Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám

Elek Artúr: Fogazzaro Mirandája

Huszonnyolc éves volt Fogazzaro, amikor Miranda című költői elbeszélése 1874-ben megjelent. Lassan érő egyéniség volt, azok közül való, akiknek hosszú életre van szükségük, hogy tehetségük kifejlődhessék. Az olyan fajta tehetségek mint ő, esztendőket, évtizedeket gyúrnak bele egy-egy munkájukba. Ez az oka annak, hogy minden újabb könyvük súlyosabb, nedvekkel teljesebb a mögötte valónál, mindenikük egy-egy fejlődési fokot jelent az életükben világnézet, emberlátás, a jelenségek megértése és a kifejező tehetség alakulása tekintetében.

A Mirandában könnyű ráismerni a későbbi Fogazzaro nyomaira. Minden versszakán megérezni, hogy valamikor végigment rajtok az a halk illatokat gyűjtő költő, aki világéletében áhitattal és mély szeretettel nézte a világot, benne az embereket s köröttük az életet. Egy-egy ottfeledett lírai helyzetével, képével, jelzőjével is találkozunk még majd későbbi munkáiban. De ami legsajátosabban fogazzarói már ebben a poémában is, az az idealisztikus levegő, amiben a Miranda cselekménye lejátszódik, az a két szerető ember egymáshoz való viszonyának nemes és tiszta felfogása, leginkább pedig az a nagy gyöngédség s az a mély szeretet, amellyel a költő a kis lírai regény hősnőjét megrajzolta.

Fogazzaro oeuvre-jében, amely elvégre is hét regényre, néhány kötetnyi elbeszélésre és költeményre rúg, a feldolgozott embertípusok száma nem nagy. S annak, aki valamennyiüket ismeri, az egyikben könnyű ráismernie a másiknak változatára. Az alapjában véve lírai egyéniségek műveiben nem ritka ez a jelenség. Ha nem önmagukat szerepeltetik, akkor a férfi-, vagy női ideáljukat személyesítik meg, azt az emberpéldányt, amely az ő külső és belső ismertetőjeleiket viseli, de náluk sokkal tökéletesebb lény. Fogazzaro műveiben végig követheti az ember az írót egy női ideálja keresésében s ez a női ideál, ha elmosódottabban is, ha lelki adatokban kevésbé gazdagon és bonyolultan is, mint a mester későbbi munkáiban, már a Mirandában is megjelenik.

Miranda, a kis lírai regény hősnője serdülő leányka, alig tizennyolc éves. Társasága nincsen más, mint az özvegy édesanyja, meg a falu jó, öreg orvosa. Egy fehér, nagy házban élnek, régi családi emlékek között és az életük oly csendesen telik, hogy a múlását észre sem veszik. De a leánykában ébredezik a szerelem. Az öreg orvos unokaöccse, Enrico, a nagybátyjánál szokta tölteni a nyarat. És Enrico lelkes, fiatal költő. Apró találkozások, ábrándos séták a hegyek között, vadregényes helyeken, és a két fiatal egymásba szeret. A jó öregek pedig elhatározzák maguk között, hogy egymásnak adják Enricót és Mirandát. Az öreg orvos levélben értesíti Enricót a szándékáról. De ekkor kegyetlen fordulat következik. A fiatal költő nem akar házasságról tudni. A dicsőséget keresi, nem a boldogságot és Miranda, az édes kis leány, csak a megihletője volt, a szelíd múzsája. De mit kezdhetne ő, a költő, aki szilaj sóvárgással vágyik ki az élet zenebonájába, mit kezdhetne a szende leánykával, aki rózsaszínű álmokkal álmodik és olyan más világban él, mint ő? Hosszú levélben mindezt megírja Mirandának:

Talor due navi
S'incontran nell' Oceano deserto.
Arresta l'una presso all'altra in fianco
E palpita sull'onda: lente lente
Si distinguono poi, s'affolla a poppa
Di qua di la tutta la gente: addio
Addio! Cosí noi c'incontrammo, ed ora
La nave mia selvaggi mari affronta
Che la vogliono sola: altre pacate
Acque ridenti ed altri dolci lidi
Attendono la Vostra.

Négy esztendő múlik el a kegyetlen levél után. Az élet megtáncoltatja és kiábrándítja az elbizakodott ifjút. Reménye, hite, mindene megcsalta és bús honvágy fogja el az után, akit cserben hagyott s akit jobban szeret most, mint valaha. Kapva kap az alkalmon, amikor halódó nagybátyja magához hívja. De Miranda életereje akkorra már elégett. Lappangó szívbaja négy esztendei emésztődésében elhatalmasodott rajta és akkor öli meg, amikor a boldogság várna reá.

