Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Figyelő

Berény Róbert: A velencei magyar ház

Velence, 1921 junius.

Ismeretes, hogy itt Velencében, a Giardino Publicoban, minden nyáron nagy nemzetközi képzőművészeti-kiállítás van. Egy nagy épületben vannak az olasz művek. Itt látják ők vendégül egy kisebb teremben az ausztriaiakat. Svájcnak, Belgiumnak, Angliának, Franciaországnak, Svédországnak és Magyarországnak kisebb-nagyobb pavillonok állanak rendelkezésükre.

A magyar pavillon a külszínnel hivalkodó légydöglesztés elvén készült, olyan, mint a hazai dolgok lenni szoktak: kivülről-díszesek, belülről-üresek. Az épület akármelyik szűrszabónak becsületére válnék, és - úgylátszik - belső beosztásánál is valami bekecs szolgálhatott mintául: mint ennek egy zsebe, oly pöttön pici mindenkik »terem«. Előszobáknak reméli az ember; aki bejárta őket termeket keres, de azok sehol sincsenek.

A falakon magyar hivatásból-festők képei lógnak. Olcsó ügyeskedések, kisvárosi szegényes trükkök szomorú gyüjteménye. Az ósdiaké drapp, kaki, bordó, - a »moderneké« kadmiumsárga, cinóbervörös, smaragdzöld és kobaltkék. Ezeket a színeket, kérem, készen kapni a festéküzletekben. Nem túlságos drágák és valamelyes fáradsággal vászonra kenve kép lesz belőlük.

Szemétnek lenni - uraim, talán nem szégyen, de semmi esetre nem dicsőség s egy nemzetközi szemétgyüjteményben a legszemetebbnek lenni: méltán nevetséges. Hiszen a temérdek kép között, amelyet egész Európából hordottak össze, nincs egy sem, melyen öt másodpercnél további néznivaló volna.

Melyik életfogyott zsüri válogatja össze azokat a magyar képeket, melyeket Velencébe küldenek?

Nem elég, hogy az itthoni kiállitások falain fürtökben lógnak az együgyüségek; nem elég rossz-hírszerző olyik idegenből idetévedt idegenforgalmi kokkus határtalan unatkozása a Műcsarnok kiállitásain, kell-e még tálcán tálalni nekik a valódi fajmagyarkodó impotenciát?

Különképen azért mondom ezt, mert egy kis nemes emberséggel lehetséges volna minden évben a velencei magyar lukakba küldendő olyan képeket összeszedni, amelyek jógyökereű egyenesen-növöttségükkel a sok petyhüdt és kendőzött művészetnövény között erős és sokatbiró jó talajról tudnának szólani.

Mire való, hogy nagyhasú, zsirfoltos mellényű kvaterkávzók egymást bökögetik nagygyá? Mire való, hogy az impotensek összefognak és várat építenek - a művész bájmosolyát kimondhatatlan hálával fogadó procc-publikum behálózására és ennek a publikumnak elismerés- és ámulatsegédletével? Miért, hogy a vársáncok mögül köpködve hesegetik el maguktól a szabad versenyt, a dologhoz méltó automatikus selejteződés egyetlen módját: a konkurrenciát, a mindenkinek egyenlően szóhoz-jutását - és ehelyett a vállvetett magasbatolás, illetőleg talpnyalás rendszerén fedezik fel egymást?

Uraim, Velence szép város; nem fogja azt elcsúfítani akármilyen hazai hitbizományos képkollekció sem!