Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám

Lengyel Géza: Jókai szobra

Jókai szobor-ügyénél tanulságosabbat, változatokban gazdagabb tünet-sorozatot régen termelt a magyar közélet. A név, mint írói jegy kétségen kívül a legelső és a legnépszerűbb ma Magyarországon. Nincs, akinek könyveit többen és többet forgatnák, akinek siker, keresettség dolgában bárki nyomába léphetne. Nagy, drága díszmű alakjában, vagy olcsó népies kiadásban egyaránt vezetnek ezek a könyvek, nem ártott nekik az idő, a divat, a változó irodalmi ízlés. Nem ártott az írónak, mint közéleti férfiúnak hirtelen és igazságtalanul megcsappant népszerűsége sem. Ez csupán a szobornak ártott. Jókai szobrára igen lassan és igen csekély mennyiségben gyűlt a pénz. Akik feljogosítottnak vélték magukat egy teljesen magánjellegű cselekedet megbírálására, halála után büntették meg a költőt: megtagadták az emlékére kért adományokat. Befolyásos rokonság a költő után nem maradt és a csendes, szervezetlen bojkott eredményesen működhetett. Ez az eredmény annak az egyébként sem könnyen tagadható ténynek bizonyítéka, hogy a nagy, tehát nehezebben befolyásolható tömegek értékelése nem fejeződik ki pompázó emlékekben. Mások olvassák a költőt, mások szeretik, rajonganak hőseiért és ismét mások szerepelnek az adakozók minél többször kinyomtatott listáján. Vörösmartyt az újabb kritika bizonyára teljes joggal méltányolja. Közismertség dolgában azonban nem is hasonlítható Jókaihoz. Ha ez volna a mérték, Jókai szobrára kellett volna százezreknek összegyűlnie és Vörösmarty tisztelői tanakodhatnának most azon, hogy a rendelkezésre álló, aránylag igen szerény, talán százezer és még valamennyi koronányi összegből, hogyan lehetne tisztességgel megörökíteni a költő emlékét.

Ez a tanakodás épp oly furcsán ment végbe, mint maga a gyűjtés. A szoborbizottság a múlt év végén nagyon praktikus és művészi szempontból is egészen helyénvaló határozatot hozott. Abban állapodott meg ugyanis, hogy nem hirdet nyilvános pályázatot - mert a rendeltetésére álló összeg csekély, mert még a legjobbakat sem tudná kellőképen honorálni - hanem négy művészt szólít fel szűkebb versenyre. Nagyon indokolt intézkedés. Minden pályázat tömérdek erőpazarlással jár. A szobrászi pályázatok még külön, a résztvevőkre nézve alig elviselhető anyagi áldozattal. Ezzel szemben csaknem minden magyar pályázat eredménye csalódás, keserűség, felháborodás, sőt botrány. A legjobb, a valóban legkiválóbb mű diadala kivétel. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogyha a bizottság tagjai magukat a véletlenre bízva, behunyt szemmel bökték ki, kik vegyenek részt a szűkebb versenyen, nagyobb igazságtalanságot aligha követtek volna el, mint amilyen a pályázat valószínű, tapasztalatok alapján várható eredménye gyanánt a magyar művészetet érte volna.

Ezeket a tényeket nagyon jól ismerik a magyar szobrászművészek, ezeket a tapasztalatokat, sajnos, legelső sorban nekik volt alkalmuk megszerezni. Ennek ellenére meglepő, csudálatos és egészen logikátlan felháborodással fogadták a bizottság megállapodását. A következetesség nem nélkülözhetetlen művészi tulajdonság. Kötelezővé válik azonban a művészekre nézve is, mihelyt más, polgári foglalkozású emberek módjára, testületet alkotnak, artisztikus esettel szorosan összefüggő, jogos, tisztes anyagi érdekek védelmére. A szobrász-művészek pedig, mint testület, rövid idővel, talán néhány hónappal, talán egy évvel ezelőtt teljes joggal amiatt háborodtak fel, mert apró szoborbizottságok, tekintet nélkül a rendelkezésükre álló csekély összegre, nyilvános pályázaton magukhoz csődítették a jóhiszemű művészeket és ezek áldozataival szemben következetesen olyan ítéletet hoztak, amely a művészi igazságnak egyáltalában nem felelt meg. Nagyon kihívó, elriasztó példának nagyon alkalmas esetek voltak akkor napirenden. A szobrász pályamunkája, a gipszmodell, tudvalevőleg nemcsak művészi munkába kerül; ami különben szintén pénzzel felmérhető és felmérendő is, hanem igen jelentékeny készpénzösszegbe. Megtörtént már most, hogy egy-egy miniatűr és még hozzá vidéki pályázatra tucatjával csődültek a szobrászok és pályamunkáikra együttvéve több pénzt adtak ki, mint az egész szoboralap. A művészek, látva, hogy a döntés következetesen, talán az emberi természetben gyökerezően, mindig igazságtalan, végre maguk is tudatára ébredtek, hogy ilyen apró művekre nyílt pályázatot kiírni egyenesen szociális bűn, a közvetlen megbízás sem lehet rosszabb, mint a bizonytalan verseny és legalább a művészek összességét megóvja a fölösleges költségtől, munkától, izgalomtól. Valami pályázati szabályzat terve is felmerült akkor és ez a szabályzat megállapította volna, hogy mely összegű emlékalap elegendő nagy arra, hogy megbírja a nyílt pályázatot, hol kezdődik a szűkebb verseny, hol a közvetlen megbízatás. A szorosabb testületi összetartás, a művészelemek nagyobb befolyása biztosította volna a szűkebb pályázatoknál és megbízatásoknál bizonyos sorrend, bizonyos méltányossági szempontok érvényesülését.