Szép Ilonka története ez, a régi, az ősi költői tárgy, melyet a világ minden nyelvén annyi költő feldolgozott. Fogazzaro életét még senki sem írta meg, csak egynémely mozzanatát ismerjük. De Fogazzaro mindig élő valóságokból indult ki, mindig élményeit fejlesztette cselekvényekké és élő emberek köré szőtte meséit. Nem tartozott az olyan képzeletű művészek közé, akik a mások történeteit és a mások embereit a magukévá tudják tenni. Ő maga sem tagadta ezt, de aki elbeszélő munkáit ismeri, az úgy is megérzi bennük a közvetetlen, a friss, a transzponáltság nélkül való életet. Miranda alakján is megérzi. Ez a gyöngéd teremtés megszebbített, átszellemített, légiessé halkított képe egy élő embernek, akit a költő ismert s akinek emlékét mély melankóliával őrizte magában. Maga a történet, az áttetsző, gyermekes szövevény, korának ajándéka lehet. Tennyson, Puskin Anyeginja lehetett hatással akkoriban Fogazzaróra. Puskin hangja egész érthetően megismerszik Enrico levelének egy-egy fölényeskedő helyén, amikor a leánykát az ő költő voltával akarja elkápráztatni, de magában abban a fordulatában a cselekvénynek is, amidőn az ifjú elbizakodottan félrelök egy neki érő szerelmet.

A Miranda szerkezete szerint napló-regény, Enricónak és Mirandának külön-külön naplója. De a tartalmuk nem folyamatos följegyzések, hanem rövidebb-hosszabb lírai költemények, amelyek egy-egy napnak, egy-egy órának hangulatát állítják meg, egy-egy érzelmi állapotot, egy-egy gondolatot fejtenek ki. Egymással lazán függnek össze, értékre sem egyenletesek. A két napló közül Enricóé a kevésbé érdekes. A fiatal költő alakja elmosódott, a lélekrajza nagyon vázlatos és nagyon hiányos. Hogy Miranda szerelmét igazában miért utasítja el magától, azt nem sikerült Fogazzarónak kellően megmagyaráznia. »Szárnyas és bús geniusról álmodozott Miranda - írja naplójába egyhelyütt Enrico - aki megríkassa szerelmében és azután halhatatlan keblére szorítva, röpülve ragadja föl a mennybe és az Isten bocsánatáért esedezzék vele odafönn.« Ilyennek látta volna ideálját a leány, holott ő, a költő olyan nőről álmodott, aki szárnyatlanul aureolátlanul és halandó lény módjára szeresse. »És alvajárókhoz hasonlatosan indultunk egymás felé széttárt karral, az első érintés mind a kettőnket fölébresztett. Szememet fölnyitva, azt dünnyögtem: bocsáss meg, ő a fejével biccentett és széjjelmentünk. «

Io sognavo una donna che mi amasse
Senz'ali, senz' a aureola e morituro,
E, simili a sonnamboli, andavamo
L'un verso l'altro colle braccie tese,
Il primo tocco ne desto ambedue,
Aperti gli occhi, mormorai: »perdoni«
Ella accenno del capo e ci partimmo.

A későbbi Fogazzaro nem szokta az ilyen lélekrajzi helyzeteket megelemezetlenül hagyni. De itt nyilván nem élő minta nyomán dolgozott. Enrico csak arra való volt neki, hogy lírizmusának alakot adjon vele, egy emberi alakú árnyék, aki az érzelmeiről beszél, de önmagát közben meg nem mutatja, puszta közlőszerve a rajta keresztül beszélő költőnek. Igaz, hogy a mögötte megbújó költőnek lírai heve helyenként elragadó. Amikor például szerelmüknek kezdetéről ír levelében Mirandának és emlékezetébe idézi azt a csöndes, sötét estét, amelyen egymás lelkének titkát olvasták el a tekintetükben. »Akkor este köszönteni sem mertük egymást: de amint eltávozál, visszatértem, hogy a lassan elhúzódó ruhád mögött lassan-lassan fölegyenesedő fűben megcsókoljam pici lábad nyomát.«

Ne salutarci quella sera osammo:
Ma, te partita, ritornai soletto,
Venni l'orme a baciar del picciol piede
Nell'erbe, dietro alla tua lenta veste
A poco a poco sullo stel risorte.

Vagy Enrico naplójának második könyvében az újra ébredt szerelem fokozódásának, kínzó szenvedéllyé alakulásának leírása abban a fejezetben amelyben Mirandával álmodik.

