Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Huszonegyedik fejezet

Soledad nem volt sokáig egyedül a gróf »drawing room«-jában, mert néhány pillanat múlva belépett Szodoma. A táncosnő jóformán most vette észre először, hogy Pál szinte nőiesen karcsú és a válla is olyan csapott, mint a nőké szokott lenni. Hozzá még keskeny, hegyes kis lába, amelyen nem férfias lakkcipő volt, hozzájárult a különös hatáshoz, amely elől Soledad nem tudott kitérni. De lehet, hogy a gróf lakásának titokzatos előkelősége vesztegette meg a táncosnő szemét és Szodoma olybá tűnt föl előtte, mintha az imént lépett volna ki valamelyik vaspántos, faragott tölgyfa almáriumból, amikben többi közt romlatlan óarany, régi ékszerek, ódon elefántcsont, ónémet puszpángfaragványok és egyéb ilyen műkincs volt fölhalmozva. Szodomának még a lépései is hasonlítottak a gróf kimért járására.

Ha Soledad szeme még élesebb, észrevehette volna, hogy Pálra az idők folyamán csakugyan sok ragadt a Szvetenay mozdulataiból, hanghordozásából, egyéniségéből. Így például Pál anélkül, hogy tudná, utánozta a gróf fejének egy jellemző biccentését, ideges »tic«-jét.

- Hogy van, Bűnbánó Magdolna? - kérdezte Pál, megfogta a leány mind a két kezét és mélyen a szemébe nézett.

- Különös ember ez a maga grófja - felelte Soledad - ugyancsak megmosta a fejemet és szememre vetette a múltamat. Én meg is akartam neki felelni, de hirtelen - magára gondoltam és magamba fojtottam minden felháborodásomat.

Pál szeme mámorban úszott:

- Köszönöm, Sol, hogy érdemesnek tartott arra, hogy rám gondoljon. És bocsássa meg a grófnak, ha valami olyasmit mondott, ami a maga jogos érzékenységét bántja. Hetvenkilenc éves a gróf és ebben a korban az emberi ész már megvakul mint az ócska tükör.

Soledad körülnézett.

- Legyen nyugodt - szólt Pál - nem hallgatózik senki. A gróf bevonult a házi kápolnájába és ott a szentjeivel társalog, olyankor pedig nem lát és nem hall semmit.

- Bolond ez az ember?

- Nem, csak megöregedett - felelte Pál.

- És úgy látszik meg akar engem téríteni? - szólt könnyedén nevetve Soledad. Pál zavartan félrenézett, csaknem elpirult. Két kis velencei kristálypohárba édes pálinkát öntött ki, megkínálta az egyikkel a táncosnőt és aztán így szólt hozzá:

- Szabad-e őszintének lennem magával szemben, Sol? Nem fog-e valaha elítélni engem azért, hogy olyan mezítelenre vetkőztetem le maga előtt a lelkem, hogy az már nem is szabad?... Néha azt hiszem, hogy magának, Soledad, több köze van az én lelkemhez, mint saját magamnak. A másik pillanatban viszont attól félek, hogy ha kifordítok minden kócot magamból, a végén ott maradok megsemmisülve, mint valami eltört játékszer.

Sol mosolygott és a kezét nyújtotta. Szodoma pedig ráborult a Soledad kis kezére, csókokkal szívta gyöngéd pórusait és dadogva, lihegve, kigyúlt arccal kezdte vallani:

- Én csak egy vallást ismerek, Sol, a szerelem vallását és csak egy istent, saját magamat. Akit én szeretek, az velem egy és benne magamat imádom, az én erényeimet és az én hibáimat. Én most nem egy ember vagyok, hanem három. Én elsősorban Soledad vagyok, aztán Pál vagyok és aztán mind a kettő együttvéve. Ez az igazi szentháromság. Ez az én katolicizmusom.

Soledad nem tudta, hogy a pálinka-e vagy pedig Szodoma szavai ringatják-e enyhe szédülésbe, szinte szerelmi mámorba.

- Az első pillanattól fogva, Sol, amikor maga az én szemem számára megszületett, nem tudtam senkire és semmire másra gondolni, mint arra, hogy hogyan szerezhetném meg Soledadot magamnak, egészen, kizárólag, holtomiglan-holtodiglan...

