Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Figyelő

Kuncz Aladár: Szívintelligencia

Achilles az egész görögség szimpátiája mellett harcolja végig önző és minden görög nemzeti, tehát általánosabb szempontból vett ügynek ártalmas harcát Briseisért, egy tulajdonává tett ágyastársét, s ma sem járnak el másként a nejüktől vagy szeretőjüktől megfosztott Achillesek, akik minden emberi és örök törvényen keresztülgázolva keresik vissza maguknak asszonyukat és állnak bosszút az önzésüket ért sérelmekért. A mai európai társadalomban a szerelemből gyilkolóknak pátensük van, sőt a vérengzésben gyönyörködő publikum glóriát szór fejük köré. Azt mondják, hogy vannak az emberben kipusztíthatatlan ösztönök, örök és öröklött szenvedelmek, melyeknek bizonyos esetben a kultúra korlátjai közül való kitörése és észtelen, állati megnyilatkozása emberileg nagyon is érthető, s éppen ezért természetes, ha ezek előtt maga a törvény is leereszti ítélkező pallosát és futni hagyja a bűnöst. Ilyennek mondják a szenvedéllyé vakult szerelmet is.

A mai körülmények között tudom akceptálni a társadalomnak és az ő lelkiismeretét képviselő bíráknak az ilyen esetekben megértő és megbocsátó szellemét, csak éppen abban látok nagy kontroverziát, hogy minden más bűnesetnél mereven elzárják magukban ezt a megértő szellemet s csak az elvakult szerelmi szenvedélyre alkalmazzák az ösztönök beszámíthatatlan működéséről kitalált színes elméletüket.

A műveletlen, elhanyagolt emberi szívet rendszerint az jellemzi, hogy csak egy-két primitív érzést produkál egész életében, s ezek között természetesen elsősorban a szerelmet, így tehát e legáltalánosabb szívtermékben nyilatkozik meg a legkiáltóbban és legfeltűnőbben a szívintelligencia hiánya, különösen a mostani időkben, mikor a középkor katolicizmusából gyökerező, hogy úgy mondjam, feudális szerelmet már-már kikerülhetetlenül fenyegeti a csődbejutás veszedelme.

Boldog Margit napjának minden órájában az ő égi szerelmére, Krisztusra gondolt, darócruhát hordott, nem fésülködött és nem mosdott, hogy annál jobban megalázza magát, mert tudta, hogy Krisztus szereti az alázatosságot. A Krisztus után való vágyakozás eltöltötte egész lényét, vakká tette a világ minden szépsége iránt és epekedve várta a halált, hogy megkezdhesse másvilági gyönyörűséges életét. És ez a magát ciliciumokkal gyötrő szépséges királylány boldogan halt meg, mert életében nem csalódott, mert emberfeletti dolgokba helyezte érzelmeit, hol azok szabadon virágozhattak, illatozhattak. A középkori Margitoknak ez a monopátiája kihatott a szívélet más megnyilatkozására, s így elsősorban a szerelemre is. Az isteniekhez fűződő, tisztán lelki fanatikus érzelem áttolódott egy más terrenumra, az emberek iránt érzett, tehát már testi, múlandó, változó és érzékelhető szerelemre.

Segített ebben neki minden, a mechanikussá váló vallási élet, a hitetlenség, a művészetek, melyek ezt a szerelmet nagy élvezettel dolgozták fel, az embertársak szimpátiája egészen a mai fokig, mikor már a gyilkosnak is megbocsát, mert nagyon szeretett s végül árván maradt szíve, mely már nem tudván vallási érzelmekkel megtelni, mohón kapott oly bálvány után, hol a mindig kellemetlen ész- és akaraturalmat lerázva, szabadon tobzódhatott.

