Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám

Jász Dezső: Ősz

volt. Egészen elcsüggedve érkeztem vissza a városba. Bágyadtan és kissé félénken hagytam el a pályaudvart. Gyalog indultam útnak. Gyámoltalanul és céltalanul, mint egész életemben. És jól éreztem most is, hogy teljesen fölösleges vagyok. Sietni nem akartam most se.

- Valahova úgyis elérek. Oda pedig akkor is, ha egy helyben állok - mosolyogtam magamon csendesen.

Sajnáltam magam a kínokért, amiket az utazás okozott, s a fájdalmakért, amik az arcomat úgyis állandó rémületben tartják és folyton gyötörnek.

Csak mentem.

Az úton folytonosan kis szobámra gondoltam, amelyet még a télen hagytam egyedül magára. És méregettem vétkemet:

- Hogy sírhatnak a székek s az asztal elhagyatottságukban! Reménytelenül várakoztak rám és nagyon megöregedhettek! Az asztal, amelyen annyi fájdalmamat írtam le a késő éjszakákban, a pamlag, amelyre cigarettázva dőltem elgyöngülten a reménytelenségtől és elkábulva a folytonos gyötrődő szenvedéstől... az ágy: álmaim és dúlt éjeim csendes koporsója... a lámpa: a kedves, egyszemű hűséges állat - hogy leshettek és nélkülöztek! A lámpa, a lámpa! Ő látta leveleimet, betűimet, amelyeket bizalommal mutattam neki, szenvedő arcomat, könyvemet, minden titkomat, amelyek előtt sokszor szemérmesen vagy haldokolva pislogott... a mosdótál: mennyi könnyet mostam bele s ő hideg vízcseppjeivel jóságosan lehűtötte égő homlokom... a tintásüvegem, a tollaim... s a bezárt szekrények, amelyekben minden kincsem és titkom volt - ó, hogy várhattak már, türelmetlenül, mint egy elveszett gyermeket!

Erre a szűk kis szobára gondoltam egész úton. S mennyire fájt most a szívem, hogy a nyáron elhagytam. Kegyetlenség volt. Szerettem volna sokáig sírni, nagyon sokáig. De egy csepp se csurgott az arcomra.

Lassanként sietni kezdtem. Tüzelt a viszontlátás öröme és nyomtak a bűneim, hogy szökjek előlök. A kiengesztelésre és a megbocsáttatásra annyira vágytam, hogy a késésben minden perc óráknak tűnt föl. Szerettem volna már ott lenni; bent, hogy összeöleljem a pamlagot és megveregessem a kályha vállát, hogy valamiképp, de minél hamarabb kiengeszteljem. Türelmetlen voltam. És úgy is látszott, hogy minden elmúló perccel csak nő a vétkem, amely mindig szívfacsaróbb fájdalmat okozott, de most már égetett és fogyasztott.

Szaladni kezdtem anélkül, hogy széttekintettem volna. Egészen elszédített a gondolat, hogy pár perc múlva a bocsánatkérések és töredelmes megbánások után végre megpihenhetek.

A házat keresés nélkül megtaláltam. Ugyanaz a bágyadt fényű lámpa égett az udvaron, s a lépcső éppen olyan sötét volt, mint mikor elmentem. Perc alatt fölrohantam a legfelső emeletre, s a kulcsot, amelyet már előre szorongattam a kezemben, gyors zajjal belöktem a zárba.

Megfordítottam kétszer és kitártam az ajtót.

Sötét volt és semmit sem láttam. Mire azonban meggyújthattam egy szál gyufát, valaki kimenekült az ajtón. Gyorsan fellobbant a láng és mégse láthattam, ki volt az. Nesztelenül kilebbent és az arcomat meglegyintette a szele. Hidegen végigsimított és megdermesztett, mint valami boldogtalan asszony árnya. Az ámulattól bambán, állva maradtam jó ideig és mozdulni sem mertem az ijedtségtől. Nem tudtam elgondolni: ki lehetett az, aki belopózott a szobámba s most hirtelen, mint aki tiltott dolgot művelt, kimenekült innen? Ki lehetett?...

A kezemben majdnem elparázslott a gyufaszál, míg kedves lámpámat lángra ébreszthettem. S egyszerre körülszemléltem a szobát. És nem tudom, mi történt, de kisebb volt ez az egész kedves zug. Mintha összezsugorodott volna. Talán a bánattól. És néhány emlékezetes vonás úgy megváltozott benne, mint a régóta nem látott emberen, akinek az arcán van valami idegenszerű, vagy mi, valami új ránc, de nem tudom, hol és merre, de ez teszi azt, hogy nem olyan, mint azelőtt, ami miatt szánakozunk rajta a szívünk mélyéig és fáj a lelkünk miatta.