Sol még rejtelmesebben mosolygott mint egyébkor.

- Mindent elkövettem, hogy az álmomat meg is valósíthassam és ebben a percben talán azt jelenthetem, hogy sikerülni fog. Szvetenay gróf annyira megszeretett engem, hogy fiává akar fogadni. Mindent megvallottam neki, még azt is, amit a leginkább titkoltam előtte, hogy imádom magát, Soledad. A gróf most már nem akar mást még életében elérni mint azt, hogy boldoggá tegyen bennünket és boldognak lásson minket, mielőtt a szemét lezárná. Abban a pillanatban, Sol, amikor maga is akarja, hogy egymáséi legyünk, maga és én... a gróf engem fiává fogad, a vagyonának nagy részét rám iratja és én feleségül vehetem magát úgy, ahogy maga méltó rá. Nekem nem kell a grófnak sem a címe, sem a vagyona másért mint hogy magának fölajánlhassam, Soledad...

A táncosnő a lábát, selyemcipellőjének két pisze, kötekedő hegyét egymásra vetette:

- Erre a tréfára semmi szüksége sincs, Pál - mosolygott. - Maga most próbára akart engem tenni, hogy mit szólnék ahhoz, ha maga gróf és gazdag ember volna. Nem vagyok olyan együgyű, amilyennek látszom. És a grófokból nekem már elég volt.

- Nem hiszi el, Sol, amit mondtam? - kérdezte Pál. - Pedig, lássa, a gróf azért kérette magát ma ide, mert meg akarta ismerni. Négyszemközt akart magával lenni, a szivébe látni és egy ilyen öreg, bölcs embernek talán szabad ez a túlságos indiszkréció? Azt is meg kell még vallanom, Sol, hogy Szvetenay gróf csak azt az egyet kötötte ki, hogy mielőtt feleségül venném magát, Soledad, keresztelkedjék ki.

Pál szeme oly élesen világított mint a tolvajlámpa és Soledad szemében kutatott.

A leány egykedvűen a vállát vonogatta. Könnyedén, kicsinylően. Szodoma folytatta:

- Ne higgye Sol, hogy én meg akarom magát téríteni olyan vallásra, amelyben - megvallom - magam sem hiszek. Én egész életemben közömbös voltam mindenféle vallással szemben. Sem fölvilágosultabb, sem bigottabb nem voltam, mint ma már minden művelt, okos ember. A papokat egyáltalán soha sem szerettem. De én nálam most arról van szó, hogy egy kis képmutatással gazdag emberré lehetek. Nem magamért, hanem magáért, Sol. Nem való maga szegény emberhez. Egy földhözragadt, nyomorúságos ördög lakásából maga épp úgy kirína, sőt még jobban, mint például egy milliós értékű hellén váza. Ha gazdaggá akarok lenni, csak maga miatt teszem. És egyelőre nincs más módom rá, mint hogy megalkudjam a grófnak a szeszélyével, a bogarával... De talán igaza is van Szvetenaynak. Vallásos szellemben nevelkedett, Rómában, a pápai udvarban élte élete legszebb napjait és szinte természetes, hogy amikor a vagyonát, a nevét akarja rám ruházni, a maga szelleméből is akar hozzáadni valamit az örökséghez. Volt egyszer egy francia király, aki azt mondta, hogy Párizs városa megér egy misét és áttért a katolikus vallásra. De ő nem szerethette Párizst annyira, mint én magát, Soledad és ezért...

Sol kacéran lebocsátotta válláról a fátyolt, amely lázító, forró havat takart:

- Maga egészen rosszul ismer engem - felelte Soledad. - Ha maga egy földhöz ragadt szegény ember volna, akit azonban érdemes szeretni, még ebben a pillanatban áttérnék, mert nem vagyok vallásos. De hogy én a maga pénzéért?... Soha, kedves barátom. Ha én pénzt akarok, annyit kapok, amennyit csak akarok... Már sokkal nagyobb urak térdeltek előttem... sokkal nagyobb urak... mint Szvetenay gróf... és hiába.

