviselői ezt a kannibalizmust végignézték abban a tudatban, hogy ők tartoznak ezt a törvénykezési procedúrát jelenlétükkel megtisztelni. Ez volt a társadalom elitjének, a tudomány felkent papjainak felfogása. És annyira át voltak hatva ezek a korifeusok a most utálatosnak elismert jogszolgáltatás helyességéről, hogy midőn egyes hangok hallatszottak, hogy pl. a kínpadra hurcolást mint jogszolgáltatási eszközt el kell törölni, a jogi és teológiai kar legfőbb emberei e követelés ellen felháborodással tiltakoztak, mondván: hogy az álhumanizmus becsempészése a jogszolgáltatásba a bűnösöknek felette kedvez és a bíráskodás céljait meghiúsítja. Ez volt a jogi autoritásoknak általános véleménye, midőn az agitáció a tortúra eltörlése érdekében megkezdődött. A sötétség és barbárság védői pártján majdnem az összes tudományos tekintélyek állottak és ezekkel szövetkezve iparkodtak a nagy kulturális haladás kerekét megállítani.

Jó lesz a reformok történetének ez általános vonását kidomborítani, mert ebből azt a tanulságot meríthetjük, hogy reformok dolgában a tekintélyek támogatására sohasem számíthatunk. Sőt éppen mert autoritások, saját korszakuk intézményeihez természetszerű elfogultsággal ragaszkodnak. Ők ez intézmények alapján lettek nagyokká, s alig lehet tőlük követelni, hogy ezeknek árnyoldalait is lássák.

A reformerek rendszerint a társadalom aljából kerülnek ki. A katolikus egyház regenerálása nem egy hatalmas püspök vagy szabadelvű bíboros ösztönzésére indult meg. Sőt a nagyon okos római legátus, kit X. Leo Németországba küldött, Luther mozgalmáról azt jelentette, hogy ez nem eredt egyébből, mint az Augustinusok és a Dominikánusok versengéséből. A reformáció neki csak nehány okvetlenkedő barát perpatvara volt, melynek kár nagy fontosságot tulajdonítani. Ez egy okos diplomata szamársága, amelyet minden okos ember el szokott követni elemi és rendkívüli jelenségekkel szemben.

A reformerek rendszerint nem okos emberek, hanem ábrándozók, rajongók, képzelődők, kik vakmerően azt hiszik, hogy ők tudják a világot sarkaiból kiforgatni. Rendszerint rajtavesztenek és az okos pápai legátus joggal tette fel, hogy az az ördöngös wittenbergi barát alkalmasint Husz sorsára fog jutni és igazán csodálatos, hogy a feltevés ezúttal nem teljesedett be.

Az elismert tekintélyek ellenszenve új ideák iránt tehát nemcsak nem bizonyíték a reform üdvössége ellen, hanem ellenkezőleg, tanúskodik annak helyessége mellett. Mert az új eszmék valóban veszedelmesek és az autoritások helyes belátására mutat, hogy a veszélyt felismerik.

A kérdés csak az, mit nevezünk veszélyesnek! Veszélyesek az új eszmék a hatalom jelenlegi birtokosaira és veszélyesek különösen a politikai erők jelenlegi elhelyezése szempontjából.

Hogy az új társadalmi berendezkedés, mely a jelenlegi hatalmasak pozícióját kisebbíti, mégis az emberiségre nézve üdvös, az más lapra tartozik. Nem lehet az emberek önzésétől várni, hogy oly eszméket pártoljanak, mely hatalmuk rovására az ország és a nemzet boldogítását célozzák.

Legyünk tehát bizalmatlanok az autoritások iránt, ha új eszmékről van szó. Sőt elítéltetésük hevességéről majdnem mindig arra lehet következtetni, hogy az új áramlatnak nagy és hatalmas jövője van. Az önfenntartási ösztön vezeti az autoritásokat az új eszmék elítélésében. Mert az új eszme, még ha csak egy régi, korhadt intézményt dönget is, mégis ennek megdöntésével az egész fennálló rendszert kompromittálja és alapjában megtámadja.