Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Ambrus Zoltán: Drámabírálat

Ambrus Zoltán: Drámabírálat
(Harmadik és befejező közlemény)
IV.

Hát szükséges-e egyáltalán a drámabíráló bizottság? Magyarra lefordítva: van-e szüksége segítségre az igazgatónak az eléje kerülő színdaraboknak a megrostálásában?

Ezt nem lehet okoskodással eldönteni. Mert ez gyakorlati kérdés.

Valaki azt mondhatja:

- Magam választom meg a darabjaimat, a színészeimet és a rendezőimet: voil, a jó igazgató! Föltéve, hogy van hozzá tehetsége, kifinomult, jó ízlése, kellő energiája, hogy öntudatlanul se engedjen magára oktrojálni semmiféle idegen akaratot, öntudatlanul se engedjen semmiféle befolyásnak és illetéktelen beavatkozásnak, és végül: érzéke az iránt, hogyan és hová kell vezetnie a közönséget - mert az ő művészetében az a leglényegesebb, hogy úgy tudjon bánni a közönséggel, mint a férfinak kell bánnia a nővel: szeretettel, érdeklődéssel, de mégis akképpen, hogy ura maradjon neki. A színház vezetésében egy szempár látásának, egy ízlésnek, egy akaratnak, egységes művészi programnak kell érvényesülnie.

Hát persze. Csakhogy azzal, hogy az igazgató maga választhassa meg a darabjait, vele jár, hogy ő maga olvassa el és néha meg is nézze a külföldi színdarabokat, hogy maga olvassa el azokat az eredeti színdarabokat is, amelyekből válogatnia kell és lehet, hogy maga értekezzék a szerzőkkel, maga intézze el ezek különböző rendű kívánságainak számtalan kérdését. És ha csak azokkal a szerzőkkel kellene tárgyalnia, akiknek a darabjait előadja! De sokkal több idejét foglalják azok a szerzők, akiknek a darabjait nem adatja elő, és ezeket mégse rázhatja le a nyakáról csak úgy, rövidesen, sokféle okból, mert: máskor szüksége lehet rájok, mert: a drámaírók succrecentiáját nem szabad elriasztania a színháztól, mert: nem lehet célja, hogy a színháznak ellenségeket szerezzen stb., stb.... erről egész könyvet lehetne írni azon a címen: "Egy színházigazgató küzdelmei a még zöld, a beteg, az élőhalott, az élve eltemetett, de még feltámadásra váró szerzőkkel.

Ahhoz, hogy maga választhassa meg a színészeit, vele jár, hogy látnia kell az idegen színházak színészeinek meg a színházi iskolák növendékeinek az előadását, és méginkább a maga színészeinek a munkáját, nemcsak az előadásokon, hanem a próbákon is. És az utóbbiakkal főképpen, de a kilincselőkkel vagy meghívottakkal is, értekeznie, tárgyalnia kell, nem is keveset.

Ahhoz, hogy maga választhassa meg a rendezőit, vele jár, hogy felügyeljen a próbákon is, minő munka folyik és hogyan a maga színházában, látnia kell azt is, milyen rendezői munkát produkálnak az idegen színházak.

Ezen kívül neki magának kell elintéznie a vezetése alatt lévő nagy személyzetnek minden rendű színházi ügyét. Az egyszerű munkásokét is, de kivált a művészekét, mert hiszen, hogy ezeknek az érdeke mennyiben elégíthető ki, az mindenekelőtt az ő terveitől függ, melyeket más (titkár vagy bármilyen című helyettes) nem ismerhet.

Egy állami színház vezetőjének mindezen kívül valamennyi nevezetesebb adminisztratív intézkedéséről, újításáról, de kivált a színház minden pénzügyi dolgáról számot kell adnia felettes hatóságának, a minisztériumnak. Hogy ez nem kevés bürokratikus munkát kíván, elképzelhető. Az is, hogy éppen ezt - a számadást és ennek a megokolását - nem bízhatja másra.

Még más munkája is van, amit kívülről, messziről is látni. Például: a színházi szabadjegyek felől való rendelkezést se adhatja ki egészen a kezéből; mert ez a színházra nézve fontosabb dolog, mint amilyennek az első pillanatra látszik.

És ez csak az, amit mindenki tud egy színházigazgatónak a munkájáról. A színházigazgatók maguk mindenesetre többet is mondhatnának erről.

Már most a kérdés az, hogy: ha az igazgatónak mindezt a munkát magának kell elvégeznie, jut-e ideje arra is, hogy ő maga olvassa el mindazt a temérdek színdarabot, amelyet eléje terjesztenek?

Úgy látszik: nem. Mert még a magánszínházak igazgatói is lektorokra vagy titkárokra bízzák az ismeretlenek kezéből származó színdarabok elolvasását. Becsesebbnek tartják az idejöket annál, mint hogy ezt akár gyerekességek, akár olyan munkák elolvasására pazarolják, amelyek megismeréséből a színháznak nem lehet semmi haszna. Csak azt olvassák el maguknak, amiben a lektor vagy a titkár valami figyelemre méltót talált.

Pedig a magánszínházak igazgatói megtakaríthatnák a lektorok alkalmazását. Nem kötelesek elolvasni vagy elolvastatni az ismeretlen kézből származó színdarabokat; e tekintetben nem tartoznak felelősséggel senkinek. Azt is megtehetnék, hogy éppen csak bepillantsanak az ilyen munkákba; átlapozgassák, amin nem látszik meg azonnal a kezdetlegesség; és csakis azzal foglalkozzanak hosszasabban, amelyik rögtön megkapja a figyelmöket.

