Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Tizenhetedik közlemény) Báró Eötvös József

I.

Nyolcvanegy évvel ezelőtt egy szép augusztusi délután egy csónak haladt a budai partról a Margitsziget felé, mely akkor még vadonerdő volt. A csónakban két, körülbelül tizenhét éves tanuló ifjú ült. Kiszálltak, megkötötték a csónakot egy parti fűzfához, azután végigbarangolták a szigetet egész az északi csúcsáig, honnét a hatalmasan kiszélesedő folyam tükre felett a Hármashatárhegy óriási piramidja tárult szemeik elé. Itt az ifjak letelepedtek, kibontották a magukkal hozott kis csomagot, melyben egyéb jó dolgok közt egy palack pezsgő is volt és - fecerunt magnum áldomás.

Az egyik ifjú, br. Eötvös Ignácnak, az akkor még dúsgazdag mágnásnak, Magyarország tárnokmesterének, a másik egy helytartósági titkárnak fia volt: Eötvös József és legbensőbb barátja, Szalay László.

A Párizsban kitört júliusi forradalom híre a két nagy tehetségű ifjú lelkében is egy kis forradalmat idézett elő. Elhatározták, hogy áldomással ünneplik meg e nagy eseményt s erre alig szemelhettek volna ki szebb helyet a magános sziget ez ember nem-járta pontjánál, hol az ő ábrándos lelkük szabadon csaponghatott egy álmodott új korszak képein. A júliusi forradalomtól a tespedő Magyarország fiai egy szebb jövő felvirradását várták.

A konzervatív gondolkozású nagy úr fia épp úgy rajongott a szabadságért, mint az egyszerű tisztviselő fia. A fiatal Eötvös e lelki diszpozíciójában része volt nevelőjének, Pruzsinszky Józsefnek, ki fiatal korában a Martinovics-féle pör elítéltjeinek egyike volt. A fiatal Pruzsinszkyt, minthogy nem részese, csak tudója volt annak az úgynevezett összeesküvésnek, csupán három évi várfogságra ítélték. Az a láng, mely az ő lelkében lobogott, hasonló lángra gyújtotta a gondjaira bízott előkelő ifjú fogékony lelkét. Milyen jó, hogy Eötvös Ignác fia mellé nem valami vakbuzgó papot fogadott nevelőnek. A magyar irodalomnak és közéletnek ez esetben aligha lehetett volna br. Eötvös Józsefe.

Br. Eötvös József az ő rajongó idealista lelkét nem apjától örökölte, kinek az energia volt fő jellemvonása. Mikor a felső megyékben a kolerajárvány miatt zavargások törtek ki, br. Eötvös Ignácot küldték oda mint királyi biztost, rendet csinálni. Ez a "parasztlázadást" oly kegyetlenséggel fékezte meg, mely az egész lakosságot rémületbe ejtette. Lónyay Menyhért, ki mint gyermek ez időben járt Zemplén megye felső vidékén, beszéli naplójában, mily rettenetes hatást tettek rá a faluvégeken felállított akasztófák, melyeken néhol még rajtuk kínlódott az elítélt. Végre Bécsben megsokallták az akasztásokat és visszahívták Eötvöst.

Br. Eötvös József lelkivilága főképp anyjának, született br. Lilien Annának az öröksége. Jellemzi ezt a finom érzésű úrnőt egy mondás, melyet fiának szívére kötött: ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond!

Milyen szépen hangzik ez a mondás! Pedig benne van a gondolatnak az érzelem ellenőrzése alá helyezése, ami tárt kaput nyit ez utóbbinak módosító befolyása számára. Aki gondolatait, mielőtt végrehajtásukhoz hozzáfogna, az érzelem szitáján szűri át, az rendszerint olyanokul látja a dolgokat, amilyeneknek látni szeretné őket. Ez a műtét az igazlátás és az illúziók egymás elleni harcában nagyon könnyen az utóbbiak javára billenti a mérleget. Ebben az anyai örökségül kapott gondolatban benne rejlettek, mint makkban a tölgy, e nevezetes életpályának vonzó, szép és nemes tulajdonságai s egyúttal gyengeségeinek, hibáinak, időnkénti aberrációjának csírái is.

Nem könnyű feladat hű jellemrajzát adni br. Eötvös Józsefnek, mert ő nem tartozik amaz erős gerincű és jellegzetes arcú egyéniségek közé, kiket elég egyszer látnunk, hogy soha se felejtsük el őket. Az életnek nekiinduló br. Eötvös azonban maga örökítette meg szellemi arcképét a "Karthauzi"-ban. Ez eredetileg regényes útirajz akart lenni, de mire elkészült, a Provence "daltelt mezőin" szerzett benyomásokból ez a sajátságos regény alakult ki. Eötvösnek ezt az első nagyobb munkáját a hír megjelenése után rögtön szárnyaira kapta. Abban az időben hamarabb csináltak az emberek karriert, mint manapság, de még az akkoriak közt is kivételes gyorsasággal lett híres emberré br. Eötvös József. Huszonkét éves korában már akadémiai tag, huszonhat éves korában már ezen országos intézet tiszteleti tagja volt. A fiatal férfiú első irodalmi sikerei nem magyaráznák meg eléggé e gyors érvényesülést. Előkelő társadalmi pozíciója hatványozó erejének bizonyára része volt ebben.