A mai, igen gyakran a legkellemetlenebb és legbarbárabb tünetekben megnyilatkozó szerelemnek tehát mindjárt a kiindulása olyan, amelyet sehogy se lehet magasabb emberi szempontból helyesnek, céltudatosnak és intellektuálisnak mondani. Mert nem emberhez méltó felfogás az, mikor valaki minden életértékét egy más emberi lényben helyezi el s ahhoz minden életösztönével ragaszkodik, visszaköveteli a haláltól, gyilkol érte, ha elrabolták, vagy ha gyengének érzi magát, önmagát pusztítja el. Hiszen elismerem, hogy bizonyos szűk körben a legapróbb dolgok is tragikus fátummá lehetnek, s miként egy lehulló vízcsepp megfojtja a legyet, egy meg nem kapott bársonymellény öngyilkossá teheti a gyermeket, egy ostoba varrókisasszonynak Marlittól csent rideg visszautasítása halálba kergethet egy béna agyú szabósegédet, de vajon nem kell-e minden ilyen esetben kárhoztatóan rámutatni arra, hogy bárgyúság, észbeli fejletlenség, szűk életperspektíva volt okozója a tettnek? (Minden ilyen esetben, ha valakit felettünk az idő és emberi dolgok összefolyó magaslatán elképzelek, úgy érzem, hogy annak borzasztóan nevetnie kell, mikor mi a legkeservesebb könnyeinket hullatjuk.)

A mai szokások, társadalmi lehetetlenségek és hitvány bátortalanságok buja földként termik az ilyen szerelmet s az emberek dédelgető rokonérzése torzzá, idétlenné és ártalmassá növeszti azt. Mindenki kineveti azt az embert, ki egy rossz foggal a legrettenetesebb kínokon megy keresztül napokig, mert nem mer fogorvoshoz menni, de nagy rokonérzéssel és méltánylással veszi körül azt, ki megcsalódott szerelmét hurcolja magában s enged elhatalmasodni önmagán egy olyan szenvedést, amely testét meghervasztja és életenergiájától megfosztja. Minden érzelmünkbe beleszólása van eszünknek és akaratunknak, s a lelki bajok éppúgy és éppen azon fokig gyógyíthatók, mint a testiek.

A túltengő szerelem alkotó elemei közt éppen két leggyarlóbb emberi tulajdonságunk fordul elő a legnagyobb mértékben: az önzés és a hiúság. Egészen mindennapi eset a nem kölcsönös szerelmeknél, hogy a szerelmes fél a másikat agyonkínozza, annak életét megkeseríti azzal, hogy magát és érzéseit rá akarja tukmálni, annak gondolataiból, érzéseiből, életéből részt követel magának, egyszóval feldúlja, megmérgezi olyan valakinek az életét, akit nagyon szeret. Mily ritka eset és mennyi szívintelligencia kell ahhoz, hogy ilyenkor legyűrje magában tisztán önzéssé vált szerelmét és félreálljon s hagyja boldogulni mással azt, kinél viszonzásra az ő érzelmei nem találnak. Az intellektuális szerelem a lehetőségig önzéstelen és hiúságtalan, nem mánia, hanem természetes testi és lelki szükséglet s legfőbb tényezője a kölcsönösség.

A ma szerelmi élete összes undorító és lehangoló drámáival együtt szomorúan tükrözteti azt a hazug, hiú és önző életfelfogást, melyet természetesen aktíve elsősorban a férfiak képviselnek, s amely megteremtett a nők helyzetében két végletet, a női becsületnek egyetlen kritériumával, a szüzességgel vagy a törvényes férjjel bírók korlátolt érvényesülhetését és a legtermészetesebb funkciót végzőknek, a követelőző nemi életet lebonyolító női osztálynak megvetését, embertelen, kárhozatos és teljesen improduktív helyzetét. E két osztály közé eső nagybb rész hazudozó, áltató képességének foka szerint sodródik az egyik vagy másik félhez. A női emancipációnak, melynek nálunk csak külső formái vannak meg, kell mindenekelőtt a nők megbecsülésének ezt a tisztán nemi mérőjét összetörnie s utat nyitnia egy levegősebb, szabadabb felfogásnak, mely visszaszorítja a ma egyesegyedül előtérben levő szerelmi és nemi szempontot, minden más érzelmek kialakulására és keletkezésére való káros hatásával együtt. A mai egyrészt túltengő, másrészt a mechanikus társadalmi formák kedvéért visszafojtott, hazug misztériumokkal felcifrázott szerelmi élet mind nagyobb mértékben fogja szaporítani a hisztériákat, öngyilkos és gyilkos szerelmeseket, üressé teszi és megsekélyesíti amúgy is témátlan és nívótlan társadalmi életünket. Több természetesség, őszinteség és bátorság kell , hogy tisztuljanak a szerelem erkölcsének fogalmai a mai élet követelései szerint, és hogy a divatját múló hűbéres idők szerelme egészen háttérbe szorulva, helyet adjon egy változatosabb, derűsebb és intelligensebb szívéletnek.

