Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám

Zsadányi Henrik: A hozzánemértés kultusza

A magasabb rendű lényeknek különböző szerveik vannak arra, hogy életfunkcióikat elvégezzék. Minél alacsonyabb fokon van valamely lény, annál kevesebb szerve van. Vannak egysejtű állatkák, amelyek összes életszükségleteiket egyetlenegy szerv segedelmével végzik el. Ugyanez tapasztalható a társadalmakban is.

A fejlettebb, magasabb rendű társadalomban a különböző foglalkozásoknál különböző ahhoz értő emberek állanak. Így volt ez az arisztokratikus társadalomban. Bíró, tisztviselő, katona, politikus, pap nem akárki lehetett, hanem csak bizonyos emberek, akiknél a hivatal úgyszólván apáról-fiúra öröklődött. Ez a mód lehetővé tette, hogy a nép kormányzását ahhoz értők végezzék.

A demokrácia megszületése óta fölfordult ez a rend. A demokratikus társadalomnak ugyanis az a lényege, hogy benne a nép mindent önmaga akar elvégezni. A különböző szerveket eggyel, önmagával szeretné helyettesíteni. Ez a célja már majdnem sikerült. Még nem is olyan régen - a születési előjogok eltörlése után - a vagyon biztosított helyet a törvényhozás házában. A vagyonos ember okos ember, mert ha nem is ő szerezte a vagyonát, de meg tudta tartani, ez már világos észre vall. Aztán meg a vagyonosnak sokkal több érdeke van a helyes kormányzásban, mint a szegénynek és így logikus, hogy a kormányzást ő végezze. De mert logikus, a demokrácia sietett eltörölni a cenzust és ma már egyenlő, általános és titkos választójog útján választják a törvényhozókat s ezáltal kiküszöbölték onnan azt a hozzáértést, amelyet a vagyon képvisel. Ez már majdnem tiszta demokrácia. Teljesen tiszta demokrácia uralom akkor lenne, ha a nép közvetlenül maga hozná a törvényeket; most azonban még megbízottakat, képviselőket nevez ki maga helyett.

Sajnos, ez nem sokat segít a bajon. Mert hogyan történik ez a kinevezés és kiket nevez ki a nép? A nép tudatlan, műveletlen, nem ért semmihez. Csak a demokráciának van tudatában, és ennek lényege az egyenlőség. Nem szereti tehát sem a mesterséges, sem a természetes egyenlőtlenséget. Nemesség, örökség, monarchia, születés, családi tradíciók: ezeket a mesterséges egyenlőtlenségeket már széttörte. De nem tűri meg a természetes egyenlőtlenséget sem: a kiválóságot, a rátermettséget, az okosságot, a tudást. Ezek mind ellenkeznek az egyenlőség elvével, ennek következtében nem tűrheti meg a nép. Hát kiket tüntet ki kegyével? Azokat, akik vonásról-vonásra rá hasonlítanak, akik hangot tudnak adni az ő szenvedelmének, az ő érzéseinek és akik a parlamentben épp úgy fognak szavazni, mint ha ő maga szavazna. A nép választottjának ennélfogva nem lehet egyénisége, függetlensége, nincsenek saját gondolatai, a műveltsége meglehetősen alacsony s rendesen szegény ember, aki a politikából él. Éppen ez kell a demokráciának.

Legnagyobb ellenségének az olyan embert tekinti, akiről föltételezi, hogy a saját feje után indul, vagyonilag független, tehetsége révén kiemelkedik a szürkeségből és így megbontja az egyenlőséget. Az ilyen nem függ a néptől és a maga fölfogása szerint kormányoz. Tegyük föl, hogy a törvényhozás csupa ilyen férfiakból verődik össze. Mi történnék akkor? Az, hogy ezek a férfiak a saját eszméik, hozzáértésük és az igazság szerint dolgoznának, s abban a pillanatban el is párologna a demokrácia. Nem a demokrácia hozna törvényeket és nem ő kormányozna, hanem egy arisztokratikus testület, amely nem eléggé stabil ugyan, amely azonban lehetetlenné tenné, hogy a nép befolyást gyakoroljon a közügyekre.

Látható ebből, hogy a demokráciával összeférhetetlen a hozzáértés; ha élni akar, csak hozzá nem értő embereket szülhet, olyanokat, akik "egyenlők", akik a népből valók, akik tudatlanok, akik műveletlenek.