A Karthauzi (1838) Eötvöst egyszerre országos hírű emberré, sőt még külföldön is ismertté tette. Egy új hang ütötte meg az emberek fülét, minőhöz az addigi magyar irodalomban szokva nem voltak. S ez a hang nemcsak új volt, de megfelelt a kor érzelgésre hajló irányának. Különösen a nőket és ifjakat bájolta el. A beteges lelkű túlérzékenységnek, a világfájdalmas képzelgésnek apoteózisa ez az ún. regény. Alakjai nem annyira egyének, mint elmosódó ködképek, képzelt betegei egy önalkotta fantasztikus világrend csalódásainak. Az érzelgésnek túltengése ez, melyben siránkozó sóvárgás helyettesíti az akaratot, egy tépelődő lélek panaszkodása a tetterőt, öntetszelgő ringatódzása egy meg nem értett, de valóságban önmagát sem értő kedélynek egy szentelt fájdalom hullámain, melyek véget nem érő monotóniával ütődnek a rideg valóság partszintjeihez.

A Karthauziban nemcsak a fiatal Eötvös ábrándos lelkivilága tükröződik, de a koré is, melyben keletkezett. Hatása igen intenzív volt mindazokra, akik olvasták, de nem volt elég extenzív, mert olvasói nem voltak elég sokan. Az előkelő magyar nők akkor még többnyire német és francia könyveket olvastak. A hatás a nővilág egy részére és az ifjúságra szorítkozott. A férfiakra a Karthauzi kevésbé hatott. Széchenyi és Wesselényi nem szerették, azt mondták róla, hogy elpuhítja a közszellemet és "mizerikordiánus politikának" nevezték azt az irányt, mely ebből a beteges érzelemvilágból fakadt.

Br. Eötvös tökéletesen soha sem vetkezte le egyéniségének azokat a vonásait, melyek a Karthauziban kifejezést nyertek, de férfikora haladtával, midőn törekvései az ország regenerációjára irányzott reformokban konkrét tartalmat nyertek, többé-kevésbé mégis kibontakozott ki nem forrott fiatal férfikora sóvárgásainak ama ködös világából.

Későbbi regényei kivétel nélkül egy-egy politikai vagy társadalmi reformeszme szolgálatában állanak. Eötvösben a politikus mindig erősebb volt a költőnél, de a költőből is egy erős adag mindig benne maradt a politikusban. Magyarország 1514-ben című regénye, mely a Dózsa-féle parasztlázadást tárgyazza, a jobbágyok felszabadításának ügyét szolgálja. A Falu jegyzője a megyerendszer tarthatatlanságát mutatja be s ezzel a felelős miniszteri kormányrendszer útját igyekszik egyengetni. A Nővérek című regénye, mely az ötvenes évek derekán készült, mikor magyar politikai élet már nem létezett, társadalompolitikai irányregény, mely azt igyekszik kimutatni, hogy az igazi boldogságot nem az arisztokratikus körök túlfinomultságában, hanem az egyszerű, romlatlan nép körében lehet feltalálni. Tehát a demokráciának akar szolgálni. Eötvös nem ismerte eléggé a "népet", hogysem egyszerűnek és romlatlannak ne tartotta volna.

Eötvös költői alkotásainak ez az irányzatossága öntudatos volt s megfelelt a költészetről való felfogásának. Ő a költészetet nem tekintette öncélnak, nem az emberi szellem oly fenséges megnyilvánulásának, melynek mint ilyennek önmagában fekszik az értéke. Irataiban azt a meggyőződést hirdeti, hogy a költészet nem egyéb hiú játéknál, ha az emberiség közállapotainak javítását s előbbre vitelét nem tekinti céljának. Ez a felfogás testesül meg Eötvös egész szépirodalmi munkálkodásában.

Minden regényénél, mint az Írás mondja, "kezdetben vala az Ige" és csak később öltött az testet. Adva volt egy tétel, annak igazolásául íratott egy regény. Az alakok nem igazi egyének, hanem reflexió segítségével megalkotott s azért többé-kevésbé vérszegény és határozatlan típusok. Beszélnek, ágálnak a színtéren, de azt az illúziót, hogy a szenvedélyek ősereje izgatja és mozgatja őket, rontja az, hogy gyakran hallani véljük a súgót, ki nekik mindezt sugallja.

