Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Három bemutató az Operában

1. Carmela. Delmár Albert úr szorgalmasan eljárt az Operába. Meghallgatta Meyerbeer, Wagner, Thomas, Mascagni, Bizet, Puccini munkáit, aztán elhatározta, hogy ő is ír egy operát. Úgy lőn.

Az opera már készen volt, de elő is kellett volna adatni. De hol?

Nem kellett sokáig töprengenie, míg megállapította, hogy művét sehol a világon oly kitűnően elő nem adják, mint a budapesti Magyar Királyi Operában.

Ugyanis, ha Zichy Géza, Mihalovich, Hűvös Iván, Erlanger, Frankenstein és Szabados kasszadarabjait színre lehetett vonszolni, semmi akadálya se lehet annak, hogy ő is szóhoz jusson.

A darab siralmasan megbukott, még a legvajszívűbb kritikusok sem merték megdicsérni az újszülöttet. Invenciótlanabb, unalmasabb muzsikát elképzelni sem lehet, stílusérzékről, ökonómiáról szó se lehet. Sőt még rutinról sem.

A darab megbukott. Eddig rendben van. Azonban ez a bukás nem Delmár magánügye, hanem szégyenletes botránya az állampénzen fenntartott Operának, illetve a vezetőségének.

Nincs az a karmester, aki az első olvasás után ne látta volna, hogy egészen értéktelen kísérlet ez a Carmela című opera.

Miért adták mégis elő? Kinek kellett ez a darab? Milyen érdekek, befolyások működtek közre?

Csupa olyan kérdés, amely már kívül esik a művészi értékelés körén, amelynek határán ott ólálkodik a - sajtópör.

Nem bolygatom a kérdést. Érdemes is lenne, Carmela miatt.

-

2. Susanne titka. Wolf Ferrari valószínűleg nagyon okos és jóízlésű ember. Nem vállalkozik erejét meghaladó feladatok megoldására. De amire vállalkozik, azt becsületesen megcsinálja. A "Susanne titka egy rövid lélegzetű háromfelvonásos opera. Nem hiába, hogy egy elszívott cigaretta füstje a muzsikacsinálás alkalma, oka, maga az egész munka könnyű, kellemes, illatos, finom gyűrűben karikázó, mint a cigarettafüst.

Kellemes és intelligens. Távol áll a szerzőtől az a szándék, hogy jajgató hegedűkbe, fuldokló rézkürtökbe temesse a világmindenség gyötrelmes vívódásainak összességét. Egy civódó házaspár tréfás történetét meséli el vidám muzsikaszóval. Egyszerűen és elegánsan.

Hangszerelése mesteri, fölényes és nem nagyképű. Nem túlságosan eredeti, azonban őszinte és nem akarja magára ölteni az eredetiség maszkját.

Takács és Sándor Erzsi frissen, ügyesen vitték előre a darabot. A zenekar is jó volt. A közönségnek is tetszett.

-

3. Tavasz. Nem tudom, hogy Guerra, az operaházi balettkar vezetője és több balett szerzője végiggondolta-e már egyszer életében, hogy mi is a tánc? Hogy az eleven művészetnek a nyersanyagában is kész artisztikumnak mekkora bősége tobzódik az emberi test megmozdulásával kirajzolódó vonal közében. Művészet, emlék, fiatalság, izgalom, minden.

Aligha gondolt erre, különben nem folytatta volna azzal a konok kitartással koreográfiai termékeinek gyártását. Nem folytatta volna, mert belátta volna, hogy a Tavasz című balettje és a többi ilyen tákolmányai kiszámíthatatlan messzeségben vannak a tánctól.

Mert azok a szépségfogalmak, amelyek a tánchoz fűződnek, nem kapcsolhatók össze combmutogató gimnasztikával, céltalan forgással, tüllel, trikóval és hasonló elavult rekvizitumokkal. Éppen ő ne hallott volna az orosz balettről és arról a művészi forradalomról, hogy a tánc igazán tánc legyen. Nagy merészség kell ahhoz, hogy valaki annyira bárgyúnak tartsa a közönséget, hogy ilyen művekkel akarja kicsikarni a sikert.