Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám

Rozványi Vilmos: A nyugat-európai formák magyar fejlődése

Anélkül, hogy tudtam volna arról, hogy Gábor Ignác úr az ősi magyar ritmus új törvényeit igyekszik felfejteni, tisztán érdeklődésből az úgynevezett nyugat-európai formák magyar fejlődését figyeltem meg és a fejlődés törvényeit keresgéltem.

Mikor Gábor Ignác úr Edda-fordításai elé írt bevezetése megjelent, szinte dühbe gurultam, mint minden olyan író, aki elől elírtak valamit. Nekem szinte hihetetlennek látszott, hogy két fejlődés olyan pompásan egyforma legyen. Később, mikor Gábor Ignác úr cikke alapján a magam dolgának egy-két homályos pontját is tisztábban láttam; nagyon meg voltam elégedve, hogy elírták előlem, mert egy-két ballépésemet legalább jobbra válthattam.

Én tehát nem új dolgot óhajtok kitalálni, hanem félig-meddig a Gábor Ignác úr elmélete segítségével, félig-meddig anélkül, a modern formák változásáról akarok írni, mert sem nem érdektelen, de még ebből talán a régi formák változására is több fény derül.

Különösen az ütemelőzők és a rímek szerepe tisztázódik.

Én a nyugat-európai formák közül a hatodfeles és az ötös jambus-sorokkal foglalkoztam pontosabban. Ez a két sor a legfontosabb, sőt - hogy úgy mondjam - csak ez a kettő a fontos, mert a többi vagy rokona, vagy egyenes leszármazottja. Stanza, szonett, terzina stb. mind e két sor házasságából keletkezik.

Lássuk a medvét.

Még Kazinczy korában is találunk ilyen sorokat:

"Itt lábainál imádott kedvesemnek
Elnyulva a part bársonyhantjain
Megnyilt az ég szememnek és fülemnek.

Kazinczy kedves költeménye jóféle, diákos jambusokkal. Az ütemhangsúly majdnem minden esetben a szó közepére esik, de csőstül-tövestül fordulnak elő az olyan esetek is, amikor semmi körülmények között sem hangsúlyozható szócskára esik az ütemhangsúly. A példában is van belőlük kettő.

A formatökéletesség apostolától különben sem lehetett volna várni a magyarul is tökéletes forma előkészítését. Dalait sohasem kongatta, igazgatta magyar fülhöz. Követői sem igen gondoltak rá, hogy a formának nemzeti jelleget adjanak.

Vörösmartynak néhány önkéntelenül írott jambus-sora már igazodik a magyar vers mondathangsúlyra törekvő szelleméhez, jóllehet a Kazinczy uralkodása alatt annyira megrögzött a külső formatökéletesség keresése - nevezzük így! -, hogy a belső formatökéletesség még csak eszébe sem ötlött senkinek. Vörösmartynak meg, aki a legnehezebb formákat a legnagyobb könnyűséggel alkotta meg, éppen nem juthatott eszébe. Általában a forma mesterének lenni sem mindig jó, mert a mesterek követhetik el a legnagyobb baklövéseket a vers szelleme ellen. Vörösmarty legtöbb jambusára Kazinczy pecsétje van rányomva. A dráma - mert a Vörösmarty jambusainak túlnyomó része ott született - különben sem arra való, hogy sokat lehetne egy-egy sor megírásánál gondolkozni.

A németeken át elfogadott nyugat-európai ötös és hatodfeles jambus sor tehát Kazinczy miatt még csak mozdulni sem próbált. Vörösmarty is, Petőfi is érezték, hogy nem jól van az a sor úgy, ahogy van. Meg-megrázhatták a fejüket úgy Toldi Miklós szerint, hogy a nem tetsző szólam kiessék a fülükből, de hiába.

Olasz befolyásnak kellett közbelépni, hogy megvesse a fejlődés alapját. Szász Károly Dante-fordításai teszik fel az iniciálét. Itt már egy olyan fejlett formával találkozunk, hogy szinte önkéntelen is feltesszük a kérdést, hogy vajon nem kellett-e egy átmeneti formának is lennie? Az átmeneti forma éppen a fordításokban található.

