Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Figyelő

Ignotus: A fajtája
F. Kernách Ilona parasztdrámája

Jelen lenni szép. Kivált ha az ember tudja, hogy jelen van. Ha, alkalma válogatja, több vagy kevesebb okkal, de olyasmit mondhat magának, »ma ugyan esik az eső, fúj a szél s a kutyát is konfortáblin viszik ugatni, de mégis 1848 március 15-e van.« Vagyis jelen lenni, tudatosan ott lenni valaminél, amiről tudják, hogy valami.

Mi Nyugatbeliek többször voltunk így jelen. S nem tettetjük, hogy némi büszkeségünk nem nőtt e kis március tizenötödikéink rendjén, ahogy majd minden emberünket, feledségtől visszavívottat vagy ismeretlenségből kiemeltet, elébb eső meg szél meg kutyának sem való sár fogadta, de mi tudtuk, hogy tavaszt jelent s tudtuk, hogy nekünk marad igazunk. Erről ne többet... csak, ahogy most, a Nyugat múlt vasárnapi matinéja után elolvasom az újságok fanyalgását Kernách llona darabjával szemben, mosolyogva kell arra gondolnom, hogy szakasztott így írtak elejével majd minden emberünkről, kit ma mint magától értetődően nagyot az újabban jötteknek fejéhez vágnak. Sőt, mulatságos törvényszerűséggel, ugyanolyanokat írnak, mint írtak volt régen, már bizony majd egy emberöltője, a német újságok a Gerhart Hauptmann első darabjairól. Ha egyéb nem: e közhelyes felháborodások figyelmeztethetnek bennünket, hogy jelen voltunk, mikor a Kernách Ilona darabját előadattuk.

Ám nem kell ez a figyelmeztetés, nem kellett, hogy e kis darabot szépnek, mélynek, igazinak ítéljük, egy nagy írói hév kitörésének, de olyannak, mely már azon forrón kristályformában sustorgott elé. Kernách Ilona szobrokban gondolkozik és komponáló tehetség. Ez az első darabja olyan magától lett, mint a szivárvány, de olyan tudatosan megcsinált, mint a lánchíd. Fuldoklik ez az asszony a sok mondanivalótól, de vasrendbe szorítja, mialatt elmondja.

Csakis ekkora erő és fegyelem tud olyasmivel megbirkózni, mint a parasztmotívum.

A paraszt-história - akár elmondott, akár drámai - nem lehet kedves és könnyed. A németek most emlékeznek szíves elmélázással a régi jó Berthold Auerbachról, ki idén volna száz éves, ha rég meg nem halt volna. De rég meghalt, ő is, költészete is, a kedvesen okoskodó schwarzwaldi történetek csinált parasztisága. Nem az a baj, hogy Auerbach spinozista volt. Legfeljebb, hogy ezt ma már mifelénk bergsonságnak hívják, s éppen, teszem, a mi Móricz Zsigmondunk nagy abban, az ő paraszthistóriáiban, ahogy bergsoni beleélő erejével valósággal benne él a parasztban, de egyben mégis kívűlről és fölülről nézi. Ám - s ezt megint csak a Móricz Zsigmond példája mutatja - mindezt roppant erővel kell megcselekedni, hogy művészet legyen belőle, ne pedig elmélkedés. Vizionáriusnak kell hozzá lenni s egyben szűkszavúnak, a parasztot nem szavakkal kell megmagyarázni, hanem őt magát kell cselekedtetni és beszéltetni (ugyancsak az ő szűkszavú módján), hogy maga árulja el a mivoltát. Olyan erő kell ehhez, mint a gátak közé szorított áré.

Természetes, mert maga a parasztiság is ilyen erő, tolmácsolni pedig kit-kit csak a saját adalékaival lehet. A paraszti életben az emberi élet teméntelen sokszerűsége egykét mozzanatban szorult össze, (főképp a tulajdonon való csüggésbe) s amit a paraszti erő az érdekeltség területében veszít, annyit gyarapszik e monománia intenzitásában. S amilyen összeszorult a paraszti élet, olyan szoros a paraszti beszéd is. Kidolgozott intellektus híján nem lehet árnyalat-formákra differenciálódott, szavai inkább célzások, mint megjelölések, a bennük szorongó lehetőségektől szinte robbanékonyak. Ezért a paraszti történetek és darabok menete valósággal előre megadott. Tompa meggyülemlések, melyek egy hirtelen kitörésben oldódnak meg. De csak szinre hirtelenben - valójában a meggyülemlés tompasága már előre figyelmeztet az elkövetkezendőre. A paraszt, ha nincs mondanivalója, elkezdi Ádámon és Éván és nem lehet kivárni a mondókája végét. De ha van mondanivalója, akkor hallgat s csak a cselekvése nyomán lehet megtudni, hogy mi dolgozott benne.

Bővebben kellett ezt kifejtenem, hogy megmutassam, mennyire nem külsőséges műfaj a parasztdráma, mennyire igazán vannak külön parasztmotívumok, melyek megokolják ezt a különfajta költészetet. S mennyire nem túlzás, ha azt mondom - s a Nyugat e számának olvasói most már hozzámérhetik a darabhoz, melyet itt nyomtattunk le - hogy a Kernách Ilona darabja valóságos kis remeke ennek a fajta költészetnek. Ez a darab is tulajdonképp a tulajdon motívum körül sűrűsödik össze. A gazdag parasztasszony, ki hektikás urának halála után szemet vet a béresére, de csak ágyasházába ereszti be, hozzá nem megy, nehogy más is úr lehessen a vagyonban, melynek most ő az ura. S a fiuk, kit meghagy fattyúnak, hogy csak dolgozzon a jussában, de jussa ne legyen hozzá s kiben viszont elnyomhatatlan az örök paraszti érzés, hogy ami földet megmunkál, az voltaképp az övé s abban neki kéne parancsolnia... E két önzés közt folyik le a rettenetes párbaj - a parasztember finom, nyiszlett felesége s a méregkeverő asszony, aki nem is a pénzért, hanem inkább emberségből szabadítja meg a fiatalokat a rájuk nehezedő öregektől: ezek csak kiváltói a villámcsapásnak, mely ha nem így, hát máskép, de okvetlen lecsapott volna. A szűkszavú végzetszerűségnek szinte elviselhetetlen feszültsége: ez adja meg a kis darab szerkezetét, menetét, hangulatát és idegekbe markoló feledhetetlenségét.

Élmény volt számunkra ez a kis darab s én úgy gondolok írójára - egy tartózkodó és bátortalan fiatal asszonyra, kit nem lehetett rávenni, hogy a tapsokat a színpadról köszönje meg - mint egy-egy nagy tudósra, ki a világ egy nagy elzárt területéhez adott kezünkbe kulcsot. Mély meggyőződésem, hogy A fajtája című kis darab sokban tökéletes munka és biztos vagyok benne, hogy egy igazi írói pályafutás kiindulása. Akik vasárnap az előadásánál ott voltak, nemsokára büszkén fognak rágondolni, hogy e kezdetnél jelen lehettek.