Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szomory Dezső: Floria Tosca

Szomory Dezső: Floria Tosca
III.

Ez éjszaka, a kéklő mécses fényén a karomban volt, egész testében kinyulva, mint egy isteni zsiráf.

- Nem hallasz semmit? - kérdezte hirtelen.

- Óh semmit, - feleltem azzal a mennyei közönnyel, amit a mámor ad. S az opálos fehérséget még hevesebben öleltem magamhoz.

- Oh aranyos, hogy eltudsz merülni az örömben - folytatta, az ajkával az ajkamon. - Hogy nem hallsz, nem látsz, - tette hozzá azon a vontatott s színtelen hangon, mely félig alszik már. - Holott odabenn van az öreg ember, érted, az öreg ember a szomszéd szobában. Óh valaki benyitott hozzá bizton, mert hallom az ajtót, vagy csak én hallom így, mit gondolsz?

- Álmodol édes, - rebegtem.

- Óh igazán? - kérdezte s ásított.

Holott e percben magam is hallottam, vajjon mit is hallottam, micsoda távoli ajtót, holott itt volt a közelben, micsoda halk lépteket a szomszéd szobában, a szőnyeget surolva, mi mindent még az ittas érzékeimen át, e nagyszerű kábulatban, mely mindent feloldott, eltompított s eltorlaszolt előlem.

- Még sem álmodom, - rebegte Floria - dehogy is álmodom aranyos. Mert világosan hallom az egész nagy küzdelmet odaát rövid és éles zamatokkal, apró vonaglásokkal s bariton hörgésekkel, amint ölik az uramat. Mint egy emberi forgatag, nem-e különös, nem-e nagyszerű? Óh, csak nem múlna el, csak tartana még, ugy-e aranyos, csak sokáig volna még!

A hangja elhalt a remegő figyelgetésben. Mi vot ez? Csakugyan történt itt valami, e küszöbön túl, a szomszéd szobában, melyet kettős ajtók zártak el? Hát történt... De mit is törődöm vele? A nagy valóság, izzó karokkal itt ölelt magához a Flória opál teste mellett, a mécses kéklő fényén. Itt éltem csak s itt voltam lekötve s eltemetve a gyönyörben. Azontúl mit is kergethetett a szél, mit is sodorhatott a végzet, micsoda tömör tragédiákat, vajjon rám tartoznak-e? S mégis valami homályos sejtésem támadt, valami ösztönszerű nyugtalanságom, amint Flória elakadt lélegzettel figyelt s elbódult fejemet gyötörgette apró hegyes körmeivel. Ittasan, apró sóhajokkal melyek rövidke sikolyoknak hangzottak, hozzám simult egészen. A testének remek vonalzása valami sajátságos szoborszerűség érzését keltette bennem, s nem tudom miért volt az, hogy minél szebbnek, minél vonzóbbnak s imádandóbbnak találtam, annál jobban éreztem benne a sima bűnt s a gyalázatot.

- Valaki járt odabenn a szomszéd szobában, - szólottam már-már megriadva.

S felültem az ágyban.

De a karja utánam nyult, az egész hosszú fehér karja.

- No lám, hát te is hallottad végre, - mondotta boldogan.

- Mi történt? - kérdeztem mind növekvő rémülettel.

- Oh félsz aranyos? - felelte, no lám, micsoda gyermek. Nem vagyok elég szép neked?

Az egész feje a lázas hajakkal az ölembe dölt. A szemek rámmeredtek.

- Oh dehogy nem, - dadogtam - a szépséged oly meggyötört, oly feldúlt s ez nagyszerű!

- No ugye? - kacagta a mellemnek szorulva.

- De az öreg ember nem mozdul odabenn, - folytattam eliszonyodva.

A száját megnyitva, hallgatott egy percig, mosolygón és elámulva.

- Csakugyan, - mondotta, - nem mozdul, magam is épen erre gondoltam. Holott máskor oly nyugtalan alvása szokott lenni s olykor kopogtat is az ajtón. Talán meghalt, oh biztos, vége van. S arra is gondoltam, hogy talán épen te végeztél vele.

- Én? - hebegtem.

- Egy röpke zsinorral a nyakán, - folytatta elepedve.

És elragadtatva nézett, az elbűvölt szeme nedves tekintetével.

- Oh aranyos! - kiáltotta magánkívül s izzón levont magához.

Rettenetes percek voltak. Mivé lehettünk ez olthatatlan rémületben? Valami kettős felhőzet, durva s alaktalan, valami sajátságos súly, lágy és hajlékony, frenetikus hústömbök egymásba sodródva, a küzködő végtagok kigyószerű zürzavarával, vagy ennél is több, ijjesztőbb, rettenetesebb, valami fantasztikus építkezés ingatag kupolái, amint az árnyékunkat látom a falon.

- Ha te fojtottad meg, ha neked köszönhetem, - lihegte a fülembe perzselő leheletével, - úgy hát valld be, mondd meg, minek tagadnád aranyos? A bűnődet üvöltsd bele a hajamba, hogy csak én halljam, én halljam jól és senki más... A vágy elragadt ugye, a végső csúcsokig s mindaz amit elsírtál az este, gyönyörű dolgok mind... szilaj szeretők között, mindaz ami lehetséges, óh istenem, be boldog vagyok... Te voltál ugye, aki besurrantál hozzá, aki megfojtottad egy zsinórral a nyakán? Valld be, mondd, te voltál! Oly rút vagy így, megbélyegezve, oly förtelmes s nagyszerű, véres karmokkal meztelen oroszlánom! Mondd, hogy te fojtottad meg, drága szerelmem, mondd, hogy te!

- Én! - hörögtem.

Elragadtatva, egy rettenetes sikoltása hangzott, mély és rekedt, mint a medvemorgás. Förtelmes és zengő sikoly, a fulladásáig vibráló s heves, amelyen gyönyörködö lelke szinte meghasadva úgy pendült meg az egész lénye gyökeréig mint az örvény, ha beletorkol a szél.