Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Figyelő
egy kis tanulmány jelent meg; szerzője Földesi Gyula, Ady Endrének ajánlja művét s többek közt velem is polemizál; mintha védelmezni akarná ellenem Petőfit - amit igazán feleslegesnek találok. Egyébiránt nem ezért írok róla, hanem azért, mert ez a roppant soviniszta, rajongó és nagy túlzásokban mozgó könyvecske tetszik nekem s minden naiv túlzása mellett is van benne néhány jó gondolat. Petőfiben voltaképp nem a költőt, hanem a prófétát mutatja be, a váteszt, vagy hogy a saját kitűnően megtalált szavával éljek: az ősköltőt. Alapjában egyetértünk. Petőfi valóban ilyen ősköltő, az ősköltő kezdetlegességével, banalitásával és gyermekességével; olyan, amilyennek egy gyermek vagy egy egyszerű nyárspolgár képzelheti a költőt; olyan, amilyennek maga képzelte el a költő típusát. Petőfi ebben a világításban is gondtalan gyermek és naiv nyárspolgár - amivel semmi rosszat sem akarok mondani.
Az ősköltő jellemének lényege Földesi szerint a vallásosság (nagyon naiv és primitív vallásosság - tehetem hozzá), melyet Földesi szépen mutat meg Petőfiben. Ez teszi Petőfit prófétává; de a prófétaságot nem szabadna olyan gyermekesen érteni, mint Földesi, aki összegyűjti Petőfi beteljesedett próféciáit s evvel könyvét egy kissé kompromittálja. E próféciák nagy részéhez hasonlókat bármely költőből össze lehetne szedni; a legtöbbje bizony, banalitás. A saját nagyságát és hírnevét például majd minden költő megjövendöli; a forradalom megjövendölése, a világszabadságért való hősi halál vágya pedig egészen hozzátartozik ahhoz az ideálhoz, amit a naiv Petőfi magának a költőről megalkotott. Az egyetlen prófécia, amely külön pszichológiai magyarázatra szorul, a Szeptember végén próféciája.
Az, hogy a naiv Petőfi tisztábban látta az egész politikai helyzetet az akkori politikusoknál, nem egészen helyes így kimondva. Így mondanám: egyszerűbben látta, éppen naivságánál fogva. Petőfi szeme mindent egyszerűsített: komplikációk meglátására nem volt alkalmas: s az egyszerűbb kép gyakran tisztább. A könyv utolsó gondolata, mellyel Petőfit, még mint művészt is, Arany fölé akarja állítani: hogy t. i. a stílusalkotó voltaképp Petőfi; és Arany csak e stílus továbbfejlesztője - nem találja fején a szöget. Arany kétségtelenül Petőfi-utánzóként lépett föl; de félreismerik vagy inkább nem ismerik Aranyt, akik ezt a népies stílusát tartják a lényegesnek. Arany később egészen új, nagyon művészi és egyáltalában nem népies stílust alkotott, mely sokkal egyénibb a Petőfi stílusánál.
Amit végre Adyról ír a szerző, hogy a ma legnagyobb költője és legigazabb magyarja - abban valószínűleg egészen igaza van.