Mi történt tehát olasz befolyás alatt? Részt kért a mondathangsúly, lerázta magáról a mostoha, rideg elbánás jegét, havát. És ami a legfőbb: felüti fejét az ütemelőző, nem úgy, mint fontos, maradandó alkotó; hanem csak úgy, mint segéd a sor teljes kifejlődéséhez. Az ütemelőző ugyanis előmozdította azt, hogy a sor első ütemének hangsúlyosa mondathangsúlyos lehessen.

Tehát ez az első lépés; hogy az első ütem hangsúlytalan részében egy hangsúlytalan magyar szócska áll, mint ütemelőző.

Miután az ütemelőző segítségével sikerült az ötös és hatodfeles jambusformát közelebb hozni a magyar vers szelleméhez, amely épp úgy, mint a világ bármelyik verse az ütem- és mondathangsúly harmóniáját keresi; nem volt már a jambus sor olyan idegen és a költők szívesebben és gyakrabban alkalmazzák.

A forma mind jobban és jobban csiszolódik.

Úgyszólván teljesen kikristályosulni látszik a következő lehiggadt formában:

"És rajtam át a jajvárosba léphetsz
És rajtam át az örök gyötrelembe
És rajtam át a kínsujtotta néphez.
(A pokol felirata)

Az ötös jambus pedig:

"Egy röpke szóban annyi fájdalom!

ha a képét akarnám megrajzolni, körülbelül ezt a hullámvonalat kapnám:

Az első és harmadik ütem ütemhangsúlya egyszersmind mondathangsúly, néha még az ötödik ütemé is. És így jön létre a megrajzolt szabályos hullámzás, ami egy ideig jó volt a régi lapos és egyhangú forma után.

"Mért csak "egy ideig? Mért nem jó ez egyszer s mindenkorra? Hiszen jó, sőt pompás, nincs benne semmi kivetnivaló! - Így érdeklődhetnék valaki. Látszólag csakugyan tökéletes ez a forma, mert pompásan harmonizál a kétféle hangsúly és ezen kívül megvan a pontos szótagszám. Csakugyan nincs ezen a formán semmi kivetni való.

Pedig van! Az ütemelőzőnek távoznia kell, az ütemelőző a kivetni való, az ütemelőzőt csak kénytelenségből alkalmazza a magyar vers.

Az ütemelőzőnek olyan szerepe van a magyar vers mellett, mint a törött lábú ember mankójának. Mihelyt a törött csont összeforrt, eldobja az ember a mankóját; hasonlóképpen az emberhez, a vers is eldobja a mankóját, mihelyst kiforrott.

Úgy vélem, hogy Gábor Ignác úr is így fogja fel az ütemelőzőket, mert máskülönben nem lehetne megmagyarázni, hogy Gyöngyösy oly erős fejlődést mutat a többiekkel szemben. És Gyöngyösy azért képvisel fejlődést, mert nála már csak kénytelen ütemelőzőket találunk.

Az ütemelőzők kiküszöbölése egy egész külön stádiuma a magyar vers fejlődésének.

A mai magyar versirodalom az ütemelőzők kiküszöbölésének stádiumában van.

Mik ennek a folyamatnak a szimptómái? Egyáltalában, honnan ismerhető fel, hogy mi forr a mai versirodalom üstjében?

Egyik legélénkebb és legszembeötlőbb jel az, hogy a szótagszám elhanyagolódik. A másik jele az ütemelőzők kiküszöbölésének - tán mondanom sem kéne - az, hogy ritkán találunk ütemelőzőt, ami már előrehaladott állapot.

A szótagszámnak egy-kettővel hanyagolása egybeesik az alexandrinus szótagszámának elhanyagolásával. Abban az időben szintén az ütemelőző kiküszöbölése járta, azért ingadozhatott a szótagszám 11 és 13 között. Gyöngyösy már eljutott a fejlődésnek elsőrendű fokára, ahol a versfejlődésnek még egy jelző oszlopa van. Ez a jelző oszlop azt jelenti, hogy a verssorok a magyarban két nagy hangsúlyos tagra esnek széjjel és miután megékezik a cezúra - (jó későn tehát!) - a forma lassanta kihűl, lehiggad és megjegecesedik. Gyöngyösy már itt járt. Zrínyi és a többiek pedig egy lépéssel utána következnek, de ugyanazon dobszó mellett.

