Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Zsadányi Henrik: A hozzánemértés kultusza

Zsadányi Henrik: A hozzánemértés kultusza
I.

Körülbelül ez a rövid tartalma annak a könyvnek, amelyet Faguet Emil írt "Le culte de l'incompétence" címen. Faguet neves ember Franciaországban. Azt lehetne talán mondani, hogy olyan helyet foglal el hazájában, mint nálunk Beöthy Zsolt, ha Gyulai Pált is hozzáadnánk. A Sorbonne nagyterme megnépesül, ha ő lép a katedrára. Mint színi kritikus is híres; a Journal des Débats-ban több esztendőn keresztül ő mondott véleményt a színdarabokról. Bírálatai a darabok tartalmának rövid összefoglalására szorítkoztak és csak itt-ott léptek előre, hogy néhány szóval személyes benyomásairól beszéljen. Éppen ezért valóságos üdítő italként hatottak kritikái abban a sok zavaros, mindent lebíráló és elbíráló, szincerizáló és esztétizáló nagyképű referáda-tömegben, amely egy premier után kibújik az újságokban.

De ha semmit sem tudna valaki róla, e könyvének elolvasása után tisztán látná, hogy Faguet úgynevezett irodalmi ember, művészember. És ráadásul hatvanöt esztendős! Ebben a korban nincsen megelégedve az ember a világgal. Minden másképpen van, ahogy régen volt és mert ez a "más" nem egyezik meg az ízlésével, fölfogásával - azt nem akarom mondani, hogy érdekével -, szívesen mondja rá, hogy rosszabb az elődjénél. Jellemzi Faguet irodalmi és művészi voltát, hogy ily szédületes nagy probléma tárgyalásánál, mint amilyen a kormányforma várható kialakulása, forrásmunkákul Arisztotelészt, Montesquieu-t, Nietzschét és Schopenhauert használta.

Elvégre nem lehetetlen, hogy e nagy szellemeknek sikerült egy-két olyan formulát találniok, amely még ma is megáll. Mégis, ha népek sorsát vizsgálják manapság, inkább a statisztika feldolgozott anyagára és a termelő eszközök eloszlására kellene nagyobb súlyt vetni, mint arra, hogy néhány évtized vagy néhány ezer esztendővel ezelőtt - abban az időben kétségkívül a legnagyobb emberek egyike - hogyan gondolkodott az egyenlőségről, az istenekről és a lánchídról. Így például Faguet - miután a demokrácia pusztításait megállapította - nyugodtan támaszkodik Nietzschére, aki azt mondotta, nem baj az, hogy a nép buta és hogy magához húz le mindent s nem engedi a kiválóságot érvényesülni. Az emberekben mindig egy bizonyos adott mennyiségű energia és tehetség lakozik; ha az a nép lealacsonyodása miatt nem talál kivezető utat, elraktározódik a jövőre és így a nép mostani butasága tulajdonképpen egy nagyszerű ugar, amelyből később egy elit faj fog kinőni.

Nem tudom, mennyi igazság van ebben az állításban. De Faguet sem tudhatja. A régi római korszakban élt egy író, aki azt állította, hogy a tengerek legnagyobb mélysége megegyezik a hegységek legmagasabb csúcsának hosszával. Ez az író soha egyetlen mérést sem végzett, nem is ösmerte, nem ösmerhette a legmélyebb tengert és a legmagasabb hegycsúcsot. Csak egyszerűen szélnek eresztett egy állítást, amely - a modern kutatások után most már mondhatjuk - majdnem igaznak bizonyult. Így lehetséges az is - s ha majd népbutaság, elitfaj és más ehhez hasonló meghatározások tudományosan lemérhető fogalmak lesznek -, Nietzsche állítása is helyesnek igazolódik. Addig azonban mégsem lehet erős támaszték.

Különösen óvakodni kell az ilyen szobatudósoktól - mint amilyen Faguet is -, akik minden nap egy világot teremtenek ki a saját fejükben, és ha valami künn az életben nem födi az ő teremtményüket, természetesen csak az élet lehet hibás.

Faguet többek között szentül meg van róla győződve, hogy a demokrácia csakugyan egyet jelent a hozzánemértéssel, míg az arisztokrácia a hozzáértést testesíti meg s ennél fogva azt tanácsolja a demokráciának, hogy ha nem akar csúf halált halni, szedjen magába arisztokratikus elemeket. A népet azért nem szabad teljesen sarokba állítani - oh, nem! -, meg kell őt hallgatni, már csak azért is, hogy tudjuk, mit érez, mit gondol, nem tör-e a fejét valami csintalanságon. Hanem a kormányzást, azt az arisztokráciára kell bízni. Arisztokrácia alatt nem csupán a született arisztokráciát érti, hanem minden érdemes embert oda sorol. Hogy ki az érdemes ember, azt persze nem a nép, hanem az arisztokrácia határozza meg. Szóval, a nép végezze el a produktív munkát; hogy azután a termelés eredménye miképpen osztódjék el - mert elvégre ez a szétosztás, az a kormányzás -, azt egy olyan embercsapat határozza meg, amelynek összeválogatásához a népnek semmi köze nem lehet.