Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám

Kéri Pál: Cholnoky Viktor

Cholnoky Viktor meghalt és ha művei ősszegyűjtve kerülnek majd a nyilvánosság elé, a nagyközönség nem fogja tudni, mit vesztett. Írásai lebilincselően érdekes olvasmányok, izgatóak, magukkal ragadók, de laza lapok, amelyek némely darabnál egészükben, másoknál, igen soknál, csak egyes részeikben a legnagyobb költői és írómesterségi értékeket kristályosítják ki. Az ember érzi, hogy itt egy bő és tiszta aranyérnek kell vonulnia, amelynek teljes egészében felszabadulása Magyarországot még egy remek íróval tette volna gazdagabbá. Most a halál, amely talán gyermekkora óta, mint macska az egérrel, játszott szervi betegségek gyűjteményét hordozó, kísérteties, hosszú testével, elszámítván magát, nagyobbat fricskázott rajta, mint akart volna és örökre lefektette. Cholnokyból olyan vázlatosnak maradt írói egyéniséget csinált, amilyenek az irodalomban egész külön helyet foglalnak el. Az ilyen vázlatszerű nagy értékek, mint a francia Stendhal, vagy a magyar Csokonai mindig hallják ugyan minden magasztalás mellett, a hideg kritika kétségtelen igazságait, amely hiányaikat, befejezetlenségüket, vázlat voltukat emeli ki. De ez a kritika nem tudja az elvontan olvasott szöveget az író egyéniségével, a körülményekkel, amikből kinőtt és azokkal, amik megcsonkították egy élő, meleg egésszé rekonstruálni, nem tudja a megmaradt szöveghez a melódiát hozzádúdolni. Holott csak így állítható vissza az élő egész, amikor is a hidegen megállapított értékkülönbség eltűnik és a fölcsillogott kvalitásokat nem osztályozzuk többé más, egészen kibontakozott kvalitások alá. Az ilyen egyéniségeket azután a kritika hidegségéért az olvasók csoportjainak különösen meleg, szinte baráti vonzódása szokta kárpótolni, olyan viszony, amilyenbe egy Flauberthez, vagy Arany Jánoshoz nem juthatunk.

...Cholnoky írásaiban egy klasszikus magyar író kvalitásai látszanak. Csodálatos, szines, erőteljes, plasztikus, a legnagyobb és legmélyebb perspektívákat nyitó magyar nyelve őseredeti, hatalmas tehetséggé bélyegzi őt. Amellett egész írói lényét szinte a szenvedélyességig átitatta egy filozófiai világszemlélet, amelytől nem maradt érintetlenül egyetlen szava sem. Fantáziája örökké dolgozó, a világot meseszerű, ragyogó ködbe burkoló és olyan intenzív, mint egy ópiumszívó álma. Ez a teremtő fantázia különösen értékes és érdekes tulajdonsága. Amikor írni kezdett, mint a varázsló, mikor meghúzta maga körül a bűvös kört, egyszerre sajátos, színes alakokká és formákká változott az egész világ és közepén maga a hosszú csontváz Don-Qui-Cholnoky is pillangós köntösű, parancsoló Merlinné lett és a gyönyörű, szonór magyar mondatok, mint egy antik diadalmenet íveltnyakú fehér paripái termettek a papirosáról és változtak, gomolyogtak a legpompásabb álomban.

Kétségtelen, hogy Cholnoky lázban és kábulatban dolgozott. Ez teszi írásait olyan szuggesztívekké, míg stílusának szinte parnassziánus, puritán korrektsége közös sajátossága az ilyen túlfokozott izgalomban teremtőknek, az Edgar Poeknak és Baudelaire-knek. Ez a fakír munka, ez a mélyre bukás, a tudat színe alá, fantáziájának különös, győzelmes szárnyalást adott. Talán hatalmasabb, megdöbbentőbb ez a fantázia még a Jókaiénál is - akiért Cholnoky annyi lándzsát tört - ámbár megközelítően sem olyan gazdag, szines és változatos. Amikor embersorsokkal foglalkozott (mert legtöbbször a természet volt meséinek tárgya) képzelőerejének egy a mindennapi szétfeszítő robbanó sziporkázása a szertelen, nyugtalanítóan különös felé sodorta őt. Ferencvárosi cul-de-jatte-ok gnómszerű élete, a bádogfalakkal kabinokká osztott, kísértetiesen dongó éjjeli menedékhelyen, a cirkuszi ál-vadember, akinek eleven csirkéket kell falnia, ezek vonzották. E novellákban feltünedezett sajátos, igazán páratlan humora, amelyben valami keserű, ördögien, gonosz, kegyetlen vonás volt. Főként a természet volt a témája, az ő titkaival, amelyeknek minden egyéniség mélyén egy más megoldása lappang. Nagy és sokféle tudása volt a világ minden dolgairól, ezt ő egy gondosan felépített és egyre támasztgatott egyéni színű természetfilozófiai világnézet köveinek rakta össze. Meg volt győződve róla, hogy a világ minden mozdulatát, kicsinyeket és nagyokat ugyanaz az elv, ugyanazok a kegyetlen törvényszerűséggel működő erők intézik. És amikor a világtörténetnek aktuális eseményeit, a nagypolitikát tárgyalta, a földrajzi és természeti erők és viszonyok örökké ható játéka gyanánt, vagy a földrengés titkai körül játszatta szellemét, vagy a Balaton taváról szólt egy-egy csodálatos mesekölteménye - ezek az élettelennek képzelt dolgok az óvilággal egybeolvadt színes szellemében regényhősöknek hatottak. Az ő fantaszta panteizmusában az ember természeti erő és a természeti erők emberek.