Mint egy zengő, zavaros hideg akkord, úgy hatott rám a bútorok, a képek és a tárgyak döbbenetes együttese.

Ó, most már nagyon is fájt a szívem! Mindig jobban fájt. Szerettem volna egy pillanat alatt kiengesztelni ezt a kedves barátot, hogy ne érezzem a sok szemrehányást, amelyet néhám szór szerényen rám. Hadarni szerettem volna valami mesét, amellyel eloszlatom azt a sok szomorúságot, amit neki okoztam. Vak dicséretbe akartam kezdeni, hogy hálálkodjam csendes barátom türelmes jóságáért. El akartam halmozni öleléssel, csókkal, szeretettel, mint a rossz gyerek az anyát.

Álltam, némán, tehetetlenül, szomorúan, megrettenve és egyszerre az örömtől meg a fájdalomtól csaknem eltompulva.

Azután a pamlagra dőltem és a lassú fájdalomban enyhén ömlöttek rég visszatartott könnyeim.

Mikor nemsokára kinyitottam a szekrény ajtaját, az elhagyott titkok szemrehányólag csapódtak arcomba a parfőm elsavanyodott illatával. S az emlékek éjjeli lepkéi ijedten röppentek szerte a sorokból és zavarodottan iparkodtak biztosabb helyekre menekülni, a függönyök mögé, a képek szegélyeibe, vagy nem tudom, hova.

A parfőmös üvegek után nyúltam, hogy kissé megenyhüljek. Amint kihúztam a dugóikat, a méreg kábító szaga csapott ki belőlük. régi ingerlő illatuk sehol sem volt. Átváltoztak. S ha akármelyikbe is véletlenül beleszagoltam volna, bizonyos, hogy pár pillanat múlva holtan terülök el.

Előkerestem sietve egy kedves lány képét, amelyet akkor nézegettem volt mindig, ha nagy szenvedések után a reá való emlékezésben gyógyulni vágytam. Megrémültem. Fenyegetőleg és tiszteletlenül tekintett rám egy szívtelen idegen női arc. Látszott, hogy inkább gyűlöl, mint szeret. Kiröppent a báj, az odaadás, a ragyogó lágy szemérmes arcból, a szemekből. Az ajkak hidegen és komolyan letapadtak, pedig múltkor még úgy látszott, hogy félig megnyílva mondanak valami kedveset. Most a megvetés kemény vonalai remegtek rajtok. Már csak üres kép volt. A lányka lénye régen elmenekülhetett a rajzból.

Eldobtam és reszketve kutattam tovább, hogy mindezt végre megértsem.

Ó, csodatevő szentek és megholtak bosszúálló szellemei, kik megváltoztatjátok a létezőt és a valódi életet! A legkedvesebb női levélből csupa gonoszság beszélt. A gyengéd meghódolás helyett makacs ellenállás kiáltozott a mondatokból, s a hízelgés helyén szigorú vádlások kegyetlenkedtek. A finom vonású betűk kemény, energikus és durva vonalakká lettek.

Ez a kísérteties, kegyetlen tréfa most már teljesen kiforgatott öntudatomból s csaknem megőrjített. Rémülten és esztelenül kapkodtam mindenhez. Pár perc alatt tönkretettem a szoba régi rendjét.

A vázákban sárguló virágokat pillanat alatt kirántottam. Száraz levelök hamuvá porladt az ujjaim között s az egész lehullott. A gyertyatartót földöntöttem: a gyertya kettétört. A tollak és a könyvek a legkisebb érintésre a földre estek.

Teljesen megvoltam babonázva! A fájdalmam egészen elszédített s már öntudatlanul is mintegy kegyelemért esdekeltem. Megadtam magam a szenvedésnek és a változhatatlannak, mint a bal lator, s tudtam, hogy a fájdalmam szent és megkeresztel egész életemre.

Hulló könnyekkel s megbillent fejjel az ágyamhoz botorkáltam. A lámpám gúnyosan vetette a falra szánalmas, meggörnyedt alakom óriási árnyékát. S amint gyáván körültekintettem a nagy csendben, a képek hűvös és kegyelmes fuvalmat küldtek rám.

Készülődnöm kellett.

Lassan, szenvedve levetettem ruháimat s fehér hálóinget öltöttem. Még utoljára belenéztem a tükörbe: sajnálatra és szánalomra méltó voltam kimerült és lefogyott arcommal. Azután lámpásomat az ágyam mellé vittem. Fölhajtottam a takarót és az ágy szélére ültem. Lecsavartam egészen a lámpa kanócát és lassú vigyázattal bebújtam nyakig a takaró alá. Hanyatt fordultam és kinyújtóztam egészen, fájdalmasan, lehunyt szemekkel.

A lámpa lassan, haldokolva pislogott, mint a virrasztó mécses. És a fénye visszalátszott a tükörből.