Az ilyen törvényhozók szolgai módon teljesítik a nép kívánságait. Ez a nyitja annak, miért hoznak napjainkban annyi törvényt. Mihelyt a népnek eszébe jut valami, hogy ezt akarom, vagy azt akarom, befolyása segítségével nyomban törvényt fabrikáltat róla. Holott a törvénynek épp az a sajátossága, hogy - régi, nem ma született. Csak akkor van igazán tekintélye, ha már az évek hosszú sora áll a háta mögött. Ez a múlt avatja őt igazán törvénnyé. Az ilyen törvény azonban ellentétes a demokráciával. A régi törvény annyit jelent, hogy a múlt, az ősök, a halottak uralkodnak a jelenen és ez a legtipikusabb arisztokrácia. Innen van, hogy a demokráciában sorra sutba dobják a nagymúltú, mély gyökereket eresztett törvényeket és hirtelen gyorsan hoznak újakat, a pillanatnyi szükségleteknek megfelelőket. Ezek az új törvények nem is törvények, hanem csak dekrétumok. A törvény, az igazi törvény az, amely a múltat és a múltban élők szellemét fogja össze magában.

*

Természetesen a demokrácia nem pihen meg a törvényhozás házában, hanem befurakodik az államgépezet minden srófjába.

A törvényhozástól függ a minisztérium, és a hivatalnokok függnek a minisztériumtól. Ha a bírák, tisztviselők nem függnének a kormánytól, meggyőződésük és a szabályok szerint látnák el hivatalaikat. Ebben az esetben arisztokráciává válnának, ahová a nép akarata nem juthat el. A demokrácia ilyesmit nem engedhet meg és ezért a kormány útján jól a körmére néz a hivatalnokainak. Ha a hivatalnok nem az ő szája íze szerint végzi a dolgát, nyomban figyelmezteti rá a kormányt. A kormány engedelmeskedik a figyelmeztetésnek; ha nem engedelmeskedne, a legközelebbi alkalommal a demokrácia-szülte képviselők ellene fordulnának. Ennek az a következése, hogy a hivatalnokok nem úgy végzik munkájukat, mint ahogy azt meggyőződésük, az igazság és legjobb hozzáértésük szerint végezniök kellene, hanem abban a szellemben, ahogy a nép érdeke kívánja. A hivatalok lassankint néptisztviselőkkel telnek meg - mert hiszen, azt a tisztviselőt, aki a törvény, elvek alapján áll, a kormány nem lépteti elő és elüldözi -, és ezzel a hozzánemértés az egész vonalon diadalmaskodik.

A bíróságoknál tisztán kivehető, mily hatalmas tempóban nyomult előre a nép, vagyis a hozzánemértés. Már az esküdtszék intézményének terjedése is az inkompetencia térfoglalását jelenti. Az esküdtet csak a lelkiismerete köti; törvény, szabály: levegő előtte. De akadnak bírák, akik szintén félretolják a törvényt és a lelkiismeretük szerint reparálják meg az úgynevezett szociális igazságtalanságokat. Hogy a bíró függ a kormánytól, nyilvánvaló. E függés lehetetlenné teszi neki a törvény szerint való eljárást és ezért kénytelen mindig el-elhajolni tőle.
A demokrácia még ennyivel nem elégszik meg. Nem fog addig nyugodni, míg a bírákat éppúgy nem választja, mint a törvényhozókat. Választott bíráktól jobb népigazságokat remél. Elképzelhető, mit fognak akkor a törvénnyel csinálni. Még a mai kormánykinevezési rendszernél is jobb volt a régi, amikor vásárolták vagy örökölték a bírói tisztet. Miért ütődnek meg ezen? Ügyvédi vagy közjegyzői irodát nem vesznek még ma is?... Legjobb lenne, ha a bíróságból kasztot alkotnának. Olyanképpen például, hogy a legfelsőbb bíróság nevezné ki és léptetné elő az igazságügyi tisztviselőket, viszont az igazságügyi tisztviselők választanák a legfelsőbb bíróság tagjait. Az ilyen bíróság igazságot szolgáltatna, mert sem a néptől, sem a kormánytól nem függne.