Volt még egy tulajdonsága, ami a legnagyobb teremtő művészekkel közös, a spontaneitása, az hogy érzik az írásain, mennyire ontotta őket, mennyire egy benső, türelmetlen szükség feccsentette őket papírra. Buzgó temperamentum dolgozott szellemében; nagyon sok volt benne. És hogy mégis aránylag kevés irodalmit alkotott, annak oka az, hogy egész életén át újságíró volt. Munkájának és idejének javát újságának áldozta. Természete, temperamentuma olyan volt, hogy minden eseménynek, jelenségnek rögtön felfogta teljes jelentőségét, minden összefüggését, sőt szinét, ízét, mellékzöngéit is és nem tudott egykedvű maradni velük szemben. Igazi újságíró-természet volt, de nem abban az egyszerű értelemben, amint mi az újság legnagyobbrészt szürke munkásait ismerjük. Vele élt a világgal, mindent ami történt, amit látott, átélt, és őt személyesen érintő dolog gyanánt érzett. Emlékszem rá, hogy a szerb konfliktus idején, ámbár bizony lett volna más gondja is, napokig a legnagyobb izgalomban járt ... Kis és rendetlen szobájába, mintha a világ ezer dolgainak és a természet minden aktuális jelenségeinek gyeplőszárai, egyesültek és ő hajtotta fantáziájának és szárnyaló gondolatainak tüzes szekerét, haragudott és örült az eseményekkel, legfőbb gondjai voltak, építette körülöttük meglepő kombinációinak vakmerő várait. Szóval újságíró volt abban az értelemben, amint Bernard Shaw mondja egy aforizmában, szép és köztudott igazságokat paradoxon köntösébe rejtve, hogy a maradandó, igazi nagy írónak újságírónak is kell lennie.

Cholnoky azonban ezt a magasabb rendű újságíró voltát csakugyan rápazarolta a magyar sajtóra ... Ámbár vajon valóban pazarlás-e ez? Ki tudja, mire kell az, hogy mint a kínaiak földjüket kitett holttestekkel teszik termékennyé, mi is író-tetemekkel trágyázzuk a magyar újságolvasó közönséget? ... Cholnoky fölös képességei a magyar sajtó történetére egy nevezetes korszak jellemét nyomták rá. Akkor volt ez, amikor a magyar újságüzlet régi, patriarchális módszereiből és gondolkozásából modernebbé kezdett átalakulni. Ez az átalakulás, ez az átmeneti korszak még mindig tart, az újságüzlet részesei és irányítói még mindig nem jutottak teljes megismerésére azoknak a lehetőségeknek, amiket a magyar közönség mélye kínál. De az az idő, amiben Cholnoky vette kezébe a ceruzát, az volt a kezdet, amikor az egykor vezető Egyetértés patriarchális olcsó szellemének végleg lealkonyult és a Pesti Napló megmutatta, hogy lehet modern bátorsággal és felfogással a tönkrement semmiből néhány hónap alatt virágzó újságvállalatot teremteni.

