Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Várady Irma: A tenger

Várady Irma: A tenger
I. Az ifjú és a leány a tengerparton

- Lankadt vagyok, bágyadt, de szeretném egyszer lerázni az álom bilincseit, ébredni szeretnék.

- Te az álmok királynője vagy. Míg nem vagy az enyém, alhatol.

- Aludni, aludni az bágyaszt, a levegő lassú, mozdulatlan lesz körülem, még megöl. Nézd, ha a szél beleszól a tájba, ím megrezzen a tenger, de az én hangom oly gyönge, gyönge - - - - - - - -

- - Előttünk a tenger, mögöttünk sok-sok fa és aztán a város. A szüleim. Mesélj nekem az atyámról és a testvéreimről, mintha régen és messze élnének, mert így, ha tudom, hogy ott élnek a városban, a nagy fehér házban, nem szeretem őket.

- Az atyád nagy, magas, ép, szép ember volt. Az emberek, kik között élt, szerették őt. Viruló gyermekei ott éltek a palotában, boldogan járt közöttük, mint király. Bölcs volt, okos, higgadt, nem hátrált meg soha. Tisztelte a hagyományokat, megtartott mindent, amit Isten és a hagyomány rendelt. Ott volt minden ünnepen a házanépe között és végezte az imákat mint atya és főpap. Jobbján álltak a fiai, bíborosan, szegélyezetten, tündöklőn és imádkoztak vele. Balról a leánya a szolgálónői között. De a leánya nem imádkozott vele. Hitetlen, vigasztalan, babonás halotti mécses az atyja áhítatának oltárán. Szunnyadozott, csak néha felvilágolt két szép, elmosódott, illatos szűzolajjal itatott nedves szeme. Az öreg éleszteni akarta atyai szent szeretetének tüzével. Istenhez akarta vezetni, de nem lehetett. A fiai egymás után hoztak viruló feleséget, de a leánya nem óhajtotta a férjhezmenést. És szomorkodott az öreg ennek miatta. És a mécses, mert íme, nem élesztette semmi, mindinkább halványodott. Nem világított senkinek és az öreg atya oly igen óhajtotta volna az ő legillatosabb mécsének kedves lángját lobogni látni, hogy beteg lett belé.

- Félek a tengertől.

- Félek, én is félek. Taníts meg még jobban félnem. Nézd, ha így ülünk távol mindentől, te, a te remegő gyönyörű lényeddel, behatolnék minden hibádba, lelked minden gyáva, beteg, sötét, dohos zugába, ott kuporodnék veled, gyáván mormolnék babonás szavakat, csak veled lehessek, veled egészen... Hát mondd tovább, hogy félsz. De nem mondod, hallgatsz. Hogy én is félek, már nem akarsz félni. Kényelmesebb neked úgy félni, hogy van valaki melletted, aki nem fél. - - - - - - -