Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Tizenegyedik fejezet

Odakinn az utcán csodálatosan enyhe éjszaka volt, amilyet néha az öreg tél is kacérkodásból elő tud varázsolni. A vastag kabát lekívánkozott Pál válláról és valamivel könnyebbnek érezte a szívét.

- Igaz, csaknem elfelejtettem - szólt Laczfy - kimenet megkérdeztem Kovács igazgató úrtól, hogy ki az a fiatal szőke úr, akinek a karján a spanyol táncosnő eltávozott.

- Eh, mit bánom én ... - színlelte Pál.

- A neve ifjabb gróf Rakonitz Henrik, osztrák mágnás, a bécsi Jockey Club tagja és ...

- És?

- És - sóhajtott Laczfy - Soledad kisasszony legújabb barátja.

- Miért nem mondod mindjárt, hogy a kitartója, a »pali«-ja - szólt nyersen Pál. - Azt hiszed talán, hogy egy pillanatig is kételkedtem benne, hogy Soledad valakinek a metressze ! Büntetlenül nem lehet senki olyan szép, mint Sol.

A körút és Andrássy út sarkán elváltak és Szodoma Pál magára maradt és meg jobban magába mélyedt. Voltakép tele volt életvággyal, csaknem mohó, állati szerelemmel, de az érzékiségét megbénította a csalódás.

- Az ember - mondta - csak egyetlen felebarátját tudja teljesen, tökéletesen és véglegesen elámítani, megcsalni és ez senki más, mint ... ő saját maga. Hihettem-e egy pillanatig is, hogy Soledad különb, mint amire a mestersége és szépsége révén hivatva van? Különös, hogy erre a mesterségre csak gyalázó, aljas szavaink vannak. Hetéra. Kurtizán. Örömlány. Csupa társadalmi kitaszítás, csupa lelket sütő bélyeg. Holott papnőknek is lehetne őket tekinteni és azzal a tisztelettel körülvenni, amire a szép minden kultusza kötelez ...

És mégis mikor egy kis utcai nő orvul a karjába csimpaszkodott, a hideg futott végig Pálon, az undorát alig tudta palástolni és ellökte a nőt.

- De magasan hordod az orrod - méltatlankodott a leány és gúnyosan hozzátette: - Nincs dohány, mi? Megyünk haza ágyikóba durmolni?

Pál nevetett, a nő ezt biztatásnak vette, belekarolt Pálba, aki mindezt tűrte.

Voltaképp meg se nézte a leányt, hogy szőke-e vagy barna, fiatal-e vagy vén. Egészen másra gondolt:

- Különös - tépelődött magában Pál - hogy nem tudok belenyugodni abba, hogy voltaképp nincs különbség Soledad és egy efféle bogáncsszerű utcai leány közt. Van-e a tisztátalanságban is fokozat? ... Jaj de moralista lettem ennek a szegény nőnek a karján.

A nő véletlenül megcsörrentette a ridiküljét, amelyben obulusai zörögtek.

- Pénz! - viaskodott magával Pál - ez a világon minden. A Soledad szépségének királyi mámorát épp úgy pénzen válthatom magamhoz, mint e szomorú szerelmi omnibusz szakaszjegyét. Egy egész világ köztük a különbség és ez a különbség nem bennem fejeződik ki, hanem az erszényem tartalmában. Eh mit, szamárság! Ha sok pénzem volna, bizonyára nem gyötörném magam ilyen ostobaságokkal ... De szegény ember vagyok és ez szinte más faj a világon, mint a gazdag, egészen más az életfelfogása, az erkölcse. A szegény embernek hinnie kell az egyetlen, igaz, örök szerelemben, amelyet a gazdagok minden kincse sem tud megszerezni, megtántorítani. Hinnie kell a szent házasságban is, amellyel olykor a szegény ember is szert tehet épp oly üde, finom, érintetlen nőre, mint a leggazdagabb ember. Házasság! szent házasság! ...

A leány megrázta a Pál karját:

- Mi lesz? nem szólsz hozzám egy szót sem? és még csak rám sem nézel?

- Igazad van, kedvesem - felelte Pál - de bocsáss meg, ma nagyon meggyűlöltem a nőket.

Pénzt adott a leány kezébe és szélnek eresztette. A leány boldog volt, hogy könnyen jutott keresethez és eltűnt az éjszakába, amelynek csillagai is az ő üzleti berendezéséhez tartoznak.