Ebben a munkában a Cholnoky zseniális szelleme mutatta az irányt. Egész éjjel ott ült a szerkesztőségben és mint a festőiskolában a mester, mindenkinek egy vonást, egy tanácsot adva, de maga is emberül dolgozva, rányomta egyéniségét az újságra. Másnap valóságos remekmű került ki a gépekből, abban az időben a Pesti Napló valóban a magyar viszonyok lehetősége mellett, ideálja volt az újságnak. Sokan voltunk, akik nála jártunk iskolába, akik tőle tanultunk és akik az ő elérhetetlen képességei felé törekedve fejlődtünk. Mindennek a jelentőségét rögtön felfogni, úgy felkészülni, hogy semmi esemény értetlenül ne találjon; az agyat úgy beirányítani, hogy szinte várja, intuitíve megsejtse a készülő eseményeket, amelyekkel szemben aztán rögtön kész a biztos ítélet. Amellett semmit, még oly kicsinyt is, kihasználatlanul nem hagyni, minden sablont, minden előítéletet, minden bevett frázist levetni tudni, a táviratok sorai közt olvasni, És mindenek fölött írni tudni. Írni tudni, színes érdekes, találó, ötletes, megjelenítő, rövid tollal ... Ám ezeken fölül volt valami benne, ami őt egy újságnál megfizethetetlenné tette, amiben egyénisége egyedülálló volt és ami a magyar közönség nevelésében tán korszakalkotó, az eseményeknek messzi, már szinte romantikus, amellett azonban a valóság útját öntudatosan követő összefüggéseit valami divinációs erővel látta meg. Amint egy esemény megérintette érzékeny, teremtő szellemét, egyszerre a perspektíváknak lebilincselően érdekes sora támadt benne, amely az olvasó számára különösen termékeny, gondolkodásra késztető volt ...

Ez az ő halálával, sőt már azóta, hogy szeme félvakká lett és az újság csinálásának tulajdonképpeni munkájában nem vehetett részt, elveszett a magyar kultúra számára. Ámde példája, módszere, szelleme, vezette a magyar újságírás új korszakát, ami most a magyar sajtóban történik és ami a további fejlődésben történni fog, abban félreismerhetetlenül él Cholnoky lelke.

Megpróbáltuk az ő írói, művészi jellemét megrajzolni és most, amikor a végére értünk, látjuk, mennyire tökéletlen ez a kísérlet. Azon múlik ez, ami minden művészetről, irodalomról való fecsegést hiúvá, együgyűvé tesz, az egyéniség nagy titkát nem lehet kongó szóval megközelíteni ...

Jött a Bakony mellől egy elzüllött magyar dzsentri-fiú... A régi magyar nemesség fája mostanában sűrűen hullatja esett gyümölcseit. Aki járt az országban az tudja, hogy mindenfelé sűrűn találhatók ennek a régi fajtának, különös, érdekes, minden lehetőséget magában hordozó figurái. Érzékeny, túlkultúrált, finom és sajátos lelkek és gazdag temperamentumok - éppen ellenkezői annak a fokosrázó szolgabíró természetnek, amilyennek az ez osztályt képviselő politika és a helyükbe tolakodott durva ál-dzsentri igyekszik feltüntetni őket. A Dunántúlon és a Felvidéken és Erdélyben valóságos bányái az emberábrázoló művészetnek, valóságos mesekertek!

Mindenütt viruló művészi témák és köztük művészek, bizonyos, hogy mindkét kategóriából eddig csak igen kevés került a nyilvánosság felszínére. Úgy látszik, mint ahogy mondják, hogy Magyarország földjében valósággal amerikaias gazdasági konjunktúrák vannak elrejtve, az ország művészi jövőjében is gazdag és sajátságos kibontakozás előtt állunk.

E jövő lehetőségek mintája gyanánt züllött föl a fővárosba Cholnoky Viktor. Sajátos, érdekes, klasszikusan hatalmas egyéniség volt, amelyet talán csak azzal lehet kellőképen jellemezni, ami a legnagyobb művészek jellemzője, hogy technikája minden egyszerűsége mellett is, nem tudott leírni életében egy sort se, amit elolvasva rögtön rá ne mondtuk volna, ezt Cholnoky írta. Előttünk fekvő megmaradt irodalmi művei, objektív egészükben, már mindenütt magukon viselik e rendkívülien érdekes egyéniség és nagy érték bélyegét, mégsem adnak méltó és igaz képet arról, ami ő tulajdonképpen volt. Írásai a legegyszerűbb és legkultúráltabb szellemnek egyformán rendkívül érdekesek, nagy értékeket mutatnak is, de az, ami tőle valóban tellett, nincs e könyvekben. Ő lehetett volna a modern korból kisarjadzott, vitathatatlanul nagy, klasszikus magyar író. Fajának, viszonyainak gyengesége, élhetetlensége hozta magával, hogy befejezetlen maradt és értékeinek javát az újságírásra pazarolta. Mindössze tán egy-két novellája és esszéje mutatja őt igaz, nagy, nagyságában; ami nem változtat azon, hogy mindig lebilincselően érdekes olvasmány maradnak Cholnoky könyvei, sőt a jövő irodalom barátainak egy különösen izgató, nevezetes jelenség.