A magyar szobrászművészek mintha teljesen megfeledkeztek volna erről az akcióról, ezekről a meg-megismétlődő botrányokról. Másképp nem képzelhető el az a tiltakozás, amely a Jókai szoborbizottság döntését követte. A tiltakozók között a leghangosabb Stróbl Alajos volt, a kastélyokban és magas rangú hivatalszobákban ünnepelt mester, több inkább leplezésre mint leleplezés-érdemes szobormű alkotója. A főhercegek és miniszterelnökök portrétirozója művész-szociális mozgalom élén: ez rögtön igen furcsán hangzott. A derék szobrászok azonban mentek utána. Mentek olyanok, akiknek artisztikus elvei merőben különböznek Stróblékétól, akiket egyetlen szál sem fűzhet a rideg, lelketlen antiplasztikus tevékenység megtestesítőjéhez. Az eredmény, a dolog legújabb fordulata már szinte mulatságos. A szoborbizottság tudomásul vette, hogy a művészek, élükön Stróbl Alajossal, aki egyébként a szoborbizottságnak is tagja, tiltakoznak a szűkebb verseny ellen és nyílt pályázatot követelnek. Tudomásul vette és úgy határozott, hogy most már valóban szűkebb versenyt se hirdet, hanem megbízás útján szerzi be a szobor mintáját. Azután egy lépéssel tovább ment és a megbízatást átnyújtotta - Stróbl Alajosnak, aki persze, hogy elfogadta. Elvei fenntartásával vagy anélkül.

Ez igen jó alkalom lenne a kárörvendezésre. A békák királyt választottak és királyuk sietve felfalta őket: ilyen körmondásokat lehetne idézni, ami azonban nem volna igazságos. A művészek egyszerűen áldozatai lettek egy következetlen állásfoglalásnak, egy tévedésnek, egy elfeledkezésnek. Nem emlékszem hirtelen, ki volt az a négy művész, akit az első határozattal a szűkebb versenyre kijelöltek. Akárkik voltak is, pályamunkájuktól a magyar közönség minden esetre többet várhat, mint Stróbl Alajostól, akinél még attól is félni lehet, hogy fantasztikus, a plasztikát egyenesen meghamisító, az újabb időben oly sűrűn termő ideáinak egyikét valósítja meg az ingadozó és kritikátlan szoborbizottsággal szemben. A megbízatás, mint elv, amint mondottuk, ilyen kisebb szoborműnél nem hibás. Azonban a művészi kvalitásoktól egészen eltekintve bizonyos az, hogy a hivatalos állásban lévő, tanári tisztet betöltő, megrendelésekkel elhalmozott művész az, aki egy-egy nagyobb emléknél helyén lévő pályázat kockázatát a legkönnyebben kibírja, aki tehát nem első sorban való, tisztán szociális helyzete miatt is, arra, hogy ilyen megbízatásokkal felkeressék. Egyébként is a megfelelő ember kijelölésére sokkal alkalmasabb bizonyos tisztán művészi testület, mint a laikus vagy laikus többségű szoborbizottság, amely megelégedhetnék a dolog adminisztrácionális ügyeinek intézésével.

A dolog vége pedig az, hogy Budapest előreláthatólag egy sikertelen szoborral, művészi krónikánk pedig egy sikerült skandalummal fog szaporodni. Egyik sem szokatlan.