Ez a súgó azonban egy fennkölt lelkű, ideálokért hevülő, hazája, nemzete s az emberiség legbecsesebb javaiért lelkesedő, nemes rajongó. S éppen mivel az egyéniség, mely a regények alakjaiból kiérik, nem valami közönséges okoskodó, hanem minden ízében maga is egy nemes és költői lélek, azért képes bizonyos költői zamatot kölcsönözni azoknak az alakoknak. Ez a körülmény ezeket az irányregényeket, melyek különben a költészet nagy birodalmának határain feküdnének, a közönséges irányregények színvonala fölé emeli s egészen soha el nem avulható kincseivé teszi a magyar irodalomnak. Mindegyik közvetlenül belekapcsolódik a magyar közéletnek egy-egy nevezetesebb fázisába, s ezzel megnyeri egy - bár kölcsönvett - elemét a realizmusnak, melynek különben híjával volna. Eötvös költészete tele van politikával, viszont politikája úgy az, mely irataiban, mint az, mely államférfiúi működésében nyilvánult, impregnálva volt a költészetnek, egy ideálok után sóvárgó érzelmi világnak elemeivel.

Költői műveiben az alakok többet beszélnek, mint cselekszenek, hiányzik belőlük az izzó szenvedélyek előretörő s az akadályokat lerombolni kész őserdeje, s ennek helyét mélabús lemondás, ködfátyolképek borongásában szétfolyó szentimentalizmus foglalja el. Eötvösnek mint politikusnak ereje a nagy célok felismerésében, azoknak gazdag ismeretanyag s magas szempontokból kiinduló okoskodással való igazolásában fekszik, mihez még az idealizmus zománcával ékeskedő előadás járul. Mindezeket a tulajdonságokat együtt találjuk az íróban, a parlamenti és akadémiai szónokban s a miniszter működésében. De nélkülözzük a vasakaratnak erejét, az akadályok előtt meg nem hátráló politikai szenvedély agitatórius elszántságát, a tetterőnek azt a harckészségét, mely esetleg elbukhatik, de a fegyvert le nem teszi, s mely nélkül a politikában nagy eredmények ki nem vívattak soha.

Ilyennek ismerték br. Eötvöst azok az államférfiak is, kikkel közös célokra együtt működött. A 67-i kiegyezést megelőző tárgyalásokban rész jutott br. Eötvösnek is. Ezen a téren Andrássy nemigen bízott működése eredményességében. Egyik levelében így írt Eötvösről: Pepi nagyon impresszionábilis és ideges, jobb, ha egyelőre nem megy Bécsbe.

Ne higgyük egyébiránt, hogy Eötvös viselkedése az osztrák államférfiakkal szemben híjával lett volna saját értéke tudatának. Egy hozzá igen közel állott egyén közlése szerint a hatvanas években egy ízben Schmerlinggel tárgyalt s a hatalmas osztrák miniszterelnök Eötvös vállára téve kezét, így szólította: Mein lieber Schmerling!

*

Eötvös szépirodalmi munkálkodásának súlypontja fiatalabb éveire esik s a legnagyobb sikert e téren mindjárt pályája kezdetén a Karthauzival érte el. A kor haladtával lassanként foglal tért irodalmi működésében a publicisztikai elem. Egyes részletkérdéseket tárgyazó e nemű iratai, mint a fogházjavításról (1838) s a zsidók emancipációjáról (1840) szólók a publicista első szárnypróbálgatásai voltak. Már nevezetesebb 1842-ben közzétett "Kelet Népe és Pesti Hírlap" című tanulmánya, melyben állást foglalt Kossuth mellett Széchenyi ellen. Nagyobb mérvű publicisztikai tevékenysége akkor indult meg, mikor legbensőbb barátja, Szalay László vette át a Pesti Hírlap szerkesztését. Ebben a lapban fejtette ki Eötvös azt az alapvető gondolatát, hogy Magyarország regenerációjára az egyetlen biztos rendszer a parlamentáris felelős kormányzat. A nemzeti átalakulás többi elemére vonatkozó gondolatai nagyban és egészben közösek voltak az akkori szabadelvű ellenzék különböző árnyalataival. A parlamentarizmus nagy problémája az, melynek publicisztikai propagálásában ő vezetett. Fő érdeme, hogy ezt a nagy politikai gondolatot a nemzet köztudatában odáig érlelte, hogy mikor megvalósítására a gyakorlati lehetőség bekövetkezett, az már nem mint kezdetleges politikai embrió állott az ország művelt közönsége előtt.