- Nem értem magát, Sol... Annak a tökéletlen, vízszemű és lágyagyú Rakonitz grófnak a felesége akart lenni minden feltétel nélkül és engem, aki fiatal, egészséges, talán egy kissé szép is vagyok, egyszerűen visszautasít?

Sol a fátylába burkolózott, jelképesen.

- Talán maga sokkal vallásosabb, mintsem hittem volna - szólt Pál - és én ebben a pillanatban, ha hatalmamban volna, elölről kezdhetném a maga nevelését. Higgye meg, Sol, hogy a vallás nagyon is furcsa dolog. Kétféle vallás van, az egyik, amelyet az emberek a szívükben őriznek és hisznek benne az ostobaságig. A másik pedig az, amelyet mutatnak, színlelnek és amelynek segítségével uralkodhatnak ezer meg ezer emberen. Előttem az utóbbi sokkal szimpatikusabb, bölcsebb, emberibb, magosabb rendű, mert ez az okos, uralkodni tudó, hatalmas, királyi emberek vallása. Maga, Sol, talán nem is érti egészen ezeket a dolgokat, mert ehhez csak a férfaknak kell érteniök. De meg akarom magának magyarázni...

- Ó, én mindent megértettem. . . .

- Gondolja csak el, Sol, hogy grófok, gőgösek és katolikusok leszünk. Exkluzívebbek fogunk lenni, mint az ősrégi nemesek. Senkinek sem kell előre köszönnünk, a világ urai leszünk, kinevetni és megvetni fogjuk az embereket, akik kénytelenek meggörnyedni a mi legnagyobb tekintélyünk, a Pénz előtt... és ezért csak egy misét kell mondatnunk!

Sol fölnevetett.

- Nekünk lesznek a legtüzesebb csikaink - tréfálkozott tovább Pál - és nekünk lesznek a legkonzervatívabb elveink. Nekünk lesz a legszebb és leggyorsabb automobilunk és a legművészibb házikápolnánk. Mindehhez pedig nem kell más, mint hogy misét mondassunk. Odahaza pedig? Maga megtarthatja azontúl is a hosszúnapot, én pedig magával szemben Rousseaut olvasgathatom a legnagyobb gyönyörűséggel, páholyszerű kényelemben... Higgye meg, Sol, csak páholyból érdemes nézni azt az ostobaságot, amit az emberiség lépten-nyomon elárul.

Szodoma elhallgatott és némán gyönyörködött Sol szépségében. Szinte megpihent forrongó elméje, amikor a leány szemébe nézett. Annyi sok dolog közt, amivel ő maga sem volt tisztában, a Sol szeme volt az egyetlen világos, kétségtelen pont, amelyen nem kellett tépelődnie, amelyről egész bizonyossággal tudta, érezte, hogy szereti és szeretni fogja, amíg csak él...

- Maga miatt, Sol - mondta mély bensőséggel - csak maga miatt gondoltam el így mindent. De ha maga akarja... én eldobom magamtól a grófi címet, a grófi vagyont, a katolicizmust... mindent... és úgy kínálom föl magamat, ahogy születtem...

Sol mámorosan hátradőlt a székében, mintha az ital kissé elszédítette volna és félig lecsukott pillái alól figyelte, leste Szodoma minden arcvonását, szeme minden tétova sugarát. Az ajka néha-néha megvonaglott, mintha nem bírná el a saját forróságát.

Pál egy pillanatra visszahökkent, nem értette... belezavarodott... aztán szinte a maga akarata ellenére lehajolt a Soledad ajkához és mint a fullánkos méh a virágba, beleszédült.

Sol keze, mint valami erőtlen viráginda, lelógott a szék karjáról és tűrte a csókokat és könny lepte el a pilláját és visszaadta a csókokat, amelyeket nem lehetett visszaadni, mert oly sűrűn követték egymást. És ezek a csókok vontatottak, részegek és végtelenek voltak, mint ősszel a hegedűk búgása a lágy, epedő, nyújtott vonók alatt... az első csókok.

Aztán erős kopogás hallatszott az ajtón és belépett a komornyik:

- A méltóságos úr kéreti a titkár urat.

Sol még búcsúzóul gyorsan megkérdezte Páltól:

- Mikor látom?

- Holnap, ha megengedi - felelte Szodoma.

(Folytatása következik)