Pál pedig fölment az ágyikóba durmolni ...

*

Pálnak rendszerint épp akkor nem volt igaza, amikor akár meg is esküdött volna rá. Soledad a Mulatóból nem a fiatal Rakonitz gróffal együtt távozott, hanem egyedül és gyalog, miután hamarosan elbúcsúzott a gróftól. A bérkocsi állomásig ment és beült egy bérkocsiba, amelyet vén, köhögős gebe vonszolt az Erzsébetváros szűk utcái felé.

Az Akácfa utca egy kis földszintes háza előtt a gebe a térdébe roggyant, mint valami fáradt sivatagi teve és Soledad kiszállt a kocsiból. A ház a többi új és pompás épület közül kirítt földszintes, ütött-kopott homlokzatával. Nagy és hozzá nem illő kalapja volt, mint a szegény embereknek.

Soledad becsöngetett és mikor belépett, a kapualjában egy nővel találkozott, aki épp készülődött kifelé:

- Szervusz, Eszti - szólt a nőhöz, akinek nagy tollas kalapja a sötétségben is feltűnő volt.

A nő kelletlenül felelte:

- Téged is lehet néha látni?

Bekísérte Soledadot az udvarba, a mécsesig. Soledad arcáról bosszúság és szigorúság sugárzott le:

- Már megint elmégy hazulról? - kérdezte. - Mondd, miért teszed ezt, Eszti?

A nő bosszúsan, csaknem dühösen felelt:

- Mi közöd hozzá? Én nem akarok senkinek a kegyelemkenyerén élni. Nekem pénz kell és szerelem kell. Nem vagyok még olyan vén ! Csak tíz évvel vagyok öregebb nálad. Vagy te talán egyedül mész haza éjjel?

Sol nem felelt semmit.

- Különben is - szólt Eszti - a Téli kertbe akarok elmenni. Nem mulatni. Dolgom van.

Sol nem folytatta a szemrehányást. Egy kissé szerette is a nővérét és újabban rajta volt hogy a Mulatóban őt is alkalmazzák. Esztinek elég jó hangja volt, táncolni kitűnően tudott. Már tíz éves korában varieté-színpadon ügyeskedett. De könnyelmű természetű leány volt, aki hol elzüllött, hol megint föltápászkodott jobb sorsra. A vére mindig kikergette az utcára, a mulató emberek közé, a hamis fénybe és pompába.

Mikor Soledad még kis leány volt, Eszti jóformán egyedül tartotta fönn a családjukat táncosnői keresetéből. Az apjuk elzüllött, iszákos ember volt, az anyjuk a szegény emberek kis, piszkos utcájában kofálkodott, kínlódott. Eszti volt a család támasza, üdvöskéje, lágy kenyérkéje. Fiatal bőrét vitte a vásárra, hogy öccsei iskolába járhassanak, hogy az apjának teljék pálinkára és hogy Soledad tisztán és kényesen nevelkedjék, mint csak az úri, gazdag leányok.

Sol meg szerette volna hálálni nővérének ezt a vértanúságát -amilyenről az erkölcsi kézikönyvek bölcsen hallgatnak, - de Eszti büszke volt, nem fogadott el semmit és Soledad dugva, tudtán és akaratán kívül segítette.

- A mama alszik? - kérdezte Sol.

- Dehogy - felelte Eszti - kártyát vet. Menj csak be hozzá, én megyek a magam dolgára.

Sol végigrótta a nagy, hepehupás udvart és egészen hátul egy kis ablakon, amelyben még lámpa pislogott, bezörgetett.

Nagy sokára kinyílt az ajtó és Sol belépett anyjához:

- Te még fönn vagy?

- Nem tudok aludni - felelte az öregasszony - a köszvényem kínoz.

Sol lehajolt az asszony kezéhez, hogy megcsókolja.

- Meg vagy bolondulva? - szólt az asszony nyersen. Nem volt hozzászokva az efféle gyöngédséghez.

- Kártyát vetettél? - kérdezte Sol.

- És éppen rád gondoltam. Neked vetettem kártyát és valami nagyon furcsa jött ki. A Vőlegény és mellette sok pénz, de egy ismeretlen fiatalember folyton közbekeveredik. Tehát vigyázz ! ...

Sol fölnevetett:

- Milyen babonás vagy.

- Pedig a kártya nem hazudik - felelte az öregasszony.

(Folytatása következik.)