Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · Barta Lajos: Pusztai történet

Barta Lajos: Pusztai történet
II.

Égett az alföldi nap, sárgult a szőke kalász; kora délelőtt volt, de a harmatot a nagy rónaságon már fölszívta a nap melege. A búzák tengerét csak messze tépte meg nagy zöld mező: kasza alá való lucernás, buja virágzó here, fölötte a méhek ezre muzsikál; dohányvetésnek egzotikus táblái mint valami fikuszerdő sarjadzott, nőtt a neki tetsző fényben; messze párásodott az ég, ott halvány tornyok álmodoztak várost jelentve, mely a messzeségbe, mint valami elérhetetlenségbe süllyedt a reszketni kezdő levegőben; virágzó akácfák egymástól messze, de párhuzamos vonalakban haladtak az ég alja felé; fehérek voltak, mint lakodalomra öltözött szűz leányok, akik elindultak megcsókolni az ég alját, de nem értek és nem is fognak odaérni sohasem; nagyszerű fehérségükben, magukba szédült mámorukban azért ragyog csöndes fájdalom ... A búzák közt kék virágok nyílnak és szelíden néznek a vonuló akácok felé; csönd van, hacsak egy pacsirta nem röppen füttyszóval a tiszta magasság felé; a puszta délelőttje mint egy nagy imádság tárul ki az ég alatt.

A tanító fekete szalonkabátban, kemény gallérban és kravátlival ment a rónán keresztül. Olyan volt mint egy eltévedt árnyék a rónaság szűz költészetében; olyan volt mintha egy sötét madár azoknak a dagadt testű, nagyfejű fáknak a tetejéről szállt volna le és most konokan és vészjóslóan haladna itt az alföldi porban, azon a keskeny mezsgyén, amit a végtelen puszta az embernek, mint egy hangyának meghagyott.

Már több mint egy órája ment; nagy nyárfákhoz és jegenyékhez ért, túl rajtuk új tanyák feküdtek és nagy mezei parkba ágyazva, sűrű fák közé bújtatva egy kastély. Alig látszott belőle valami; előtte fenyőfák magasodtak, pálmák és agávék tenyésztek a buja nyárban, egy ragyogó páva járt a park útjain; szerette a napot és a nap szikrázva játszott arannyal csillogó, mély kékkel tündöklő tollain. Körös-körül, mint komondorok a juhász körül az intést várva, hevertek a cselédlakások. Köztük egy magasabb, szemöldökös tetejű; ez volt az ispánház, ott lakott a botos ispán. Valami az úr és a paraszt közt. Egy csizmás ember, akinek a dolga vigyázni, rendet tartani, kiabálni. Otthon azért békés, csendes ember lehet. Az is volt, puha szívű, mint a vaj.

A kastély és a körülötte szerényen és félénken meghúzódó házak közti rikoltó ellentétet elvették a kertek és a fák, amikben ezek a házak elbújtak. Az ispánház nagy gyümölcsös közepén feküdt, körös-körül virág, aztán málnák és ribizkék, úgy a vén fák. Terebélyes óriások, hatalmas törzsek, roppant ágak, nagyságos koronák, dús gyümölcsök. Por és hamu volt már mindenki, aki ezeket a fákat ültette, de itt álltak, mint az ősök, akik áldóan kiterjesztik karjaikat.

Egy szőke lány reggelente kitárta a zsalugátereket megöntözte a virágokat, megszedte a málnákat. Csöndes, szép barátság volt a kert és a lány között és barátságukhoz mindennap apró méhek szép nótát muzsikáltak, hozzá tartoztak ehhez a barátsághoz azok a galambok is, amik a kerti térségen mindennap megvárták a leányt, hogy enni adjon nekik és aztán fölcsattantak a virágágyak közül a kéklő magasságba, fehér, acélszürke, vagy zománcba mélyülő kék szárnyaikkal, mintha a virágbokrok most szülték volna őket és diadalmas üdvözletüket küldenék a határtalan magasságnak, ahova menni vágynak, de ahová nem jutnak föl sohasem, mert szelíden, bájosan kísérik idelenn egy szőke lánynak az életét, aki maga is olyan csendesen virágzik, mint ők, egyszerű és kevés szavú és ami benne mély, az szótlanul húzódik meg kedélye hallgatag magányában.