Miranda alakja volt az, ami ebben a munkájában első sorban érdekelte Fogazzarót. A regény nagyobbik felét tölti ki az ő naplója. Szintén rövidebb-hosszabb lírai költemények benne a följegyzések, egy lassan elepedő leány föl-fölsóhajtásai, elmélázásai, ábrándozásai, közben egy-egy fojtott hangú feljajdulása. Miranda alakját nagy szeretettel rajzolta meg ezekben a lírai följegyzésekben Fogazzaro. A kép, amelyet róla kapunk, szintén vázlatos ugyan azokhoz a végtelen finomságokig kidolgozott női lélekrajzokhoz képest, amikkel Foggazaro utóbb ajándékozta meg az irodalmat. De így is eleven és beszédes a kép.

Miranda alakja alig emlékeztet valamiben az olasz leánytípusra. Egészen germán a nagy szemérmetessége, a nagy zárkózottsága, a félénksége, restelkedése a román léleknek oly természetes lelkiállapotokkal szemben is. Még az édesanyja előtt is elpirul, ha megérzi, hogy a gondolataiban olvas, hogy tud a titkos szerelméről. Tisztára germános az érzékenysége, nagy melankóliája, amely szinte vele született és amely kinyomozható ok nélkül is összefuttatja szemében a könnyeket.

Sovente a quindici anni mi sentivo,
La sera tanto triste, che piangevo.
Il perché non sapea, l'intendo adesso.

Lelkének érzékenysége akkora, hogy vannak percei, amikor fájdalmat okoz neki, ha egy fűszál könnyedén hozzája ér. Csöndes lemondása, zúgolódás nélkül való néma megadása germán lelkű költők nagy női alakjait juttatja az ember eszébe. Viszont román benne a szótlan heroizmusa, a kemény büszkesége, amely meg nem engedi, hogy bár az édesanyjának is kiöntse lelkét.

Szerelmi regényének négy esztendejét visszavonultan, magába konyultan mint egy beteg kis virág tölti édesanyja mellett. Gyönge szívén lassan-lassan elhatalmasodott a betegség. Édesanyja, aki épp oly szótlan aggódással nézi sorvadását, aminő szótlan mosolygással titkolja fájdalmát előtte Miranda, utazásra kél vele, hogy új emberek, új tájak látása elszórakoztassa és fölvidítsa. Lemennek a tenger mellé. A nagy, a gyönyörű tenger mellé, amely annyira meg tudta ihletni Enricót! A naplójegyzetek szelíden bánatos sorai közül csak nagyritkán ütközik ki Miranda szerelmének neve. Minden bús sora szerelmének emlékétől illatos, de nevén akkor sem nevezi, amikor önmagával van együtt.

A tenger mellől az Alpesek világába viszi beteg gyermekét az anya. Itt is Enrico emléke kísért. A fenyves erdők láttára megsajdul Miranda szíve. »Mennyire szeretik egymást a fenyőfák!« - írja naplójába. »Sötéten, komoran mered az égnek leveleik tömege, soha egyik a másik felé nem hajlik. De lenn a föld alatt a karcsú gyökerek egymást keresik, összeölelkeznek, egymásra fonódnak.« Így éltek valamikor egymás szomszédságában Enrico, meg ő. Hideg volt az arcuk, fagyosak és gyérek voltak a szavaik, de száz titkos, soha ki nem mondott, még is kitalált gondolatuk egymásba fűzte életüket. »Boldogok vagytok, fenyőfák!«

Voi felici, abeti!
Sperduti per gli abissi de' burroni
Dove sole non penetra, protesi
Sulle cascate candide, sublimi
Sulle torri scoscese ove non giunge
Nemico piede, voi felici, abeti
Vivervi oscuri e solitari accanto
Non vi pesa, nč tentanvi altri sogni,
Sotto la neve, che del sol venturo.

A fenyvek szerelmének, a titkon ölelkező gyökereknek képe talán az egyetlen érzéki vonatkozás Miranda egész naplójában. Semmi sincs ebben a szűzi lélekben az olasz faj érzékiségéből, sem a temperamentumosságából. Hozzá képest még naplójának egyik mellékszereplője is, egy fiatal angol leány, akivel a tenger partján ismerkedik meg Miranda, szenvedélyes természetű lény. Minden mozdulata, minden hangja finomság, légiesség s ő maga, a személye, olyan mint egy emberi alakban járó elégia. Szűkszavú szenvedése mélyen megható. Halk fölsóhajtásai szívig ható lírai költemények, olykor csak néhány sorosok s egy-egy hasonlat az egész tartalmuk. Amikor például egy kagylót talál a tengerparton s füléhez tartva, távoli zúgást hall benne, amely talán a haragos óceánnak örök visszhangja benne, arra gondol, hogy ő is olyan életefosztott héj mint a kagyló, s benne is éppoly szakadatlanul visszhangzik valami mint abban. Néha káprázat fogja el, egy-egy percnyi szédülés, amelynek tartama alatt ébren, nappal beleálmodja magát egy vágyva vágyott helyzetbe, aminőben része sohasem lesz.