Az igazság érdekében mindazáltal meg kell állapítanunk, hogy a felelős minisztérium és a parlamenti rendszer 1848 előtt még nem ment át oly általánosan a köztudatba, mint pl. az örökváltság vagy a közteherviselés. A parlamentarizmus inkább csak egy művelt réteg pium desideriuma volt, melynek megvalósíthatását távol jövőben képzelték. Még maga Kossuth is idegenkedett attól, hogy a parlamenti kormányrendszer 1847-ben a megyei utasítások közé felvétessék, de Eötvösnek sikerült ezt felvétetnie. A megyerendszer erősen hozzá volt nőve a nemzet szívéhez, mert hisz tapasztalásból tudta, hogy az adott viszonyok közt ez az egyetlen valamit érő alkotmánygarancia. Tökéletlen védőrendszer volt ez, de bátor emberek kezében jó szolgálatot tett s azt a magyar ember nem volt hajlandó kiadni kezéből ama másikért, mely talán tökéletesebb, de még nem volt meg. Az ellenzék zöme egész a februári forradalomig nem kívánta az alkotmány rendszeres és alapos revízióját. Ekkor azonban gyorsan megérlelődött az Eötvös által propagált és gondosan ápolt eszme: a parlamentarizmus nemzeti posztulátummá vált.

De mikor a cselekvésre alkalmas történelmi időpont bekövetkezett, akkor nem br. Eötvös volt az, aki megvalósította ezt a nagy gondolatot, melyet ő gondosan ápolt akkor, mikor azt a gyakorlati emberek még megmosolyogták s gerinccel és tagokkal bíró reformeszmévé nevelt oly időben, mikor azt még pártolói is egy távoli jövő ábrándképei közé sorozták. Aki ezt a nagy gondolatot keresztül vitte, az az övénél nagyobb akaraterő, az egykor municipialista Kossuth Lajos volt.

*

A Batthyány-minisztériumnak Eötvös tekintélyes és igen népszerű tagja volt. Mint az ország egyik legműveltebb embere - kinek nevét az ország határain túl is ismerték - első sorban hivatottnak látszott arra, hogy a magyar közművelődési ügyek vezetője s előharcosa legyen. Előkelő társadalmi állása s egyéni szeretetre méltósága is fokozta pozíciójának súlyát. Ő is ott volt a bécsi tárgyalásoknál Széchenyivel és Deákkal együtt, mikor a felelős minisztériumra vonatkozó törvény szentesítését a dinasztia tagjainak és a konzervatívoknak szívós ellentállása ellenére - a nádor hathatós támogatása mellett - végre is dűlőre juttatták.

Senki sem volt nálánál mélyebben áthatva a meggyőződéstől, hogy a műveltségi színvonal gyors és jelentékeny emelése Magyarország megújhodásának és fennmaradásának leglényegesebb feltétele. De hogy a sikerre való kilátással hozzá lehessen kezdeni a nagy kulturális munkához, mindenek előtt szükséges lett volna azoknak a romoknak az eltakarítása, melyekkel a Béccsel szövetkező egyházpolitikai reakció Magyarországon a közművelődés útját telehintette. Erre a herkulesi munkára Eötvös ereje elégtelen volt.

A program adva volt. Ez nem lehetett más, mint az 1848: XX. törvénycikk becsületes és bátor végrehajtása. E törvénycikk lezárta a vallásszabadságért vívott évszázados küzdelmek sorát. Kimondta a bevett vallásfelekezetek egyenlőségét és viszonosságát. (A zsidók, kiknek emancipációja érdekében Eötvös könyvet is írt, a reakcionáriusok mesterkedése következtében kívül maradtak az 1848: XX. törvénycikk keretén.

De még többet is tartalmaz e törvény. Kimondja, hogy a bevett vallásfelekezetek összes egyházi és iskolai szükségleteit az állam fogja fedezni. Ebben benne van az ún. egyházi vagyon szekularizációja. Magok a püspökök sem magyarázták, mert nem is magyarázhatták másképp e törvény értelmét. Mikor a XX. törvénycikket a főrendiház tárgyalta, Szcitovszky akkor pécsi püspök - a későbbi prímás - sorompóba lépett a törvényjavaslat e két lényeges intézkedése ellen. A viszonosságra vonatkozó szakaszt egy gróf Cziráky János által indítványozott záradékkal, azt a szakaszt pedig, mely a szekularizációt implicite magában foglalja, azzal a pótlékkal akarták sarkaiból kiforgatni, hogy az állam a felekezetek egyházi és iskolai szükségleteit csak annyiban fogja fedezni, amennyiben az "mostani tulajdon javaikból ki nem telnék".

A főrendek el is fogadták ezeket a módosításokat, de a rendi tábla felismerte, hova vágnak azok s ragaszkodott az eredeti szöveghez. A főrendek végre ápril 5-én engedtek. A javaslat változatlanul törvénnyé vált.

