Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Disputa

Disputa
Fenyő Miksa:

Az a motivumokban gazdag előadás, melyet Kenedi Géza a képviselőházban Molnár János és Farkas Pál zajos helyeslése közepette a kultura kérdéseiről tartott, arról győzött meg bennünket, hogy mégis csak a legüdvösebb, ha a kultusztárca budgetjét a magyar képviselőházban négy-öt óra alatt tárgyalják le. Tudományos, irodalmi és művészeti kérdéseken, azzal a skepsist nem ismerő biztonsággal, azzal az igazságot kereső, de természetszerűen a maga vakondok-horizontján felül nem emelkedő meggyőződéssel vágtatott keresztül, mely ennek az egyébként jóhiszemű, de sekélyes gondolkodású írónak irodalmi munkásságát mindig is jellemezte. Aristolelesről, Homerosról, Danteről, Vörösmartyról, Aranyról, a vatikáni Apolloról, a Scaliger emlékekről, mindenről volt szó ebben a beszédben - aminthogy valahányszor egy-egy Kenedi megjelenik a forumon, mindig a legnagyobb emberek csizmaszárára kapaszkodva hirdeti igéit - és mégis alig tudjuk más szavakkal jellemezni beszédét, mint: álhumanizmus és álműveltség. Mit láthatott, mit érthetett meg a görögség, a renaissance s a tanuként előkényszerített nagyok szelleméből, ha a túlságos szabadságtól félti a művészetet (mert ő ugyan a szabadság barátja, de mingyárt policáj után kiált, ha valaki nem az ö nótáját zengi), ha a gyönyörködtetéstől óvja az irodalmat és állami irodalmi tanácstól, ellenirattól, meg viszonválasztól várja az irodalmi fejlődésnek nemzeti és erkölcsös irányba való terelését. Híszen mindazt a nagyszerűt az irodalomban és művészetben, melyre most Kenedi Géza oly imponáló önérzettel könyököl, mintha Shakespeare Hamletje és Raffael stancái direkt az ő számára készültek volna, mindezt épen annak köszönjük, hogy "az irodalmi művek szabadon teremtek, mint az ágon a vadrózsa“ vagyis arra nézve, hogy a művészek mit gondoljanak, hogy alakítsák mondanivalójukat - ha mondani valójuk volt és alakitani tudták - semmiféle miniszteri szakosztálytól rendeletet, irodalmi tanácstól tanácsot és szerkesztőtől üzenetet nem fogadtak el. Hogy az ilyen művészet sem "destruktiv“ sem "nemzetietlen“ nem lehet, az lényegéből következik - a Kisérletek című pompás kötetében és Nyugatbeli cikkeiben Ignotus már esztendők óta magyarázza - és soha nemesebb magyarság nem telítette az irodalmat, mint amelynek rubintüzében Ady Endre meg Móricz Zsigmond írásai tündökölnek, soha mélyebb érdeklődéssel nem fordultak a magyarság és az emberiség problémái felé, soha a megjelenés formájára, a kifejezésbeli nemességre, egyszóval a stilusra kényesebbek nem voltak, mint épen ebben e "destruktiv“ irodalomban. "Az irodalmával jobban kell törődnie az országnak“ ez Kenedi Géza álmoskönyve szerint irodalmi tanácsot jelent. Mi azonban azt mondjuk: az irodalmával nem kell törődnie a országnak; az ország az iskoláival törődjön, a közegészségügyével, a közigazgatásával törődjön, polgárai vagyonosodásával s akkor teljesítette minden kötelességét az irodalom iránt. Többet nem várunk tőle. Még néhány szót a pornografiáról. Lehet, hogy igaz, amit erről a nálunk különben is nagyon alárendelt jelentőségű kérdésről mondott. Nyilván igaza van; az ember azonban nem szívesen van vele egy véleményen. (A beszédben többször idézett Aristotelesnek is kényelmetlen lehet a dolog.) Gyanussá tette az állásfoglalást a felszólaló egész gondolkozásmódja. Meg azok, akik helyeslésükkel kompromittálták felfogását. Pornografia. Vajon az álműveltség és álhumanizmus jegyében mi mindent készülnek ezek az emberek a pornografia szégyenpadjára húzni? Vigyázzunk: sem a műveltségükben, sem a tudásukban, de különösen az ítéletükben nem bízok. S lehet Farkas Pál regényeiben meg drámáiban annyi erkölcsösség, hogy Solymáron minden rózsadíj őt illeti meg, azért mégis Casanova memoárjai az irodalom.