Tenevo il viso tra le palme ascoso.
Star con lui mi pareva, essergli unita
Da lungo tempo, ed ei mi domandava
Di quegli anni lontani amari tanto.
Io tutto tutto gli dicevo. Alfine
Tolsi le man dal viso, e nello specchio
Guardai se i miei capelli erano bianchi.

Néhány szép tájleírás is van Miranda naplójában, azoknak elöljárói amelyekkel Fogazzaro prózában és versben utóbb annyiszor megörökítette az ő szeretett Vicenzájának környékét, a Monti Berici-t, azután a luganoi tavat, annak is azt a vadregényes részletét, amelynek Valsolda a neve s amelynek egész költemény-ciklust szentelt később

A lírai regény egyik utolsó fejezete a legszebbek közé tartozik. Az Alpesek vidékéről hazaviszi beteg gyermekét az anya. Otthon sok minden megváltozott. Összeroskadt a jó öreg doktor, a lélek már csak vendégnek jár belé. Milyen nemes és finoman megrajzolt alak az övé is. Fogazzaro minden regényében vannak ilyen nagy szeretettel fölidézett öreg orvosok és papok, akiknek alakja tele van a legmélyebb humorral. Miranda naplója egyik legköltőibb lapját köszöni a jó öreg doktornak, aki mint mindig vidáman állít be Mirandáékhoz és megkéri a leányt, hogy zongorázzék neki. De akármibe fog a zongorán a leány, az öreg mindenre azt mondja, hogy: »Nem ezt.« Végül ő maga veszi ki a kották közül Pergolese kötetét és rálapoz egy réges régi dalra, »Nina« balladájára. Miranda tudja, hogy ezt a bús dalt az édesanyjától hallotta az öreg doktor és azóta sem tudja elfelejteni. »Mily gyöngéd dolog: a szomorú és fáradt öreg, aki az édesanyjára gondol.« Az elmúlásnak mély költészetével és mély emberismerettel van tele ez a részlet.

Ennyiben ez a fejezet az egész lírai regény hangulatát összefoglalja. Az elmúlás költészete illatozik a Mirandában. A romantikus Fogazzarónak első szembekerülése volt ez a halál képzetével s az első leszámolása vele. Életének romantikus korszaka még évekig eltartott, benne fogant Malombra című regénye és az, ami ennek a munkájának fajsúlyát adja meg, a miszticizmusa.

A Mirandában kezdi bontakozás át Fogazzaro költészete. És ez ennek a lírai regénynek a jelentősége.

De mert a jelentősége elsősorban irodalomtörténeti, nem költői, a Miranda képviseli legkevésbé teljesen Fogazzaro művészetét. Idegen nyelvekre lefordítása azért aránylag a legkevésbé megokolt.

Zempléni Árpád fordította magyarra a Mirandát. [*] Munkája nagyon gondos, nagyon lelkiismeretes. Pontos értelmi és formai hűségre törekedett, ami nem volt könnyű feladat, mert Fogazzaro a legmerészebb inverziókkal és kihagyásokkal dolgozott. Zempléni az eredetinek még ezt a sajátságát is meg akarta őrizni fordításában s ennek érdekében helyenként attól sem riadt vissza, hogy a magyar nyelv szelleme ellen vétsen. Másik nagy nehézség azután a fordító számára Fogazzaro dikciójának végtelen egyszerűsége. Voltaképpen dikciónak sem minősíthető az ő költői stílusa, amelynek kivált az elbeszélő részeiben alig van lendülete, amely képet, hangulatot, újszerű szócsoportosításokat nem keres s egészben véve alig egyéb mint numerusos próza. Idegen nyelven verselőnek lehetetlenség ez az egyszerűség, a fordítás nem akarva is nagyobb igényűvé válik az eredetinél. Az értelmi hűség volt Zempléni főgondja s néhány félreértett helyet kivéve akad közöttük egy-két mulatságos természetű is, a fordítása igen hű. Csak egy kissé lapos és döcögős. Ami Fogazzaróban az egyszerűsége ellenére is költői, az nála éppen a kifejezés egyszerűsége miatt sokszor prózává válik. Prózaivá és darabossá. De sikerült költői részei is vannak fordításának, például a regény »Levél« című első részének befejezése.

Csak a fordítása végéhez függesztett életrajzfélét hagyta volna el. Az igen felületes munka s bár mindössze néhány sornyi a terjedelme, tájékozatlanságával lépten-nyomon fölháborítja az olvasót.

 

[*] * Miranda. Fogazzaro Antal verses lírai regénye. Az olasz eredeti XIII kiadásából fordította Zempléni Árpád. 1904-1910. Budapest, Franklin-Társulat 1911.