A parlamentben leverve a reakció annál hevesebben folytatta a már márciusban megkezdett harcot a parlamenten kívül. Az 1848: XX. törvénycikk volt az 1848-i átalakulásnak az a vívmánya, mely ellen a reakció magában az országban rögtön sorakozott. A püspökök arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a király azokat a jogokat, melyek őt mint a kat. egyház főpatrónusát illetik, a felelős független magyar minisztérium útján nem gyakorolhatja. Feliratot intéztek tehát a királyhoz, melyben azt kérték, "hogy a király az ő apostoli felségjogai gyakorlására állítson fel a prímás vagy valamely más püspök elnöklete alatt egyházi és világi tagokból álló oly egyháztanácsot, melynek feladata lenne az egyházi javakat és alapokat a király nevében kezelni, a katolikus iskolákat vezetni, azokra ügyelni és a katolikus egyház jogait és érdekeit minden idegen befolyás ellen megvédelmezni." "Ha pedig a király az ő apostoli felségjogait az eddigi terjedelemben a megváltozott viszonyok közt gyakorolni nem akarná vagy nem tudná: akkor az egyházaknak, az iskoláknak és azok javainak vezetését és kormányzását adja át Magyarország önálló és szabad katolikus egyházának."

A feliratra nem jött közvetlen válasz. A püspökök felirata, mint annak szövege világosan mutatja, lényegileg majdnem szuverén állást követel egy felállítandó magyar katolikus egyházi szervezet részére, vagyis ugyanazt, ami katolikus autonómia név alatt azóta oly sokat foglalkoztatta a magyar politikai világot.

A március 28-án kelt s a felülkerekedett reakciós áramlat hatása alatt keletkezett leirat, melyet az országgyűlés nagy felháborodással fogadott, hajlandó lett volna a püspökök óhajtását legalább az egyházi méltóságok kinevezésére vonatkozólag honorálni, vagyis arra, hogy a püspökök s egyéb egyházi főméltóságok kinevezése a felelős miniszter ellenjegyzése alól elvonassék. De ez a reakciós kísérlet megtörött az országgyűlés ellentállásán s végül a felelős minisztériumra vonatkozó követelés csonkítatlanul keresztülment.

A püspökök továbbfolytatták azt a harcot, melynek célja volt kivonni az egyházi ügyek terén az államot megillető jogok gyakorlását a felelős minisztérium hatósága alól. Most már az arisztokrácia egy részével szövetkezve ülést ülés után tartottak, s egy nappal a XX. törvénycikk megszavazása után, ápril 6-án, tehát, mikor látták, hogy e törvénycikk megakadályozása nem sikerült, a fentebb jelzett célok érdekében kérvényt nyújtottak be a képviselőházhoz, mely azonban - az országgyűlés feloszlatása küszöbön lévén - már nem tárgyaltathatott.

Ápril 8-án pedig hatvan világi katolikus részvételével újból gyűlést tartottak, melyen egy emlékiratot fogadtak el, mely már az ún. katolikus autonómia egész programját tartalmazta. Kijelentik ebben, hogy "miután a kat. egyház a fejedelmi kegyuraság alól kivonatott s a "bevett" vallásfelekezetek közé soroztatott, az egyház kénytelen magát a hívők védelme alá helyezni." A szabadelvű és alkotmányos alapra helyezett állami kormánnyal szemben a tökéletes függetlenség álláspontjára helyezkedtek. Így született meg az 1848-i reformok egyházpolitikai részének megdöntésére nyomban a XX. törvénycikk megszavazása után a katolikus autonómia végzetes ideológiája. Elvonni az államtól s egy mindenkor klerikális befolyás alatt álló testületre átruházni az állam hatalmi és kulturális körének egy igen jelentékeny részét, e testületet úrrá tenni az iskola és egy óriási vagyon felett, egy kis ultramontán államot szervezni a szabadelvű államban, ez volt célja és értelme a püspökök vezetése alatt szervezkedett ellenforradalomnak. Hogy ez az ellenforradalom Magyarországra egész végzetes erejével rá nem zúdult, az csak annak volt köszönhető, hogy ez a magyar reakciós mozgalom belefulladt abba a másik, sokkal erősebb reakciós áradatba, mely az összes 48-i vívmányok ellen Bécsből megindult.

A püspöki karnak 1848 márciusában megkezdett s a következő hónapban folytatott agresszív fellépése eléggé kimutatta, hogy az adott viszonyok közt a kultuszminisztérium élére a legerősebb kezű államférfi volna szükséges. Valóban nem a püspöki kar magatartásán múlt, hogy mindjárt az első időben erőpróbára került a sor az alig megalakult parlamenti kormány és a püspöki kar közt. A minden oldalról feltornyosuló viharfelhők, melyek a magyar államnak egyenesen a létét fenyegették, valószínűleg még a legerősebb akaratú államférfit is arra indították volna, hogy egyelőre ne fogjon hozzá az 1848: XX. törvénycikk komoly és következetes végrehajtásához. Nem lehet tehát csodálni, hogy Eötvös, ki a tranzakciók embere volt, ily bátor lépésre nem vállalkozott.