A mai versirodalom tehát a második lépésnél tart: kiszórja az ütemelőzőt és ha bebocsátja is hajlékába, csak kénytelenségből teszi, mert nem tud nélküle még boldogulni.

Adynál már alig találunk ütemelőzőt, de annál inkább megtaláljuk a szótagszám felbontását. Hol több eggyel, hol meg kevesebb az Ady ötös jambusainak szótagszáma.

Íme, bizonyság!

"Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ős magyar dal rival,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival.

Az első két sorban pontosan ki van az öt jambus, a második két sorban pedig egy taggal kurtább lett, de ütemelőzőnek sem híre, sem hamva. Minden sor az első tagra hangsúlyosan indul.

De hiszen ha ez így van - véli a kaján rosszakaró -, akkor a magyarban felütő-sorok nem állhatnak meg! Ha az ütemelőzőt kiküszöböljük, akkor a jambust is kiküszöböljük. A rosszakaróknak nem lesz igazuk, mert a jambust nem küszöböltük ki.

Az ilyen első tagra hangsúlyos ötös jambus sor elején egy daktilus-szerű másfél ütemet találunk. Nem tiszta daktilus, hanem daktilus-szerű ütemet. Ennek az ütemnek az utolsó tagja mintegy árnyéka valami ütemelőzőnek. Szerepe ugyanolyan, mint a sínek váltójának: az esőnek induló sorokat felütőre váltja. "Verecke, fülembe, szabad-e; mindháromnak megvan az a kis váltója, ami a sornak jambusi mivoltát megérezteti.

Ha a daktilus-szerű ütem és az a kis felváltó tag nincs meg, akkor a sornak némileg hangsúlyos végződése jelezze a jambust. A legtöbb esetben azonban az ilyen sor elveszti jambikus jellegét, mint például az említettem strófa negyedik sora.

A szótagszám elhanyagolása velejárója a fejlődésnek. A fejlődés két mozzanatának közepére esik: az ütemelőzők elhagyása és a sorok két hangsúlyos tagra szakadása közé.

A kéthangsúlyos tagra szakadás talán a legfontosabb fejlődési jelenet, mert megvilágítja a cezúra keletkezését és megrögződését.

Miben áll ez a két tagra szakadás?

Régi nóta, hogy a tarka lelkű, pompázó keleti fajta nem szereti az egyhangúságot. A végeredményben pedig minden hullámzás a maga egyforma periódusaival fárasztó és unalmasan egyhangúvá lesz. A zenés magyar lélek nem bírja ki és felbontja a lehangoló szabályosságot. Az ütemelőzőt részben azért is küszöbölte ki, mert ha sok sor egymás után vele indul; akkor a sorkezdés válik egyhangúvá, annál is inkább, mert a sorok nagy része ugyanazon szócskával indulna, miután kevés a hangsúlytalan egytagú szavunk.

Van ez előző elhagyásnak és a ét tagra szakadásnak erősebb okozója, de arról később!

Az alexandrinusnak négy ütemesnek kell lennie. Ez a négy ütem egyforma erős hangsúlyokkal monoton hullámzást gerjeszt. Hogy ez elsimuljon; a magyar vers-szellem az alexandrinust is két részre szakította, két erősebb hangsúllyal induló nem egyenlő részre. Hogy értsük ezt, a két tagra szakadást? Úgy, hogy az első és harmadik ütem legalább egy fokkal erősebben indul, mint a második és negyedik ütem, vagyis az első és a harmadik ütem hangsúlya erősebb a mondatban, mint a második és negyedik ütemé.

A zeneiség keresése tehát megtöri a forma képét és az ilyen hullámzás helyett:

előáll egy színezett - hogy úgy mondjam - zöngésektől kísért főhullámzás:

Ez természetesen csak ideális kép! Nem minden esetben lép fel tisztán.

