Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám

Lengyel Géza: Kernstok Károly

Mi a legszerencsésebb momentum Kernstok Károly kollektív kiállításán? Én azt hiszem a mának, a jelennek, az oeuvre legfrissebb részének tisztasága. Ez a legfrissebb, legújabb mű nem kép, nem vászon: egy nagy üvegablak. A kiállításon csak kartónjai láthatók, már készen van azonban maga az objektum is. Egy nagy és anyagának minden részletében előkelő villa épült a városligetben, ennek hatalmas, több emeleten áthúzódó hallját teszi külön is nevezetessé Kernstok üvegfala. Hosszú és keskeny pillérek osztják több mezőre ezt a falat, a közbeeső rész az, amit ólomba foglalt színes üvegdarabokból formált a festő. A téli délután korai alkonyata már homályba borítja e termet, alig valami látható a freskóból, amelyet ugyancsak az ő keze festett a szomszédos falra. Az üveglemezek azonban mohón szívják be az egyre fogyó fényt, megragyogtatják, átszűrik, fontosságuk megnövekszik, mert ezekben az órákban egyedül ők érvényesülhetnek itt, ők aztán annál jobban. Alúl egy emberi alakokból font keskenyebb girland, felettük virágos kertben járnak nagyobb, impozáns nagyságú figurák és az egészet legfelül, a fák lombjait is megkoronázva, a mélyen, lilásan kék ég keskeny csíkja. A tarka üvegmezők ritmikusan sorakoznak egymás mellé, az egyes mezőkön belűl pedig inkább nyugalmas derűvel, mint hangos jókedvvel oszlik el a színes darabok sokasága. Ha pusztán tarka üvegfelület gyanánt szemléli valaki, akkor is nemes, a tudás szigorával összeválogatott részletekből álló ablakok ezek, ép oly gonddal készűltek, ép úgy megbecsűlendők, mint a legjobb templomok legjobb ablakai. Az üvegdarabok azonban formák szerint csoportosúlnak. Emberi figurák kontúrjait követi az ólom. Helyesebben nem a kontúrjait, hanem azokat a fontos, azokat a szinte kivonatolás útján létrejött vonalakat, amelyek ezeket a figurákat, mint konstrukciókat, meghatározzák. Kernstok, aki utolsó éveit azzal töltötte, hogy a felületfestés emlékeitől megszabadúlva, rátaláljon a testíséget, életképességet, vagyis harmóníkus, az embernél öntudatos mozgási képességet kiemelő ábrázolási módra, most, amikor egy par excellence felületet kapott, most is hű maradt új ideáljához és nem merűlt ki felületek, szíluetek körűlhatározásával, hanem emberi, testi konstrukciót éreztetett, anélkül, hogy a felület felület-voltát megbontotta volna. Annyira harmónikus, egész, kész, annyira monumentális ízű ez a munka, hogy, mint monumentális műveknél általában, a közhelyekkel való jellemzés szükségét kell érezni. Ez tehát szép és szinte tökéletes, itt - amit szintén nem először mondunk - a naturalizmus keresésére beállított szemet a vásznon nyugtalanító vonalak megtalálták helyüket, indokolásukat, az anyagban, a mesterség feltételeiben, itt kapott a művész, akit az olajfesték, mint szín gyarlósága ki nem elégíthetett, - annyira, hogy inkább mellőzte a kép e járulékát - igazi, tiszta, a napfényt, mint alkotó elemet tartalmazó színeket.