Nem is állta volna meg helyét egy oly agresszív ellenféllel szemben, aminővel mérkőznie kellett volna. Közoktatásügyi törvényjavaslata, mely rövid miniszterségének legnevezetesebb műve volt, erősen magán viselte a konfesszionalizmussal való megalkuvás bélyegét. A képviselőház e törvényjavaslatot augusztus 3-tól 8-ig letárgyalta. Maga a tárgyalás alapjában véve anakronizmus volt, mert ez időben a Jellasiccsal való értekezés sikertelensége már megmutatta, hogy a horvát invázió kikerülhetetlen, a délvidéki lázadók száma pedig már 30.000-re szaporodott. Az Innsbruckból Bécsbe visszaérkezett udvar már levetette az álarcot s Radetzky osztrák győzelmeitől is megittasodva elérkezettnek látta az időt a Magyarországgal való leszámolásra. A képviselők közül sokan belátták, hogy mikor valakinek a feje felett kigyulladt a ház, nincs értelme a lakás belső berendezése felett való tanácskozásnak. De a többség mégis jobbnak látta letárgyalni az iskolajavaslatot.

Eötvös kijelentette, hogy ő a közös iskola híve, de a felekezetek vezető embereivel való tanácskozás meggyőzte arról, hogy nagy az ellenszenv a közös iskola ellen. Azt ugyan a felekezetek vezető embereivel való tanácskozás nélkül is előre tudhatta volna, hogy ezek mindig és minden körülmények közt ellenezni fogják a közös iskolát, mert a felekezeti széthúzás az ő hatalmuknak legfőbb támasza. Eötvös engedett a felekezeti törekvéseknek, s megelégedett azzal, hogy csak ott állíttassék fel közös iskola, ahol az egy-egy felekezethez tartozó gyermekek száma még az ötvenet sem üti meg, ellenben ott, hol az egy-egy felekezethez tatozó iskolakötelesek száma legalább ötven, az állam maga állíthasson felekezeti iskolát mindenegyik felekezet számára külön-külön. Ezt a meglehetősen retrográd gondolatot a felekezetek vezérférfiai szuggerálták a miniszternek s nem is lehetett egyebet várni, mikor az állam képviselője a maga jobb meggyőződése ellenére hozzájuk mint valami felsőbb fórumhoz apellált.

Érdemes feljegyezni, hogy a magyar képviselőház többsége szabadelvűbb volt nem magánál Eötvösnél - ki, mint említettük, a közös iskola hívének vallotta magát -, hanem mindenesetre azoknál, kiknek tanácsára hallgatott. A ház 181 szavazattal 81 ellenében leszavazta a törvényjavaslatnak azt az intézkedését, hogy ott, hol egy-egy felekezetből ötven iskolaköteles van, az állam - bár csak permissive is - maga állítson felekezeti iskolákat. A szónokok közt többségben voltak a közös iskola lelkes szószolói. Szinte megható volt az öreg Palóczy László visszaemlékezése a József császár korabeli közös iskolákra. Elmondta, hogy mikor József halála után a különböző felekezetekhez tartozó gyermekeket ismét szétszakították egymástól, ezek zokogva búcsúztak el más valláshoz tartozó társaiktól, kiket megszerettek. "Éppen ma ötvenkilenc éve - mondá az ősz képviselő -, hogy a francia nemzet előkelői Versailles-ban megszüntették a rang válaszfalait. Kötünk még egy kőfal áll fenn, a hitfelekezeti külön iskolák. Örökítsétek meg e napot e válaszfal lerontásával s az utókor áldást fog mondani rátok és ősz társaitokra!" Azóta, hogy az öreg Pálóczy e szép szavakkal aposztrofálta a magyar képviselőházat, hatvanhárom év telt el s a felekezeti széthúzás ebben az országban ma erősebb, mint akkor volt.

Egyébiránt az egész közoktatási vita merő teória volt s csak ama kor gondolkodásmódjának jellemzése szempontjából érdemes a feljegyzésre. Eötvös javaslatából nem is lett törvény. A viharfelhők egyre fenyegetőbben tornyosultak. A horvátok erőszakkal elfoglalták Fiumét, a király pedig ellenjegyzés nélkül leiratban elküldötte a nádornak az osztrák kormány ama hírhedt emlékiratát, melyben az 1848-i törvények érvényességét tagadta. Hozzátette a király, hogy ő maga is osztozik osztrák minisztériuma felfogásában. Batthyány és Deák Bécsben időztek, a pesti országgyűlés által alkotott törvények szentesítését kieszközölni, de nem is bocsáttattak a király elé. Bizonyos volt tehát már ekkor, hogy a nemzet és a dinasztia közt az összeütközés kikerülhetetlen.

