Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szabó Dezső: A romantikus Ady

Szabó Dezső: A romantikus Ady [+]
I.

Nagyszerű csodák, predestinált betegségek, keresett hóbortosságok: ez mind romantikus. A fogalom majdnem határtalanúl széleskörű, a hozzátartozó jelenségek végtelenül sokfélék és gyakran - legalább látszólag - ellentétesek. Rajongói egy teljesen új valaminek, új vallásnak, új életnek tekintették. Mintha az ember lelki életének miképje egyszerre megváltozhatott volna. Mintha idegeinkben, vérünkben, húsunkban: történelmileg meghatározott valónkban egyszerre megszűnt volna az a kötöttség, mit a leélt emberi élet nem ismert időktől belénk predestinált. Pedig talán a lelki élet törvényein nem eshetik lényeges változás. Talán minden új a szellemi életben csak onnan van, hogy bizonyos mindig-levő lelki funkciók új viszonyok közt új tartalmat kapnak.

Akik definiciókban keresték a megismerés summáját, nem boldogultak a romanticizmussal. Definiálhatatlan mint minden, ami élet. Az élet több, mint a logika. A levegő, mint subjectiv valóság többet jelent, mint vegyi elemeinek összességét. Levertséget, vagy felfrissülést: folytonosan más hangulatba változó életet. Csodálatosan sokféle subjektiv életünk egyetlen fázisát sem tudjuk mathematikai képlettel kifejezni.

A klasszicizmus és romanticizmus ellentéte az örökös harc, a történelmi tragédia. Naiv középkori dráma mutatja a szépen mosakodó, engedelmes, szabályosan imádkozó Ábel és a borzas, féktelen Kain gyermekségét. Ez a moralitás szimbolum. Az egyik az istenes, jelent építő, törvényben élő klasszikus, a másik a lázadó, jövőt kergető romantikus.

A klasszikus a sociális ember. Lelki élete valóságát, énjének értelmét élete sociálizált jelenségeiben: képzetei életében látja. Sokféle érzésre képes, de ezeknek lehetőleg mindig világos képzettartalmuk van. Asszociacióját erős társadalmi ellenőrzés fegyelmezi. Logikai szemmel nézi a világot és annyira ráformálódott a jelenségeket általános törvényekbe látni, hogy bizonyos szabályokat apriorisztikusoknak, élete vele született formáinak érez.

A természetben mindenütt rendet és célt lát. Így saját életét is feladatnak, kötelességnek nézi, melynek célját, értékét egy rajta kívül álló hatalom adja meg. Ezzel az élettel felelős valakinek, az élete debitum istennel vagy a társadalommal szemben. Ez így van, mert ez így értelmi szükség. A logikai megmagyarázhatóságon túl nincsen miértje. Sohasem misztikus. Hisz a szabadakaratban.

Politikai életben feltétlen híve a központi hatalomnak, a szigorúan megszabott rendnek. A törvény mindenhatóságát a változó emberi érzések felé emeli. Vallási dolgokban is aláveti magát az Egyháznak, a tekintélynek. Hiszen a vallás egy magasabb társadalmi rend a szemében. Morális életét feltétlen érvényű szabályok igazgatják, melyek ellen nem érv az emberi pillanatok gyöngesége. Művészetben, irodalomban - legyen teremtő vagy élvező - tekintélyek, minta, apriorisztikus szabályok után indul. A műfajokat élesen elválassza egymástól. Szereti mindenben a szimetriát, a szolid architektonikát, a részletek egyenlő logikai megvilágítását. Annyiban vagyok, amennyiben tudat vagyok. Ez axiomája s így tagad, vagy őrültségnek mond minden "subconstientialis“ tüneményt. Az irodalomban az egyéneket tipusokká nyírbálja. Mert ami egészen egyéni és különös, az nem érdekli. Vagy mint bántó zavart, veszedelmesnek tartja. Általános, typusos emberek általános érvényű eseményeiben keresi az élet lényegét. Alakjai sokszor a bűn, a kötelesség, a becsület etc. numenjeivé embertelenülnek. A szó is lehetőleg tiszta minden helyi és idői befolyástól, hogy a mindig és mindenütt levőt kifejezze. Így nyelve általános, elvont, nemzetközi és könnyen fordítható. A művészetet, az irodalmat nem tudja pusztán kifejezésnek, az egyéni élet szeszélyes kibimbózásának nézni. Művészet és irodalom imitációja az igazi valóságnak: az általánosnak. Illusztrációi az "erkölcsi világrend“ törvényeinek.