A tanító belépett a kertbe, a kövér, termő fákat szerette viszontlátni, a bájos virágok számára nem volt érzéke, ez nagyon finom és gyermekes volt. - Odabenn tudták, hogy jön, ebédre várták.

Az ispán eléje is ment az ajtóig, ott barátságosan kezelt vele.

- Itt vagyok, ispán úr!

- Hozta Isten! - mondta ez.

Félt ettől az embertől és örült, hogy itt van, nem vártak tőle semmi jót, de szerették, hogy jön. A tanító szerény volt és illedelmes. Befogta magát egy nagy akaratba. Tetszeni akart a leánynak, azt akarta, hogy megszeresse. Feleségül akarta venni. Már meg is kérte, de még nem kapott feleletet, most várta az utolsó szót. Nem is volt már ijedt és mogorva. A pusztán, a végtelen csendben elmúltak lelkéből a nagy félelmek és a szorongások. Múltja elmaradt valahol mögötte, a hegyek közt az erdőben, a féltékenységgel, a rémes éjszakával, a késsel, a meghalt asszonnyal. Aránylag jó módja volt. Azelőtt úgy ült az élet kapujában, mint egy éhes patkány a lyuk szélén. Most elnézett egy egész birodalom fölött, melyből bőven jutott neki is kenyér. A rónaságon, a fényben, a szabadságban kiegyenesedett és szeméből elmosódott a megvert természetű ember lappangó őrületének ijesztő sugara. Bátor lett és kezdett hinni magában. Csak a konyhája és az ágya, a gyomra és a férfiassága, az nagyon sokat nélkülözött. Azért kellett neki a feleség. Sóváran vágyott a szőke teremtés után. Engedelmesnek, szelídnek és szófogadónak tudott mutatkozni és ez nem volt csupa tettetés. A nagy vágyódás elgyerekesítette.

- Hol van Mari néném?

- Künn a konyhában a kacsákat pirítja.

Nem merte egyszerre kérdezni, csak így külön.

- Hát Jolán?

- Itt lesz az mindjárt! Csak tessék helyet foglalni.

Kinyitotta az egyik ajtót, bekiáltott a szobába:

- Jolán.

Túlról is ajtó volt, azontúl másik szoba, másik ajtó, azontúl a konyha. Hallatszott nemsokára a kilincsek csikordulása.

Jolán jött, hamvas volt, szőke és csendes. A kék szeme, mint a tenger titkos és mély, kék szem, amelyben mindig fénylik valami bánat, mert a végtelenség nagysága alig fér meg egy kis mandulaformájú szemben. De azért volt két hamvas szemfedője, hogy azokkal el-eltakarja a roppant kékséget és így a szem ne mutasson semmit abból, amit a lélek mélyen magába zár. A hallgatás, ez volt az ő beszéde. Mert a puszták fölött is szállnak nagy álmok, mesevilágok felhőujjakkal benyúlnak egy fiatal szívbe. Könyvek és olvasmányok is vándorolnak a rónákon át és a magára hagyott lélek esztendőkön át ködökkel, felhőkkel, esti merengésekkel, romantikus nagy regények alakjaival és emlékeivel társalog. Körös-körül sugárzik, dől a földből az élet és esztendő végén visszaroskad a sárba. Akit sorsa a rónák magányába helyezett és gyönge szivet, mély kedélyt és finom lelket hagyott neki ajándékul, azt megverte, mert a boldogságra nagyon kevés kilátása van.