Eötvös idegei nem bírták ki ezt a helyzetet, mely Széchenyit az őrületbe kergette. Menekülni vágyott a vihar elől.

Ezen izgalmas napok egyikén Pulszkynak, ki a király oldala melletti magyar minisztériumot herceg Eszterházy leköszönése után mint államtitkár vezette, egy hivatalnoka jelentette, hogy b. Eötvös József fél óra előtt megérkezett Bécsbe s idegen név alatt a Leopoldstadt egyik szállodájában szállt meg. "Oda akartam menni - írja Pulszky (Életem és korom II. k. 122. l.) - midőn Eötvös hozzám belépett. Alig ismertem rá, annyira el volt változva arckifejezése. Szárazon felkért, adjak neki útlevelet Lantosi névre Svájcba, ő kivándorol s nem jön többé vissza soha. Megkérdeztem, beadta-e a lemondását.

- Nem.

- Akkor nem adhatok útlevelet, nem nyújthatok segédkezet magyar miniszter megszökéséhez. Miért is hagytad el Pestet?

- Anarchia állt be, Ivánka Imre bejött honvédjeivel, igazi rablóbanda, s elfoglalta erővel az Új épületet, Buda és Pest ezek hatalmában van, kirabolják, felgyújtják a várost, Kossuth hozatta őket, Szemere velök tart, Széchenyi megbolondult.

Csak lassan-lassan tudtam megnyugtatni, csaknem magánkívül volt. Megmondtam neki, beszéljen Deákkal, ki itt van s Batthyányval, s ne veszítse el a fejét és bátorságát. Végre csakugyan hidegebben néze a dolgokat s felkereste kollégáit, megígérte, hogy visszamegy velök Pestre, de mégis megkért, állítsam ki számára és családjáéra az útlevelet, ha most nincs is szükség rá, megjöhet az idő, mikor hasznát vehetik s nekem talán nem lesz többé alkalmam azt kiállítani.

Megírtam az útleveleket.

Pár nap múlva a Batthyány-minisztérium beadta lemondását és Eötvös 1848. szeptember 29-én külföldre utazott."

*

Br. Eötvösnek első miniszteri szereplése harmincöt éves korában ért véget. Másodszor csak tizenkilenc évvel később jutott neki ismét rész az állam kormányzásában. A férfikor derekát, a legnagyobb cselekvési erőnek majdnem két évtizedét anélkül töltötte el, hogy gyakorlati cselekvésre alkalma lett volna. De élénk szelleme nem nyugodott. Sőt tulajdonképp most találta meg a géniuszának legjobban megfelelő tért. Ez pedig a politikai irodalom művelése s később az akadémia élén való működése volt.

A 49-i összeütközés egész idejét külföldön töltötte s a világosi katasztrófa után is még jó ideig - 1850 novemberéig - külföldön, többnyire Münchenben lakott, hol szorgalmasan látogatta az egyetemi könyvtárt. Ebben az idegen miliőben írta meg első felét legnevezetesebb politikai munkájának a XIX. század uralkodó eszméinek befolyásáról az államra.

Ezzel a munkájával is úgy járt Eötvös, mint a Karthauzival, nem az lett belőle, aminek eredetileg tervezte. Ő a nagy francia forradalom történetét akarta megírni, levonván annak tanulságait a magyar közönség számára. Az okoskodó elem annyira túlsúlyra jutott benne, hogy a XIX. század uralkodó eszméinek bírálata lett belőle.

Eötvösnek ezt a fő munkáját aránylag jobban méltányolták külföldön, mint itthon. Ugyanis németül és franciául is megjelent. Nálunk kevesebben olvasták, mint szépirodalmi munkáit, s akik olvasták, azok is csak félig értették. Népszerű soha sem volt. Ma már a fiatalabbak közt kevesen vannak, kik többet tudnak róla a címénél. Abból indul ki, hogy - miként hosszasan fejtegeti - a Verulami Baco modorában, azaz induktíve kívánja tárgyalni a politika legfontosabb problémáit. Egészben véve mégis Eötvösnek ez a munkája inkább deduktív, erősen teorizáló, elvont és doktriner államfilozófiai munka. Éppen ellentéte Széchenyi rendszertelen, de sziporkázó ötletekben gazdag s gyakorlati célokra törő dolgozatainak. Eötvös nem foglalkozik a konkrét viszonyokkal, legkevésbé a rettenetes katasztrófán átment Magyarország viszonyaival.

Nyer érdekességben e munka az előtt, ki a sorok közt is tud olvasni. Aki erre képes, az úgy fogja találni, hogy ez a munka, mely az Európa-szerte győzelmes reakció napjaiban keletkezett, erősen bevilágít abba a korba.