A romantikus ember tagadja, hogy életünknek élete a reprezentáció volna. A képzetek világa, szerinte, életünknek egy kicsiny, sociálissá szegényült része. Igazi énünk a szenzációkban, ösztönökben és az akaratban - a szó legteljesebb psychikai értelmében - éli folyton változó életét. Életünk azon pillanatnyi, tovasurranó, meg nem határozható "én“-ek sorozata, melyeket a ránk ömlő univerzum bennünk folytonos egymásutánban kivált. A megismerést, az élet megértését nem a képzeti reprezentációban keresi. Ezért az élet értelmét, megfejtését önmagában keresi. Ebben az intuicióban meglátja a minden élet egységét. Érzi az univerzális kapcsolatot a dolgok között és nem tud hinni a szabadakaratban. Ez szabja meg azután a világnézetét és elhelyezkedését a társadalomban. Ha az igazi élet az, ami kifejezhetetlenül speciális, egyéni: az élet értéke az egyéni élet teljes kifejlése. Ezért küzd minden ellen, ami az egyént megnyirbálja, vagy korlátozza. A vallásban az inspirációt, a hangulatot ellenébe helyezi a dogmának, a "belső érzés szavát“ az Egyház parancsainak. Mint vallásos: Luther, mint logikus: Descartest, mint politikus: Rousseau. Forradalmár, ki a törvény, társadalmi és morális szabályok ellen hangoztatja az "ész, szív és a természet“ jogát. Kritikában és művészeti vagy irodalmi alkotásokban nem ismer apriorisztikus feltételeket, nem respektál mintát és szabályt. A klasszíkus, mint láttuk a művészetet imitációnak tartja s főcélja a mindig való valóság. A romantikusnál művészet és irodalom: kifejezés. A mástól különböző intuitiv élet, a locális, egyéni múló valóság kifejezése.

Ennek a valóságnak visszaadására minden irodalom képes nála. Beveszi a részleteket, az egészen különöst. Keresi az élettől pihegő, színes szavakat. Főcélja, hogy saját életét belelobbantsa mások életébe. És ezért oly eszközökhöz folyamodik, melyek rezonálásra kényszerítik énünk legmélyét, egész szenzibilitásával, összes ösztöneivel. A szerkezet másodrendű dolog a szemében, minden eszközzel: tartalommal, formával, nyelvvel a tiszta ént akarja rászuggerálni az olvasóra. A klasszicizmus centripetális, a romanticizmus centrifugális erő. A klasszicizmus rend, törvény, megállapodottság. A romanticizmus forradalom, elkülönbözés, fejlődés.

Sokan - még Péterfy is - a romantikus elnevezést a reális ellen tétéül használják. Ez akár eszthetikai, akár filozófiai értelemben, téves. Eszthetikai értelemben - mint részben már láttuk - reálizmus mindkét irány keretében lehetséges. A különbség az, hogy klasszikus és romantikus a valóság nem ugyanazon jelenségeiben keresik a valóságot. A klasszikus ideálizál, amennyiben csak az áltálánosan valót keresi, de ennek visszaadásában szigorú reálizmust követel. A romantikus ideálizál, mikor az objektiv valóság helyett a maga subjektiv valóságát adja. De a speciálisnak, az egyéninek, a részletnek a rajzában a lehető legéletszerűbb reálitásra törekszik. Hisz klasszikus és romantikus épen a "valóság,“ az "igazság“ jelszavával támadják egymást. A klasszikus képtelenséggel, bizarr lehetetlenségek hajszolásával vádolja a romantikust. A romantikus a valóság, az élet, a természet nevében indít háborút a klasszicizmus ellen. A klasszicizmust konvencionálisnak, elvontnak, életnélkülinek látja. Mert az egyik a valóságot képzet-élete törvényszerűségében, a másik az egész élet magáraélésében látja.

Filozófiai értelemben a klasszikus és romantikus szó nem jelentheti a materiálisztikus és spirituális világfelfogás ellentétét. Mindkét lelkiformával egybefér bármelyik világnézlet. A nagyon romantikus Hugo spirituális s a majdnem még romantikusabb Zola materiális vagy helyesebben: pozitivista.