A rím fellépéséig gyakrabban állhatott meg a régi négy ütem egyforma erősséggel - ámbár ez is nehezen tehető fel -, azonban mihelyt a rím megjelent, a két főhangsúlyos tagra szakadásnak is be kellett következnie. Ekkortájt alakulhatott ki ismét a határozott szótagszám.

Itt kell kitérnem egy körülményre, ami Gábor Ignác úr ritmuselméletének a megértését, de különösen Zrínyire alkalmazását nagyon megnehezíti még a hozzáértők számára is.

A Zrínyi Alexandrinusainak nagyrésze látszólag nem négy, hanem három ütemű. Íme.

"Az megszámlálhatná Szolimánnak népét

Három egész szót találunk, tehát csak három ütem szembeszökő. A negyedik azonban elrejtőzik "megszámlálhatná szóban. Általánosan ismert dolognak kellene lenni, hogy a hosszú magyar szóban két hangsúly van: a szó főhangsúlya és a szó mellékhangsúlya. A mellékhangsúly oka mindig a szónak új jelentési színeztetése, mert minden hosszú szónak gyökjelentése úgy körülményekhez igazodik.

Itt is, a "megszámlálhatná szóban a gyök kijelentő volta feltételesre színeződik a "hat szótagnál és ezáltal itt mellékhangsúlyossá válik, amiáltal létre jön a kisebb súlyú második ütem. A látszólag három ütemből előáll a megrajzolt, színezett hullámzás a két főhangsúlyos féltaggal:

A két főhangsúlyos tagra szakadás veti meg alapját a cezúra kifejlődésének. A cezúra azután még szorosabban mellészegődni kénytelen a színezett hullámzásnak részben, mert belőle fejlett, részben, mert 6-6-ra bontotta a szótagszámot és idézte ismét az egyhangúságot.

Azonban a cezúra nem lépett föl rögtön a mai formájában. Ingadozást megtűrt éppúgy, mint a modern formákban. Például:

"És hasonlít hadverő haragos Márshoz.

Pedig Zrínyi korában már elég fejlett volt a cezúra, sőt szinte alig magyarázható a korai fejlődés. Talán Balassi az értelmező! Tudnivaló, hogy Balassi a róla elnevezett formát az alexandrinusból formálta úgy, hogy a sort 6-6 szótagra szakította és rímmel csendítette össze. Hogy az egyhangúságot elkerülje; minden pár után egy hét szótagú sort iktatott be. A Balassi-strófa természetesen, mint lírai forma, nem gyakorolhatott közvetlen és így erős befolyást az alexandrinusra, mint époszi formára annál kevésbé, mert a kor jelleme is époszi. Születhettek azonban alexandrinusban írott virágénekek, amik aztán kénytelen-kelletlen a Balassi-strófa hatása alá kerültek.

Ha Zrínyi és Gyöngyösy verselési készsége között való szertelen különbséget nézem; mindjobban és jobban igazoltnak látom Gábor Ignác úr elméletét. Íme, megoldom a látszólagos ellentétet!

Ha Zrínyi és Gyöngyösi verselési készsége között való szertelen különbséget nézem; akkor én két pápaszemet használok.

Az egyik pápaszemen át látom: hogy Zrínyi, Tinódi és egyéb akadémia által megszólt poéták képviselői egy ős időkből hagyományozott alexandrinusnak, hadak írására való rögös, dübögő alexandrinusnak. Zrínyi a keményebb legény, aki elszántan áll oda a hadak írására való alexandrinus mellé:

- Ez az apáimé! Ez az enyém is!

Lantos Sebestyén a félénkebb legény, aki egy kicsit meghódol az új kor szellemének, mert:

A másik pápaszemen át látom: hogy van egy másfajta alexandrinus a virágénekekben, amit a Balassi-strófa meg az a körülmény, hogy énekelték, szépen kicsiszolt, egyformává, szabályossá tett. Könnyelmű és kellemes ez a forma; fegyver nem csörög, pajzs nem tud benne dobogni. Gyöngyösy, a könnyelmű lelkű virágénekesek lelki rokona, lélekből lelkezett gyermeke e mellé állott:

- Ez sima, kellemes, harmatos! Nekem való éppen! Ez legyen az enyém! - És pöngette a fejlett újfajta alexandrinust.