A szívintelligencia hiánya természetesen nemcsak a szerelmi életben, de megnyilatkozik minden más olyan helyzetben is, hol az érzelmek dominálnak, s azoknak kifejezésére adódik alkalom. A középkori halálkultusz hatását magánviselő minden temetési szertartás, hol a sírásra összegyűltek feszengve hallgatják az ízléstelen búcsúbeszédeket, nézik a szegény, közbámulásra kitett holtat, érzik a viaszkgyertyáktól, a tömjénfüsttől megfülledt levegőt és agyukat egy szívüktől idegen szertartás nyűgös pedantériája elnehezíti, vajon kit nem diszharmonizált már anélkül, hogy eredeti célja, a halálra eszmélés ájtatosságra buzdító félelme felébredt volna benne?

De nemcsak a szertartásokon, hanem minden más tömeges összejövetelen, magyar városok életében a maga egészében, lépten-nyomon érezni lehet a kultúrált érzelmek hiányát, melyek az életderű fényét lopnák a szemekbe, halk és finom érzéseket fakasztanának az emberi lelkekben. Istenem, kell-e lehangolóbb, deprimálóbb valami, mint egy emberekkel tömött budapesti korzón végigmenni, hol úgy látszik, mintha azért jöttek volna össze az emberek, hogy megvessék, gyűlöljék egymást, vagy a legjobb esetben nemi vágyakat támasszanak maguk körül? Megtörténhetnék az Budapesten, aminek Párizsban magam voltam szemtanúja, hogy egy nemzeti ünnepen egyik legnépesebb utca forgalma fennakadjon, míg a rendőrök buzgó asszisztálása mellett két kávéház mulatós népe az utca széltében végigtáncolja a négyest? Mindennapi életünkben és mindenhol még a legigénytelenebb embernek is durvaságot, nagyképű közömbösséget kell tapasztalnia, nem is szólva arról, ha finomabb, mélyebbről jövő érzéseknek az emberekkel való érintkezésben egyáltalában nincs a kialakulásra lehetőségük és talajuk.

A szívintelligenciáról életemben akkor gondolkoztam először, mikor egy kis ind legendát hallottam Buddháról és a szellemkirályokról. Buddha meg akarta egyszer látogatni a szellemkirályokat, s ezek, szándékáról előre értesülve, mind a tízezren aranyhidat vertek országuk határán. Mikor Buddha hozzájuk érkezett, a reggeli napfényben tízezer aranyhíd csillogott előtte. Mit csináljon, hogy meg ne sértse egyik szellemkirályt sem? Melyik hídon menjen keresztül? Sokáig töprengett, míg végre helyes megoldást talált: mint isten, megtehette, hogy tízezer Buddhává változott s átment egyszerre mind a tízezer hídon.

Nagyon jellemző ind mese ez, mert azok istenéről szól, kiknél a buddhizmus a legkultiváltabb emberi szíveket formálja. Egyesegyedül a buddhizmus volt képes a szívéletnek oly finom változatait kifejteni, melyek mind az ő ős szívintelligenciájukból erednek, s amelyeket nem cserélnének el Európának minden tudományával és technikai vívmányával. És valóban kétséges, hogy minden tudományunk, minden életkomfortunk felér-e egy olyan ország szívéletével, hol a szerelemnek nincsenek gyilkosai és hisztériái, a szüzességnek mártírjai, hol nem erőszakolják meg és nem teszik életkérdéssé az asszony hűségét, s hol az érzelmek ésszerűek és az emberek nem gyötrődnek a kikerülhetetlen miatt, hanem derűsen, szép fehéren és virágosan temetik halottjaikat.