Klasszicizmus és romanticismus minden emberben, minden társadalomban, minden korban van. Csak erőviszonyuk különböző. A romanticizmus a történelmi életben változást, átmenetet, a klasszicizmus megállapodást, kialakult kultur-fázist jelent. A romanticizmus az előző korra dekadenciát, a követőre renaissanceot jelent. A klasszikus kor első része egészséges, derült fejlődés, második része meddőség, utánzás, konvenció, tyrannia. Mikor a klasszikus kor kiéli szellemi erőinek summáját, az egyén mélyéből feltörnek a nem sociálizált ős ösztönök s mind destruktiv erők szétbontják a lehetetlenné lett társadalmat. Bűnök, beteges rajongások, nagyszerű őrültségek ezek, melyek pusztulást hoznak volt értékekre és új értékeket adnak a jövőnek. Szertelen egyének anarchikus kavarodásában folyik az új ideák erőküzdelme az uralomért. Minden egyén egy külön morál, külön idea, külön életszisztéma akar lenni. És ebben a dulakodásban azok az ideák győznek, melyekben akkor a társadalom életősztöne a lehető legélhetőbb ideákat érzi meg. Ezek adnak törvényeket egy új klasszikus kornak. Így megvan minden nagy történelmi áramlatnak a maga romantikus és klasszikus korszaka. A Krisztus kereszténysége anarchikus és romantikus. Az egyén lyrikus herézise a dogmákká, szabályokká kövült zsidóvallás ellen. Romantikus ez a jelenség, mikor Krisztus énjének túltengő érzésében mondja a dogmát és tradiciók templomának: lerontom ezt a templomot és harmadnapra újból építem. Romantikus, mikor a vallásos és morális életben a kezdeményezést az egyénnek adja, az értéket az egyén subjektiv lelki állapotában látja. Mikor a vallást két lyrai tényezőben, az univerzális irgalomban és szeretetben látja. Mikor a törvény felébe emeli a megértést, az ítélet fölé a megbocsátást. Romantikus, mikor a zsidók törvényistenéből egy lyrai, szerető Isten alkot, ki gyűlöli a külsőséges szabályokat. A klasszikus etiquette minden szabályát megveti Isten és ember között s az érintkezést tetszésszerinti intim jelenetté teszi. Romantikus az első kereszténység abban is, hogy úgy a zsidó, mint a római nép kebelében idegen ideák hatását, kozmopolita emberszeretetet és a legszélesebb demokráciát jelentette a klasszikus korok szorosan nemzeti, arisztokratikus világával szemben. Ez a kereszténység dekadenciát, destrukciót jelentett a római társadalomnak és renaissanceot a középkornak. A középkor utilizálta Krisztus akkor lehetséges ideáit és megcsinálta a kereszténység klassicizmusát. A két kereszténység között legalább is olyan különbség van, mint a 19. század romantikus irodalma és a 17. század francia klasszikus irodalma közt.

Azért hoztam épen ezt a példát, mert feltünő hasonlóságot látok az első kereszténység és a tulajdonképeni történelmi romanticismus között (18. sz. vége, 19.) Mindkettő egy nagy monarchikus-egyházi kulturvilág halálát jelentette. Mindkettő azzal kezdi, hogy undorodással, gyűlölettel hirdet végromlást a civilizációnak, melyben az egyén, a természet tagadását látja. Mindkettő prófétái a primitivet, a természetet, a magányt keresik s nagy lyrai kiömlésekben szórják átkaikat az emberekre, kik nem akarnak énjük szerint átalakulni. Romlatlan rokont, énjük igazolását keresik a természetben. Hypertrophikus irgalommal áradnak emberek és dolgok iránt s ebben az irgalomban látják az emberélet minden problémáinak megoldását. A belső, intuitiv életet hiszik a valódi életnek. A "szívet,“ az "érzést,“ a nem logikai törvények szerint történő embert fölébe helyezik az észnek és a törvénynek.

 

[+] Ady romanticizmusáról nagyobb tanulmányt lehetne írni, kilátszóbb filológiai aparatussal világirodalmi citátumokkal. Ha valakinek kedve volna rá bőséges materiával szolgálhatok. De meggyőződésem: minden filozófiai, eszthetikai vagy irodalmi gondolatot, melyet egy mű szuggerál, csak annyira szabad jelezni, amennyire a megértetésre, az olvasó irányítására okvetlenül szükséges. A részleteket az olvasó tapasztalatára kell bízni. - A romanticizmus és klasszicizmus elhatárolásában nagyon sokban azonost mondok Joussainnel (Romantisme et religion. Paris-Alcan. 1910). Érdemes elolvasni a romanticizmusról újabban megjelent könyvek közül: Kircher: Philosophie der Romantik, Laserre: Le romantisme français, Seilliére: Les mystiques du néo-romantisme, Introductionâ' I'philosophie de l'impérialisme és: Le mal romantique.