Lám, Zrínyi is az idilljeiben, ahol a hang, szín és költészet jelleme oly közel áll a virágénekek valószínű világához, nem hanyagolja el annyira a ceruzát, mint époszában. Tagjai tisztábban esnek szét, sorai simábban igazodnak rímmel és ütemmel.

Az époszi kor két nagy époszírója a jellemének legmegfelelőbbet választotta az alexandrinus kétféle alakja közül.

Így igazolja Gábor Ignác urat és teszi igazát még igazabbá a modern formák fejlődésének visszakövetkeztetése a múltba.

Mert a két főhangsúlyos tagra szakadás a modern formákat is épp úgy meglátogatta magyar fejlődésük közben, mint az alexandrinust. Itt még érdekesebb a fejlődés, mert az alexandrinus négy ütemének könnyű volt két egybevágó féltagra bomlania, de az ötös jambus páratlan számú ütemei csakis aránytalan részekre szakadhatnak.

Mindenekelőtt azonban a két főhangsúlyos tagra szakadásnak legklasszikusabb példájára, Petőfi "Szeptemberére hivatkozom:

Még nyílnak a völgyben a || kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az || ablak előtt;
De látod amottan a || téli világot,
Már hó takará el a || bérci tetőt...

Majdnem kivétel nélkül minden sorában megleljük a két főhangsúllyal induló külön magyar ütemet. Zenés hatása nem a szépen pergő anapestusokban rejlik, hanem a szerves magyaros tagoltságban.

Ütemelőzőkkel indul, amitől a magyar mondathangsúly tiszta erővel tör elénk a máskülönben magyar fülnek nem tetsző versformából. Hogy mily nagy a különbség Ady és Petőfi között az ilyen gyorsan pergő forma tekintetében, arra a nézve Ady egy ilynemű költeményét említem: "Vedd le ruhádról a büszke csatot (Csak látni akarlak). Ady mindenáron ki akarja küszöbölni az ütemelőzőt és magyaros hangsúllyal akarja telíteni a sorokat és ezért elhanyagolja a szótagszámot is meg az időmértéket is. A két külön főhangsúlyos tag erősebben mutatkozik már nála. Ady verseinek hatása sok tekintetben alapszik ezen a magyaros ritmuskeresésen.

Ezeket csak azért mondtam el, hogy valamelyik olvasó azt ne higgye, hogy csak az ötös jambus soron lehet a fejlődés mozzanatait bebizonyítani.

Az ötös jambus sor fejlődését az ütemelőzők kiküszöbölésénél hagytuk el. Miután a szótagok száma felbomlott, a három erősebb hangsúlyú hullámzás is elvesztette lába alól a talajt.

Az alexandrinusnál, mint láttuk, szinte önként kínálkozott a két részre bomlás mikéntje, de a jambus sort csak úgy lehetne felbontani arányos részekre, ha nem keresnők az ütemhangsúlynak a mondathangsúllyal való harmóniáját.

A modern verselők ezt csakugyan meg is teszik akárhány esetben:

Góg és Magóg || fia vagyok én
Hiába döngetek || kaput, falat.

Szabály szerint való alakulás azonban csak úgy alakul ki, ha a második féltag hangsúlya összeesik az előbbi - Arany és Szász Károly szerint való - ütemezés harmadik hangsúlyával, mert így a sor is majdnem teljesen egyforma részekre szakad.

Ez a fejlődési szakasz még nem jutott el a végső pontra. E tekintetben valami forrongásnak és tétovázásnak az idejét éljük. Akárhányszor visszacsendül még az olaszos forma avval a lágy, monoton zenével, ami jellemzi. Akárhányszor a második főhangsúlyos tag közvetlen közelébe jut az elsőnek és szinte belefúl. Helyette egy jogosulatlan szótag veszi át a főhangsúlyt a skandálás közben. Idők telnek abba, míg a nyugat-európai formák kitisztulnak és kopogósan, fényes csizmásan dobogtatják a verses gondolatokat. Hogy milyen lesz a képe annak a lehiggadt, megkövült jambusnak, azt nem lehet megjósolni?

