Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Az apja fia
(Hevesi Sándor négyfelvonásos vígjátéka, a Magyar Színház bemutatója)

Az igazi vígjáték nemcsak abban különbözik a tragédiától, hogy vidáman fogja fel ugyanazt, amit a tragédia tragikusan fog fel, hanem abban is, hogy ezt a vidámságot propagálja, jogosultságát bizonyítja, mintegy hitvallást tesz e vidámság mellett s hirdeti, mint a helyes szemléletet és felfogást. Ebből a szempontból Hevesi Sándor vígjátéka a helyes úton közeledik a tökéletes felé: ama magaslat irányába, melyet századunkban Bernard Shaw ural, ki a dolgokban s emberi vonatkozásokban rejlő komikum éreztetésében egész a leghidegebb s legabszolútabb objektivitásig, a karikatúráig fejlesztette a vígjátékot. Hevesi még nem tart egészen ott: az ő szemléletében s a dolgokról való érzésében még sok amaz érzelmes keserűség, ami a klasszikus és abszolút szatírából már kiégett, abszolút, gúnyos és fölényes vidámságot hagyván maga mögött. Vidámsága sokszor erőltetett és megoldása inkább rezignáció. Humora sokszor mintha könnyek közül mosolyogna, a kitűnő Greguss receptje szerint, aki azonban nem gondolta meg, hogy a szatíra éles üvege talán mégsem a könnyfürdőtől és a bánatszappantól lesz a legátlátszóbb. A feleség megcsalja férjét, gyereke mástól van - a férj boldog a gyereknek s környezete mindent tud, kicsit érzelmesen hagyja, hadd legyen boldog. A családi élet feneke bűz és ocsmányság, úgy szól a darab, de szükség van rá, mert nélküle anarchiát és pusztulást s még nagyobb nyomorúságot idézne fejünkre a "vér szava. Ne keverjük hát fel a keserű poharat, hadd rakódjék le alján a szenny, melyet kitisztítani úgy se tudnánk - hadd képződjék békés vízréteg fölötte, melyből üdülve ihat nyomorult és megcsalt felebarátunk. A tüdővész elmeszesedik és elmeszesedik az a gyalázat és gonoszság is, mellyel az asszony megcsalja férjét s az apa elhagyja gyermekét. Így szól a darab s - hogy újra használjuk a szót - rezignációval szól így.

De, hogy Hevesi tisztán látja a célt s nagyon jól érzi, mit akar a vígjáték: fényesen igazolja néhány kitűnően csinált jelenettel, melyek közül humorban egész tökéletes az egyik, a második felvonásban. Öt ember verődött össze, részint vonakodó kíváncsiságból, részint kényelmetlen véletlenből. Természetes apa és természetes fiú - egy úr, aki mindent tud -, egy férj és egy feleség. Az asszonynak csecsemője van, de nem a férjétől, aki boldog és szerelmes, hanem a fiútól, aki viszont máris egy más nőbe szerelmes, ellenben igazi apját nem akarja szeretni, mert haragszik rá, hogy születése után elhagyta. Izgató és vad komikumba csap át a jelenet: minden szónak négyszeres értelme van, minden ember mást ért belőle - a felszarvazott férj bölcsességeket mond a házasságról s a fiú az asszonyon keresztül vitatkozik az apával. Mindenki téved és hazudik, kézzel-lábbal magyaráz - végre az asszony mosolygó fölénnyel intézi el a vitát: "Zavaros elméletek mindezek, uraim - apaság, család, illúziók -, egyetlen bizonyos és pozitív dolog van: mater semper certa est - s a többi nem fontos. Ez a jelenet fénypontja a darabnak, melyet okosan és szellemesen csináltak.