Bizonyos elfogúltságból eredő, de leküzdhetetlen érzésünk az, hogy egy kép, egy műtermi, vagy természetben való elgondolásból származó kompozició, meg nem határozott céllal és rendeltetéssel készült mű, soha annyira harmónikus, annyira kielégítő nem lehet, mint az a produktum, amelynek minden darabja számára egy bizonyos hely, anyag, materiális követelés van meghatározva. A festő is akkor ad ki magából mindent, akkor válik univerzális művészszé, mikor a lirizáláson felülemelkedve megfoghatót, szerves és befejezett objektumot alkot. Ismert okok tartották távol ettől a szerencsétől hosszú ideig az ujabb művészgenerációt és valami jótékony fordulat, becses változás jele ez, hogy kezdenek szaporodni az értékek teljesebb érvényesülésének ezek az alkalmai. Bizonyos, hogy magának a művésznek is különös gyönyörűséget jelent az alkotás ilyen módja és arra készteti, hogy áhitatosan megkeresse mindazt, amit az adott időben és helyzetben legjobbnak tart. Kernstok Károly is, mintha újabb festői étappe-jának eredményeiből, javából konstruálta volna meg üvegablakait. Ez a feltevés nem nagyon merész, mert hiszen ez a legujabb korszak alig terjed ki két évre és ha a Művészház termeiben összegyűjtött anyagban határait keressük, a kezdetet megtaláljuk a fiú-aktoknál, amelyek még egyébként is élénken élnek emlékezetünkben. A nagy lovas kép, a magános lovas, a klasszikus tisztaságú rajzok mind szolgáltatnak motivumokat, részleteket. Nem hiába volt kéznélfekvő az a gondolat már a nem éppen csendes meglepetés gyanánt ható fiúaktoknál, hogy a művész, ha részben öntudatlanúl is, egyre erősebb vággyal fordul monumentális, az architekturával összefüggésben álló feladatok felé. Az elválasztó határt is itt látom a régi és az új Kernstok között. A régi egy kitünő képíró, aki a maga teljes tudásán elindúlva, a publikum, egy meg nem határozott általánosság számára fest vásznakat, melyeket minden jóízlésű ember felakaszthat a maga szobájába. Az új Kernstok nemcsak emberi testek állandó jellegzetességeit keresi, hanem megalapozottságot mindenben, együttműködést más művészetekkel, kiválasztott feladatokat, az új formákhoz régi szigort.

Ez az elválasztóhatár nem értékhatár. Nem jelenti azt, hogy a régi Kernstok bármilyen kvalitásban is szegényebb lett volna a maináli Ellenkezőleg: ha nem hinnők azt, hogy az impresszionizmussal szemben benne ma meglévő és szuggesztiv erejű hajlandóság befolyásolja a néző ítéletet is, azt kellene mondanunk, hogy éppen a régebben elmúlt években találni meg a legjobb Kernstok-képeket. A gyermekét tartó anya mindenesetre a legnobilisabb, a legművészibb magyar portrék közé tartozik, noha általánosan tetszett, noha publikum-sikere volt, noha akkor még habozás nélkül az úgynevezett természetet kereste a képben mindenki és az úgynevezett természettől áll ez a vászon olyan messze, mint újabb alkotásai között sok. Általában ez a kollekció arról győz meg, hogy nincs művészi pályájának meddőnek mondható része. Sem a Benczur-iskola hideg természet-kopizálása, sem a szentimentális szociális irányzat felé hajlás, sem az újabb franciákra emlékeztető impresszionista szinekben dúskálás nem terméketlenek. Divatok befolyásolták?

Stilusalkotás és divatfejlődés nagyon közeli rokonok. A divatokból teremtett valamit Kernstok, valamit, amiben nem az a legfontosabb, hogy az övé, hogy egyéni, hanem, hogy érték, önmagában megálló, akár táplálkozik klasszikus emlékekből, akár nem. Táplálkozhat teljes joggal, mert feladatát nem könnyíti meg, mert aláveti magát ama szigornak, amely ellen a régi, helyesebben az igazi mesterek sohasem lázadoztak, hanem csak a gyengeségüket takargatók. Ha viszont a mai Kernstok divatot csinál és a divat követői között vannak könnyű fajsúlyú emberek, ezt talán nem lehet az ő rovására írni, amint nem írja a klasszikusok rovására ő maga - feljegyzéseinek egyik leghelytállóbb tétele ez - hogy belőlük táplálkozott a legszárazabb akadémia.