Általában kétféle sor vetekszik, egy szabályos és egy szabálytalan alkotású:

I.

Hiába döngetek || kaput, falat.

Szabálytalan, mert a mondathangsúly nincs harmóniában az ütemhangsúllyal.

II.

Legyek az új az || énekes Vazul.

Szabályos a megfordított oknál fogva.

Úgy foghatnók fel, hogy természetesen a szabályos alkotású sor rendeltetett az uralkodásra.

Nem éppen!

A másikféle sor is erősen és elég szépen zenés, sőt bizonyos mértékben élénkebb hatású, mert rövidebben csapódik le.

Lehet, hogy mind a két alakja megmarad, de ami a fő: állandóan 10 szótagból fog állani. Hiszen napról-napra látjuk, hogy mind jobban és jobban igazodnak a szótagszámhoz azon költőink, akiknek jelentőségük van. Sokkal tisztultabbak, kristályosodottabbak, mint a forradalom elején.

Az ötödfeles jambus ugyanezt a fejlődést mutatja. Első mestere és zenésítője: Komjáthy, a fényimádó.

Mindezek után bárki meginterpellálhatna, hogy hát hiszen ez a kor lírai jellemében annyira egyénítő, hogy lehessen akkor, hogy az individualizáló hajlam nem jelentkezik a technikai részek felfogásában és alkalmazásában is?

Dehogy nem jelentkezik, sőt nagyon is jelentkezik, de amit a versfejlődés szelleme megkövetel, rendel és parancsol, az alól semmiféle individuális törekvés ki nem vonhatja magát. Ady bármennyire külön egyéniség is, mégis mint a "föl-földobott kő, bús akaratlan kénytelen visszahullni magyar rögére sokszor még "példás alakban. A dráma nem tűr meg epizódot, a versfejlődés nemzeti szelleme pedig a kivételt nem tűri. A versfejlődés a legszebb dráma, mert a jövevényből, a selyemharisnyás előkelő idegenből kopogós csizmás büszke kun, darabosságban is szellemesebb, csizmásan is úribb legény válik. A verselés szabadságát nem kötheti meg senki, de a verselő - ha valóban az - szintén nem tépheti le nemzeti bélyegét. Bárhová megy dalos fia, Pusztaszer mégsem átkozhatja el, mert mindent tagadhat a lantverő, csak azt nem, hogy hol a bölcsőhelye, különösen ha az a bölcsőhely méghozzá magyar.

A modern verseknek zenés hatása sok tekintetben alapszik ezeken a körülményeken, mert ezek a mozzanatok (ütemelőzők elhagyása, két főhangsúlyos tagra szakadás) nagy mértékben idézik elő a vers magyaros megérzését. A szavak zenéjének az előidézésében is szerepet játszanak.

Mik? Vagy hát mi az okozója ezeknek a fejlődési mozzanatoknak? Meg általában véve is; mi lehet az, ami miatt a magyar vers oly nagy változást mutat? Mért nem jó nekünk az a vers, amelyik jó a nyugaton?

Minden kérdésre egy a válasz: másképpen hangsúlyozunk!

Mi nem zenei, hanem erősségi hangsúlyt használunk. A zenei hangsúly abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot egy félhanggal felemeljük, az erősségi hangsúly szerint pedig a hangsúlyozott szótagot keményebben, de nem magasabban ejtjük ki. A zenei hangsúly minden reá előkészített energiát felemészt, de az erősségi hangsúly inkább csak valami energia-explozió, amelyik nem fordítja önmagára az összes energiát.

