Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Feleky Géza: Seraphima Astafieva

Feleky Géza: Seraphima Astafieva
1.

Mademoiselle Astafieva két esztendő múlva, vagy talán már jövőre fel fogja támasztani a csodálatnak és hódolatnak azt a különös fajtáját, amely a tizennyolcadik században Párizs középpontjává tette Mademoiselle Guimardnak a Chaussée d'Antinen épített kis csodapalotáját és nagyapáink idejében halt meg, amikor Elsler Fanny piskótalábai utoljára cirógatták meg a dobogó deszkáit. Cléo de Mérode, Otero, Isidora Duncan, Else Wiesenthal népszerűsége múlékony, felületes, bár nem teljesen jelentéstelen divat volt. Ez az orosz nő (akinek a neve olyan hosszú és olyan lágy, hogy csak keresett dallamossága miatt nem illene bele egy Tolsztoj-regénybe), ez a nő ma még az orosz balettnek nem is első csillaga: de néhány vagy néhány száz estén majd kitáncol magának tíz sort, ha ugyan nem egy egész fél oldalt napjaink krónikájában.

Hordágy hozza be a színpadra és ez a hordágy nagy, súlyos, csupa elefántcsont és csupa aranyveret. Rés nem nyílik rajta, teljesen zárt: a zsidók frigyládája lehetett ilyen, Salamon király jeruzsálemi templomában. A tizenkét magasfövegű, feketeszakállas asszír rabszolga lassú áhítattal térdel le és úgy helyezi rá drága szőnyegekre a szent terhet. Négy palotahölgy odalép és borzongó habozással az ajtókilincsek felé emeli drágakövekkel és aranykarikákkal díszített, meztelen karját. A rabszolgák, az eunuchok, a testőrök, az állami méltóságok, a főpap, az egész udvar mind arcra borulnak: a négy választott palotahölgy egyenesre kinyújtott karját a homlokától talpáig sűrűn beburkolt királynő alá tolja és így - anélkül, hogy karjukat köréje mernék fonni - egy magas, aranylábú, elefántcsont zsámolyra állítja őt. A királynő most keskeny, magasra kinyújtott múmia és csak valamilyen csoda tarthatja fenn így, olyan egyenesen mozdulatlanul, mintha valamilyen pompás erejű nyilas a ködös magasból pattantotta volna le feszesre ajzott íjáról az aranyhegyű nádszálvesszőt. A palotahölgyek újra végigterülnek a földön: most mind a száz díszes ruhájú, tarka ember imádja a titokzatos bálványt. Százig lehetne számolni és a színpadon semmi sem moccan.

Azután hét pár rabszolganő jön, mind fiatalok, válogatottan szépek és kettőnként megkülönböztethetetlenül egyformák. Fájdalmas zenével hosszúra kinyújtott közökben nagy, merev lépésekkel érnek a zsámolyhoz és lebontják a királynőről a hét súlyos selyemfátylat, egyiket a másik után. Előbb a gyöngyszalagos aranyszandálok csillannak fel és a két láb térdig, és az első fátyol óriási bűvös körben a zsámoly köré fekszik. A körök egyre kisebbednek, már majdnem elérik a zsámolyt: a királynő két kis melle kerek és kemény, mint az egyiptomi gránátistennőké. Csak az arca födött még. Mikorra fölcsillan a két nagy, sötét szem és lassan egy kevéssé szétnyílnak a skarlátpiros ajkak: újra a földnek szorul minden homlok, mint mikor az aranykupolás templomban elmosolyodik a merev, orosz Mária-kép. De Mária még Oroszországban sem így mosolyog. Ez a mosoly messzibb, keletibb, ősibb az övénél. Felénk csak két ilyen mosoly van. A teneai Apolló mosolyog így, a már nem kő és még nem isten, és Gioconda, a Leonardo festette képen.

Így vagy úgy, nem erről a földről való ez a nő: a karperecek, a kösöntyűk, a nyakláncok fedetlen fehér testén, a drágaköves öv keskeny derekán úgy különválasztják őt a környező világtól, mint a képet kerete.

...A nagy Hamilkar lánya a palota lapos ormára lép, lantpengések ereszkednek le felőle, keskeny, fehér alakja a két fáklya között ezüst melltű az éjszaka fekete bársonyán - és egyszerre elhallgat az ittas hadsereg. Akkor is akadt, most is akad egy vakmerő férfi, aki magának kívánja a kincset. De most gyorsan, rohamosan kergetik egymást az események.

A királynő elé hurcolják a felségsértő, szentségtörő férfit, ítéletre. A királynő kegyelmes és ád neki egy hosszú, forró ölelést, amelyért csak meg kell halnia.