Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Attila

Simai Ottó: Gelléri Mór, jubileumi könyveiben

Gellérit az embereknek abba a csoportjába lehet sorozni, amely mindig "benne van abban a percben, amelyben él. Ez az időhöz való alkalmazkodás végtelen mozgékonyságot, könnyűséget kíván meg, éppen olyant, amilyen mozgékonyan és könnyen halad maga az idő. Nyilvánvaló, hogy egy csöppet se természetes, hogy az ember mindig a perccel éljen és hogy a nehézkes, a szolid, a foglalkozásában nagyon elfoglalt ember képtelen magát minden mástól elvonni és a percnek egészen odaadni. Az ilyen ember lehet minden, amihez súly, alap és belemélyülés kell. De kettő nem lehet: jó közéleti ember és művész, ez utóbbinak az újságíró-művészet, az aktualitás-művészet felé hajló értelmében, abban, hogy művészi a valóság, az eleven élet, a megszokás sok-sok közönséges kicsisége, szóval minden, ami a perc életerejéhez és igazságához tartozik, a mindennaposság, az utca - noha művészet éppen az időtől való elzárkózás, az egyetlenség örök imádata is.

Gelléri épp e kettő: jó közéleti ember és aktualitás-művész. Írónak készült, később ipari szakember lett és az Országos Iparegyesület igazgatói hivatalában jubilált - de a két tehetsége csak egy: hogy élni tud a perccel. Mondtuk, hogy a perctől, a valóságtól lesz elevenné a művészet és éppen erről az oldalról, hogy inkább "élet, férkőzik a tudománynál is jobban a lelkekhez. Az eleven valóság a művészet nagy agitatív ereje: a közönséges, a népszerű forma és tartalom. Ez a Gellérié. Ha a világító festékekről, a mesterséges selyemről, a füst elleni küzdelemről ír, ha gazdasági kurzusokat tart a szépnem számára: mindig oda kell figyelni, sőt szinte el kellene beszélgetni ezekről a dolgokról, érdekes volna, mert hisz ezek valóságos dolgok és igazán jó, hogy hallottam róluk... Éppen ezért több is, mint művészi csecsebecse, sőt több, mint szakirodalmi apróság, amit ír, mert mindebben a tettre hívó élet, az aktuális szükséglet és teendő jelentkezik.

Itt van egyszersmind gazdasági tehetségének gyökere is. A kor problémáit appercipiálja s oly emberien át is érezteti, amilyen emberi, meleg csak az élő művészet tud lenni. Ezzel annak, mire mások csak később jönnének rá, de az ő hatása alatt már most mint valóságot átéreznek, kitűnő propagandát csinál. Így válik sikeres közéleti kezdeményezővé, ipari vezéremberré; olyan eszközökkel, amelyek tulajdonképpen nagyrészt művésziek, íróiak. Az aktualitás iránt való érzék - ezen az egyedül összeilleszkedő helyen csakugyan összeilleszkedik a Gelléri művészi hajlandósága és érdeklődése a közélet, a gazdasági és Magyarországon az ipari problémák iránt. Innét van, hogy mindent szinte japáni ravaszsággal és ügyességgel akar eltanulni, mindent tanulmányoz, csakugyan mindenben a tanulságost keresve, hogy az embereket mint kortársakat rajzolja meg, hogy a múlt nála belekapcsolódik a jelenbe, a külföld az otthoniba.

A jelen, a szükséglet aktualitása aktuálissá teszi a cselekvést, a jövőt is. Az író, akinek a világ és minden kérdése sokkal inkább a szívére hat, sokkal inkább élet és életkérdés, mint másnak, természetesen hozzászól minden kérdéshez, mindenről beszél, minden érdekli. Úgy zsonglőrködik a hozzászólásokban, mint a metierjében, a kifejezésben. (Ez is olyan pont, ahol minden író több-kevésbé újságíró, a könyv csak az egyénibb újság, az újság a tömeg lírája. Tehát az emlékek, az elmúltak egyénítenek az együttélők közt, a közös jelen, az aktualitás iránti érzék a tömeg iránti érzék is - és innét lehet eljutni a szociális ösztönű, közvetítő és kedélyes Gellérihez vagy a kiállítások Gellérijéhez.) De az író nem tud precíz, kész, szolid szabályokat, ehelyett az a tehetsége van meg, ami a nagy játékosoknak, a jó kombináció, a valóságból kiinduló, nem fantasztikus, mert apró öncsalogató és önámító képzetek, mint fejlődés, kitartó munka, szerencse stb. színe alatt valódinak tetsző, de a valóságnál mégis merészebb, bátrabb, lendületesebb világszemlélet. Az efféle kombináció talán az összes illúziók között az, amely leginkább megvalósulhat. Az írói természet, mikor hozzá kell szólani az élethez, a legjobb, a legszebb élet felé szívesen elragadtatja magát anélkül, hogy ezért elvesztené maga alól az élet igazi talaját - és ez a kombináció.

Mindez illek Gellérire. Ő is észrevétlenül kerül el hivatala realitásából a széles vonalú tervezgetésekbe, a kecsegtető vázolásba, az intézmények szinte verne-i, kalandosan stílusos, de sokszor már bevált, megvalósult kigondolásába (legutóbb is ilyenek a Tavaszi Vásár és a Margitsziget jövőjéről szóló füzetei). Ő is mindenütt jelen tud lenni és tud véleményt mondani, nem olyant, amely percről-percre üzleti biztossággal beválik, de amely végre is azzal jár, hogy itt is, ott is tesznek valamit, dolgoznak. Jól jegyezzük meg: itt is - ott is dolgoznak. A Gelléri úgynevezett agilitása, amelyről minden héten írnak a lapok, ebben a távlatban tulajdonképpen nem más, mint az irodalomnak az a nagy kultúrafenntartó és alakító ereje, hogy az irodalom, különösen foglalkozásképp a sajtóban, de általában mindig és mindenütt foglalkozik az élet legközvetlenebb kérdéseivel.