Az ütemelőzőknek az erősségi hangsúly miatt kellett távozniok, mert az ütemelőző mint hangsúlytalan kisebb vagy - hát nevezzük így - általános energiával indul; mennyire kelletlen és bántó is némileg az, hogy hirtelen, mintegy lökésszerűen beleszól a külön energiával induló főhangsúlyos tag. Olyan ennek a zenei hatása, mintha egy dombra felmegyünk és onnan nagy nekilódulással lerohanunk. Félig-meddig bizony idegenszerű zenei hatás! Látszólag ellentmond nékem a magyar zene, mely sokszor szereti az alulról, mintegy bevezetéses indulást. A cigány cifrázza és csak azután kezdi a sort. Ám figyeljünk rá, hogy amikor kezdi a nótát, akkor keményen belevág és ami a fő: mindjárt a nóta elejébe. Amit azután cifráz a sorok között, az valójában előzője a soroknak. A parasztlegény, bármennyre halkan induljon is a nótája, mégis elébe sóhajtja a maga "hejde-jét. Ám figyeljünk rá, hogy ez nem előzőt jelent, hanem hát ebbe önti bele azt az energiát, amit előkészíteni szokott minden normális, hangsúlyosan induló beszéd- vagy hát nótakezdéshez. Ez a "hejde már azért sem lehet előző, mert sokszor erősebb, mint maga a nótakezdés.

Ne értessem félre! Én nem helyezkedem szembe Gábor Ignác úrral, mert hogy voltak ütemelőzők, azt én is elhiszem és vallom. Ütemelőzővel vettük át a versformákat; hiszen ezt már mondtam is, meg mondom is, csakhogy én még tovább is mondom: hogy úgy vagyunk az ütemelőzővel, mint az olyan vendéggel, akivel keveset törődünk. vagy van, vagy sem! Ha valami társasjátékhoz (verssor) éppen szükséges még egy személy, akkor előrántjuk a kelletlen vendéget (ütemelőző). ez a kelletlen vendég azonban a legtöbb esetben csendesen változik. Ezzel azt akarom jelezni, hogy az ütemelőzők elhagyása nem céltudatosan, hanem spontán történik.

A szótagszám-felbomlás, amit az ütemelőző elhagyás szimptómájának mondtam, valójában csak ritkán az. A szótagszám-felbomlás inkább a két főhangsúlyos tagra szakadás mellé való.

A két főhangsúlyos tagra szakadást is az erősségi hangsúly idézi elő, mert utána gyorsabban peregnek le a szótagok, mint a zenei hangsúly után. Az erősségi hangsúlyra előkészített energia még nem használódik el teljesen a hangsúlyképzésre, hanem jut még belőle a következő szótagnak is, vagyis a hangsúly fölösleges energiája - hogy úgy mondjam - végigrohan a többi szótagbon is, és gyorsabban járatja le azokat. Tehát: Az erősségi hangsúly hatása alatt a szótagok gyorsan futnak le, annyira gyorsan, hogy nincs időnk, hogy egy sorban kettőnél több főhangsúlyos tagot képezzünk.

Ezért kellett az alexandrinus négy ütemének, az ötös jambus három hangsúlyos ütemének két főhangsúlyos tagra szakadnia. Ez a két főütem természetesen nem zárja ki - nem is zárhatja ki -, hogy a többi ütem ne szerepeljen, sőt kell is szerepelniök, hogy gyengébb hangsúlyukkal előállítsák a szép zenei hatású, színesebb hullámzást.

A szótagok gyors lepergése idézi, hogy a két főhangsúlyos tagra szakadásnál akárhányszor meg kell a szótagok számát eggyel toldani, hogy a második főhangsúly érvényesülhessen, élesen elkülönülhessen vagy megfordítva, el kell hagyni egy szótagot, hogy a helyébe kerülő pauza tökéletesítse a második főhangsúly kialakulását:

"Új időknek - || új dalaival.

A szótagok gyors menetében, ha a második főhangsúly nagyon közel esik az elsőhöz, akkor szinte beleolvad és helyette teljesen illetéktelen veszi át a hangsúlyos szerepet:

"Szabad-e Dévénynél betörnöm?

Egy megelőző sor Vereckéjére felel a Dévény, tehát a második főhangsúlynak ez a birtokosa és mégis a "betörnöm kapja, mert a "Dévénynél szó az első főhangsúly befolyása alá kerül a skandáló olvasás közben.

Hogy ez mennyire igaz, azt éppen az a bizonyos megelőző sor bizonyítja:

"Verecke híres útján jöttem én.