De itt vannak a magánfoglalkozások: az ügyvéd, az orvos, kereskedő, mérnök, vasutas, mechanikus stb. - azok csak értenek a mesterségükhöz!? Értenek és éppen ezért a demokrácia már rájuk is kivetette hálóját. Mindenütt tapasztalható, hogy az állam és kormány mindent a hatalmába akar keríteni, mindent szocializál. Közlekedési vállalatok, vízvezeték, világítás, élelmezés: lassanként az ő jogaraik alá jutnak és ezáltal a népszuverenitás rájuk is bocsátja sugarait. Az állam szolgálatában lévő mérnök vagy orvos a nép ellenőrzése alá jut és ennek következtében nem gyakorolhatják többé foglalkozásukat tudásuk és meggyőződésük szerint. A népet kell kiszolgálniok, azt kell tenni, amit a nép kíván, akármennyire is ellentétben van ez a kívánság az igazsággal, meggyőződésükkel és hozzáértésükkel.

Ez az elv lassanként átformálta a szellemeket. Nem törekszenek többé tudásra, hozzáértésre, hanem csak bizonyos ügyességre, egyes fogások elsajátítására. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy a nép kegyét kiérdemelve, a fölszínen maradjanak. A kitűnéstől és a föltűnéstől pedig ugyancsak óvakodnak, mert jól tudják, hogy a demokrácia irgalmatlanul száműz mindent, ami születés, vagyon, erény és tehetség útján kiemelkedik az "egyenlőségből".

*

A család sem maradt mentes e gondolkodástól. A gyermek nem tiszteli többé szüleit, a tanítvány ránevet a tanárára, a feleség nem engedelmeskedik férjének, a szolga dacoskodik gazdájával. Mindez pedig azért van így, mert a gyermek nincs többé szülei felsőbbségének tudatában, a tanítvány a tanáréban, a feleség a férjében és így tovább.

A hozzánemértés furakodott be minden pórusba és ennek alapján gondolja az ifjúság, hogy nem kell többé respektálnia az öreget. Telítve vannak azzal az általános előítélettel, hogy mindig előre haladunk és így a ma mindig előrehaladottabb a tegnapnál. Az öregség, mint a tapasztalatok egybefoglalója, csak hajdan volt tiszteletreméltó; ma, mikor a könyvből mindent megtanulhatunk, semmi joga sincs többé az öregnek a tiszteletre. Elfelejtik, hogy a könyv tulajdonképpen egy paralitikus tudós, míg az öreg olyan könyv, amely tovább gondolkodik és íródik. Az öreg szereti a tiszteletet; nemcsak a maga kedvéért, hanem a vallás, haza, dicsőség és a nemzeti történelem számára. A demokrácia nem szereti a tisztelettudást, mert attól fél, hogy másoknak is juthat belőle.

Nem csupán a tekintélyt rombolja; az udvariasságot sem szenvedheti. Mit jelent az udvariasság? Azt, hogy míg hibáinkat lehetőleg háttérbe szorítjuk, mások előnyös tulajdonságait föltüntetjük. De ha elösmerjük azt, hogy vannak hibáink és hogy másoknak vannak előnyeik: ezzel megtagadtuk az egyenlőséget. Nincs hiba, nincs előny, tehát udvariasság sincs a demokráciában.

Hova fog ez vezetni? Eddig mindig azt hittük, hogy a demokrácia csak zsarnokságra vezethet. Minden kormányforma ugyanis kétféleképpen dőlt meg. Vagy úgy, hogy elveit elhagyogatják, vagy pedig úgy, hogy túlhajtják azokat. A demokráciának éppen az a lényege, hogy folyton terjeszkednie kell, mint az itatósra ejtett tintacsöppnek; mindig tisztább és tisztább népuralomra törekszik és így sorsa elveinek túlhajtásában van megpecsételve. Semmiféle egyenlőtlenséget nem tűr meg.

Már több egyenlőtlenséget eltörült, de még hátra van a legnagyobb, a gazdasági egyenlőtlenség. Ezt csak a kollektivizmusban lehet megszüntetni. A termelési módok szocializálásával erre felé igyekeznek tehát és miután a kollektivizmus működése csak úgy képzelhető el eredményesen, ha a földön mindenütt bevezetik, ennek következtében a haza, nemzet, hadsereg - amelyek a népek között választóvonalként állnak - szintén a halálraítéltek között vannak. Az első pillanatra úgy tetszik, hogy a demokrácia nem zsarnokságra, hanem szocializmusra vezet. Zsarnokság és szocializmus azonban egy és ugyanaz.

 

I.

II.

III.

IV.