Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Szabó Dezső: A irodalom mint társadalmi funkció
Ugyanaz a lelki tevékenység, mely a pogány kor mondáit adta az irodalomnak, teremtette meg a középkor legendáit. Az új társadalmi élet új tartalommal, új tárgyakkal szüli újjá a halódó műfajokat. Így lesz a középkor eposza a modern kor regényévé. És törvényszerűleg ki lehet mutatni: csak az a műfaj adhat állandó becsű remeket, melynek tárgyát élő gyökerek kötik a kor társadalmi életéhez. Ezért - például - a magyar műballada nem lesz más, min irodalmi érdekesség. Művirág, melynek mesterkéltsége mind rikítóbb, hatása mind halványabb lesz. Keletkezett oly időben, mikor a miszticizmus, a babona tragikus ereje megszűnt. Ezért nincs és nem tehet modern eposz. Az ilyen névvel szereplő irodalmi termékek vagy nem eposzok, mint a Toldi vagy Mireio, vagy irodalmi gyakorlat, mint a Zalán futása eposz-részei. (A Zalán futása művészi részei nem eposz.) Ezért tartom most lehetetlennek a történelmi drámát és regényt. Talán egy esetet kivéve, ha valami nagy általános jajtól áradó szimbólum.
Úgy szólva az összes fennebbi kérdésekre megfelelhetünk egy példával. E példa: a demokráciának egy különös hatása az irodalomra. A tizenhetedik század arisztokrata társadalmának életszabálya: hasonlítani, egyforma lenni. Az író is minta után dolgozik s ezzel mintegy igazolja műve létjogosultságát. Rousseau-val az egyén érték lesz s a szabad versenyre szabadult irodalmi piacon mindenki igyekszik a külön »én« reklámját megszerezni.
És kétségtelen, hogy ez a tény egyik - művészi eredményekben és komikus bizarrságokban egyaránt gazdag - kialakító tényezője a 19. század irodalmának. Benne van ebben az egyéniségkeresésben (resp. kiélezésben) az érvényesülés ösztöne s a mindenütt magános zseni fájdalmas gőgje. A vallomások, naplók, önboncolások elárasszák az irodalmat. Az egyén patologikus jelenségeiben is büszkén mutat rá sajátos voltára (l. Rousseau, Stendhal, Musset stb. vallomásait.) És mikor a legkülönösebb egyén is kezd megszokott bizarrság lenni, akkor vagy márványszerű, érzéketlen plasztikus költészetbe menekülnek - a Parnasse és a l'art pour l'art hívei - vagy a lehetetlenségig egyéni formákban és nyelvben próbálják különvalóvá kiáltani magukat. Innen a 80-as évek termékeny irodalmi anarkiája, melynek reprezentatív típusa Mallarmé. Ennek a szélső individualizmusnak a következménye a szimbolizmus és a vers libre, a valóság minél egyénibb felfogása s annak minél egyénibb formában való kifejezése.
Egy másik igen érdekes példára csak röviden mutatok rá, a 80-as években felserdülő német szociális irodalom. A rohamosan hódító új társadalmi eszmék az írók hosszú sorozatában (M. Kretzer, G. Conrad, H. Land, Mackay, F. Hollander, A. Holz stb.) determinálják a témákat, a kifejezési eszközöket, a nyelvet. És Hauptmannban egy nagy alkotóra találnak.
Az író tehát szimpatikus képzeletével legelőször érzi meg a társadalmi hiányokat és sejti meg az új szabadító szociális ideált. Azután oly tárgyakat, esztétikai és nyelvi eszközöket keres, melyek ebbe az ideálba közhitet teremtenek. így pl. a francia romanticizmus abban az irányban, ahogy mind több-több társadalmi tendenciával lép fel, mindinkább naturalizmussá válik.