Itt az első főtag második szótagja helyzeténél fogva hosszú, tehát retardálja az ütem gyors menetét és lehetővé teszi, hogy a különben elég közel eső "híres, mint mellékes, átvehesse a második főhangsúlyt. Ha a "Szabad-e ütemben is volna egy feltartóztató hosszú szótag; akkor itt is bekövetkezhetnék ugyanez.

Hogy mily nagy különbség a zenei és erősségi hangsúly hatása között; legszebben bizonyítják a magyar és a német mássalhangzós alakulások? Míg a német a legnagyobb könnyedséggel ejti ki a legnehezebbre torlódott mássalhangzós csoportokat a zenei hangsúly által adott kényelemmel; addig a magyar a magános mássalhangzót is elhanyagolja, szinte csak érinti az erősségi hangsúly siettető hatása alatt.

Olyan dolog ez a mi erősségi hangsúlyunknak a szereplése, mint amikor egy kicsit nagy erővel meglökünk. A kocsi ugyanis arrább gördül, de útján mindig az az energia működik, amit én a lökéssel (erősségi hangsúly) adtam. Ellenkezőleg, ha én a kocsit lassan tolom, azután hirtelen felrántom a kerékről meg újra visszateszem: a kocsi nem megy tovább. Az összes energiámat a felrántásba (zenei hangsúly) helyeztem. A zenei hangsúly tehát nem befektetés, aminek a kamatait a következő szótagok élvezhetnének. A tovább mozgatásra új energiát kell alkalmaznunk.

A zenei hatás előidézésében fontos szerep jut a rímnek, de előidézhet egyhangúságot is. (Négy rímű sorok)

A rím a latin egyházi költészet szülötte - bár monda szól egy keleti uralkodóról, aki annyira szerette a feleségét, hogy minden szavára hasonló végű szóval felelt.

A rím idézi elő a tulajdonképpeni hangsúlyos verselést a régi időmértékes helyébe. A szótagszámot azonnal felbontotta és elhelyezte a maga kénye-kedvére. (Érdekes, hogy majdnem minden változás ugyanezt teszi.) Általában egyforma sorok léptek a régi, változó szótagszámmal bíró sorok helyébe.

Gábor Ignác úr azzal magyarázta az alexandrinus állandósult tizenkét szótagját, hogy a rím volt szorító hatással a 11 és 13 között szabadon változó szótagszámra. Ez a modern formák vizsgálata közben első pillanatra valószínűtlennek látszik. Gábor Ignác úr szerint csak az egyenlő sorok rímmel való összecsendítése lehetett tökéletes.

A modern versben akárhányszor találunk olyan sorokat, ahol vagy megrövidült vagy megnyúlt a sor egy szótaggal; a rímek összecsendítése mégis tiszta és erős. Sokáig gondolkoztam, hogy mi lehet ennek az oka. Ma körülbelül így állítanám fel a szabályt: nem a szótagok száma, hanem a sorok időmértéke fontos arra nézve, hogy a rímek tisztán csendüljenek össze. Ez azonban még tovább vizsgálódásra szorul, mert általában kétféle helyzetet találtam:

1. A megelőző ütemek szótagszáma volt egyenlő és akkor a rímelő ütem eggyel változhatott.

2. A rímelő ütemek szótagszáma volt egyenlő és akkor az előző ütemek valamelyike változott eggyel. A sorok időmértékét általában egyformáknak találtam, vagyis úgy helyezkedtek el a hosszú és rövid szótagok, hogy a sorokat ugyanazon idő alatt lehetett olvasni.

Gábor Ignác úrnak tehát mégis igaza van abban, hogy csak egyforma hosszú (egyenlő időmértékű) sorok csendülhetnek össze tiszta rímmel és még inkább igaza van abban, hogy az alexandrinus 12 szótagját valóban a rím hozta létre, mert könnyebb volt 12 szótagú sorokat alkotni, mint akár a megelőző, akár a rímelő ütemeket ugyanolyan szótagszámmal és ugyanolyan lejtéssel képezni.

A rímek szerepét még nem tudom tisztán felismerni, eddig csak ennyit tudok róla.