Mégis alkalmaznak lektorokat. Nyilván azért, mert ha a lektor százszor hiába vesztegeti az idejét, százegyedikszer találhat valamit, ami a színháznak is hasznára lehet.

Mégis, egy magánszínháznak az igazgatója megengedheti magának azt a kényelmességet is, hogy akár egy második Hamletet szalasszon el, ha, malőrjére, valamelyik álmos, más munkában már kifáradt tisztviselőjére bízza a csodás véletlenből kincset rejtegető kéziratcsomónak az elolvasását. De a Nemzeti Színháznál mindent éber figyelmességgel kell elolvasni; hivatásához hozzátartozik, hogy kötelességének tartsa a méltatást érdemlő új drámaíró-tehetségek felkarolását és színpadhoz segítését; minthogy sok tekintetben, alapításánál, múltjánál, szervezeténél és az államhoz való viszonyánál fogva közintézetnek kell tekinteni, ha jó ideje fenntarthatná magát a köz nélkül is, megvárhatják és meg is várják tőle, hogy minden hozzá fordulónak az ügyét a közhivatalok kötelességteljesítésével intézze el; a Nemzeti Színház hivatása, amely nem szűnt meg azzal, hogy most már önállósítani is tudná magát, nem engedheti meg, hogy egy második Bánk bán, amelyet hozzá is beterjesztettek, olyan sokáig kellő méltatás nélkül maradjon, mint az első. (És itt közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régóta fennálló, sok vihart látott és sokszor átalakított drámabíráló bizottsággal még egyetlen egyszer se történt meg, hogy az észrevétlenségben s megfelelő méltatás nélkül hagyott volna olyan színdarabot, amelyről később kiderült volna, hogy kiválóan méltatni való.)

És a Nemzeti Színházhoz sokkal több színdarabot nyújtanak be, mint a magánszínházakhoz. Egy-két szerencsés szerzőt kivéve, legelőször valamennyi drámaíró idegravitál; ami természetes - annak ellenére is, hogy a magánszínházak a nagy siker esetén sokkal nagyobb jövedelmességgel kecsegtetik a drámaírót -, mert a nagy siker ritkaság s a Nemzeti Színházban való előadás (akármennyire "diszkreditálta is eredeti újdonságainak jóhírét sok magyar darab bukása), még ma is bizonyos honneurt jelent.

A Nemzeti Színház igazgatójának pedig jóval több dolga van, mint a magánszínházak igazgatóinak.

Világos, hogy csakis ő maga állapíthatja meg: jut-e ideje a Nemzeti Színházhoz benyújtott valamennyi színdarab elolvasására?... és ha nem, ha a színdarabok megrostálásában segítségre van szüksége, ha meg akar szabadulni attól, hogy naivitások, teljesen értéktelen, kétségtelenül előadhatatlan s még csak tehetséget se releváló, tehát figyelemre se érdemes színdarabok elolvasására vesztegesse az idejét, amelyet amúgy is erősen leköt sok más, a színházra nézve fontosabb dolog: milyen dolgozótársa vagy dolgozótársakra akarja bízni azt, amit ő maga nem végezhet el.

Mert akármilyen fontos a színháznál az egységes vezetés, az egy akarat, egy ízlés érvényesítése, az azonegy művészi program szemmeltartása, el lehet képzelni, hogy a művészi vezetéssel és az ettől elválaszthatatlan adminisztratív intézkedésekkel együtt járó valamennyi munkát, amelyek egy része aprólékos munka, az igazgató egymaga nem végezheti el. Csak ő maga lehet hivatott annak megállapítására, hogy munkájának melyik részét bízhatja másokra, és hogy amit másokkal kell elvégeztetnie, egy vagy több személyre, egyetlen funkcionáriusra vagy egész testületre bízza-e, mert hiszen azért a munkáért is, amelyet helyette más vagy mások végeznek el, neki kell viselnie a felelősséget.

Bizonyára igazuk van azoknak, akik egy idő óta azon nyargalnak, hogy a drámabírálatnak első munkáját, vagyis a teljesen értéktelen színdaraboknak a figyelemre méltóaktól való különválasztását egy ember is elvégezhetné, s ez az egy ember, nevezzük akár dramaturgnak, akár lektornak vagy titkárnak, fölöslegessé tehetné a drámabíráló bizottságot (vagy legalábbis: a drámabíráló bizottság munkájának egy részét). de ennek a feszegetése s e tekintetben minden tanakodás céltalan, mert itt az a döntő, hogy az igazgató ennek a munkának milyen módon való elvégzését s kire vagy kikre bízását tartja a maga számára előnyösebbnek, a maga felelősségérzetére nézve inkább megnyugtatónak. A mai igazgató pedig, úgy látszik, jobban megbízik egy egész testületnek, mint egyetlen funkcionáriusnak - akármennyire jóhiszemű és illetékes - ítéletében. Az egyik legelső intézkedése az volt, hogy ötről hétre emelte fel a drámabíráló bizottság tagjainak a számát. Valószínűleg azon a nézeten van, hogy: több szem többet lát.

A gyakorlati kérdésre tehát, bármilyen szépen okoskodjanak is az okvetetlenül reformot követelők arról, hogy mi minden lehetne a Nemzeti Színháznál, milyen jó volna másként, s ha másként volna, milyen nagyszerű darabokat írnának egyszerre a magyar drámaíró-anyák, csak az lehet a felelet, hogy: igenis, a drámabíráló bizottságra szükség van mindaddig, amíg igazgató-változás nem lesz, vagy amíg az igazgató véleményt nem változtat.