Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel

Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel
6.

És Berzsenyi igen sokszor már Vörösmarty. Az erő és az elmúlás nagy költője sok versben rokon boldog utódjával.

Horváth Ádámhoz ezt írja Berzsenyi:

Múzsa! te Horváthot hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hírdette s az Árpád
Vére dicsőségét magyarul harsogta közöttünk.
Óh, te hevítsd lelkét, hangját régolta sóhajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyákkal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel előtte hazánknak
Hajdani héróit etc.

Nincs-é valami közös e sorokban a Zalán futása bevezető tárogatójával? És a rákövetkező enumerátio nem emlékeztet-é a Felkölt Nemességhez írt óda következő soraira:

Mindenfelé dob s tárogató riad:
Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedező karokkal.

Tódulva jönnek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajduk, az áldott tér mezőkben
Megfeketült horgos kunokkal etc.

De nemcsak az epikus, az elégikus Vörösmarty is mutat fel hasonló vonásokat. A »Barátnémhoz« írt elégián ugyanaz a gondolat vonul végig, mely vigasztalni akar a kisgyermek halálára írt elégióban:

Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel össze nem döng szive:
De már nem érzi a fájdalmat és
E földi élet számtalan veszélyit etc.

Vörösmartynál:

A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Óhajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már s nincs kétség útadon.

Hasonló a végső megnyugvás is:

Óh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.

És hogy ne nyújtsam el a párhuzamok keresését, nem lehetne-é e pár sor a személyi vonatkozás elhagyásával akár a két szomszéd vár végén, akár sok más helyen Vörösmartynál:

Elfolya szép élted s veled a szép gondolat eltűnt,
Mint ama gyenge virág, napja lehúnyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az utas
A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.