Jolán egy tálcán túrós lepényt és egy pálinkásüveget hozott. A kapor illata, ami hagyományosan bele volt sütve a túróba, azonnal betöltötte a szobát.

A tanító fölállt:

- Kisztihand! - mondta mint városjárt ember, hogy mutassa az intelligenciáját.

A lány kezet fogott vele.

- Isten hozta! Tessék egy kis túrós!

- Előbb egy kis szilvalét! - mondta az ispán és megtöltött két kupicát.

- Jolánka kisasszony még mindig nem él vele? - kérdezte a tanító.

- Nagyon erős.

- Majd megszokja, csak egyszer asszony legyen és hajnalban kelljen fölkelni, amikor még hűvös van, hogy legyen az urának reggeli. Jó az hűvössel.

- Most is hajnalban kelek.

- Csakhogy most a virágokkal mulat, nálam nagy veteményes kert van!

Elfeledkezett róla, hogy még nem kapott biztos ígéretet, hogy csak idejárt, itt fújt, mint az örökös szél, amely addig fújja, addig fújja az erdők szélén a nagy, erős fákat, míg azok is elhajolnak ... Elhallgattak. A leány újra megszólalt, jó ösztön volt benne, nem akarta, hogy már erről beszéljenek.

- Tessék egy kis túrós! Maga is édösapám!

- Tudod, hogy én reggeltől délig semmit!

- Maga sütötte, Jolánka?

- Magam.

- Azért ilyen finom. Hát kukoricalisztből prószát tud-e sütni?

- Azt bizony nem tudok.

- Kár pedig, mert azt igen szeretem, de csak úgy, ha zsíros.

- Megbocsát, de anyuskának annyi dolga van a konyhán!

- Hát nem ül le egy percre!

- Csak egy percre!

- Tudja, hová szántam a speizt! - Amint az ember belép az iskolába, van egy kis benyíló, olyan mint egy előszoba. Az ajtó magassága fölött pócokat teszünk három sorba, ami üvegbe van, az ott elfér. Szalonnát is lehet ottan fölaggatni, ott nem avasodik meg, mert az ajtót sokat nyitogatják. Nagyon jó füstölő kémény van odaát, azért nagyon szeretem azt a házat. Jó hidas is van. Két disznót lehet tartani. Meghízik télig. - Mit szól hozzá?

A leány megijedt, a tanító fején keresztül messzire révedt és a messzeségben, mint egy nagy karvaly szeme, zölden és ragadozón csillogott a tanító szeme és nagy horgas orra, az ott határtalanul megnőtt, mint a karvaly gyilkos csőre.

- Hová tetszett elcsudálkozni? - kérdezte mosolyogva és kedveskedve a tanító.

- Jaj, de elálmodoztál! - mondta az ispán és puha szíve megremegett. Fölkelt, magához ölelte Jolán fejét és megcsókolta. - Egyetlenke, hát el van kényeztetve! - magyarázta a tanítónak.

- Vannak könyvei? - kérdezte egyszerre a leány.

Aközött, amit kérdezett, és amit eddig a tanító beszélt, csak látszólag nem volt összefüggés.

- Könyvek? Ábécés, meg preparandista könyvek.

- Regény? - kérdezte a leány.

- Az nincs! Nem is kell az itt.

- Jókai! ...

A tanító összerezdült, idegen dolgok, idegen vágyak kezdtek tornyosodni előtte, félelem röpdösött feléje. El akarta magától ijeszteni.

- Az csak ábrándozás! - mondta és erőt vett a hangján, hogy ne csengjen benne se ijedtség, se harag.

Jolán fölkelt.

- Megyek a konyhára! - szólt.

Csakugyan arrafelé indult és betette maga mögött az ajtót, de a másik szobából kisurrant a kertbe, a nagy málnák mögé a vén fák alá. Ott azonnal sírni kezdett.