Hazájának szörnyű katasztrófája mély hatást tett Eötvös impresszionabilis lelkére. Nem feltűnő-e, hogy a magyar centralisták vezére vaskos könyvet ír a centralizáció ellen, nagy tudományos apparátussal támadja az állammindenhatóság bálványát, minden erejét összeszedve igyekszik kimutatni, hogy ha az az irány, melyben Európa az utóbbi időben (1850-ben) haladt, tovább tart, a kor politikai törekvéseinek kimaradhatatlan eredménye nem lehet más, mint egyesnek korlátlan hatalma. Eötvös soha egy szót sem ejt Magyarországról, de érezzük, hogy folyton erre gondol. A sorok közt a figyelmes olvasó egy második fejtegetést olvashat, mely akörül forog: hogyan lehetne a rettenetes katasztrófából megmenteni Magyarország számára a szabadságnak egy porcikáját?

Kiemelendő, hogy Eötvös, midőn könyvének ezt az első felét írta, még komolyan vette az osztrák 1849. márciusi oktrojált alkotmányt, nem is gondolt arra, hogy ezt 1851 végén egyszerűen meg fogják szüntetni. Egy centralizált, az állammindenhatóság elvének hódoló, de alkotmányos Ausztria lebegett szemei előtt. Szükségesnek tartotta, hogy Magyarország képviselve legyen a nemsokára megnyílandónak hitt osztrák központi parlamentben. Ez "Die Nationalitätenfrage in Oesterreich" című, szintén ez idő tájt keletkezett munkájából is kiviláglik. Ezzel az alkotmányosnak gondolt, de erősen az állami mindenhatóságra hajló Ausztriával szemben szeretett volna megmenteni hazája számára - jóllehet Magyarországot meg sem említette - legalább bizonyos munícipiális önkormányzatot, bizonyos egyéni szabadságot, bizonyos szabad mozgást legalább egyházi téren. Ez a gondolat 1851-ben megjelent munkájának ki nem mondott, de kihámozható magva.

A második kötet három évvel később jelent meg. Ezt már itthon írta meg. Nagy változások történtek az első kötet megírása óta. Az osztrák papirosalkotmányt anélkül, hogy valaha életbe léptették volna, megszüntették. Ausztria a korlátlan egyeduralom alapján rendezkedett be. Magyarországot szétdarabolták. Elárasztották osztrák beamterekkel. Eötvös úgy tesz, mintha a Franciaországban szintén uralkodóvá lett korlátlan egyeduralom s az ottani túlzott centralizáció ellen küzdene, pedig a valóságban folyton-folyvást Ausztriára gondol. Nagy tudományos apparátussal bizonygatja, mennyire nem biztos az államhatalom állása az ily centralizált egyeduralmakban. Az állami élet összes nevezetes mozzanatain végigmenve kimutatja a központosítással együttjáró nagy veszedelmeket. Hosszasan fejtegeti, hogy ezek a túlságosan központosított államok külellenség ellenében is nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint azok, melyek a részeknek bizonyos szabad mozgást engednek. "Minden ilyen állam - úgymond - a monda hőséhez hasonló, ki csak egy ponton sebezhető meg, de ezen mindig halálosan, azzal az egy különbséggel, hogy e sebezhető helyet mindenki ismeri."

Az autokratikus centralizáció veszélyei ellenében a helyhatósági szervezetekben keresi és találja meg az egyensúlyt, a biztosító szelepet. A domináló és irányító szempont tehát a munka második részében, hol már az autokratikus alapon centralizált Ausztriával látja magát szemben, tulajdonképp ismét egy ki nem mondott hátsó gondolat: megmenteni Magyarország számára legalább egy töredékét a municipális szabadságoknak. Talán lelke mélyében még odáig is merészkedett, hogy valamiféle tartományi szabadságra is gondolt. "Amint csak egy eszköz van - úgymond -, mely a legnagyobb államok fennállását lehetővé teszi: a központosítás, úgy csak egy óvszert ismerek, mely a nagyobb államokat minden kényuralomtól és forradalomtól megóvja: t.i. az önkormányzat elvének alkalmazása.

De maga Eötvös is érzi e mentő gondolat elégtelenségét. Azért tovább kutat további biztosítékok után, s ez aggodalmas kutatásai közben kialakul benne egy gondolat, melyhez kultuszminiszter korabeli tapasztalatai adhatták az impulzust oly értelemben, hogy a püspökök által már 1848-an követelményül felállított egyházi autonómia eszméje felett tűnődött s kereste az utakat-módokat, hogyan lehetne ezt a törekvést kiegyeztetni az alkotmányosság és a miniszteri felelősség követelményeivel. Az ő tranzakciókra hajló, egy komolyabb "kultúrharcnak" még a gondolatától is idegenkedő lelke lassanként eljutott egy végzetszerű ideológiához, mely egy békés megoldás tetszetős képét varázsolta elébe s mely szülőanyja lett e nevezetes életpálya későbbi ingadozásainak. A magyar püspöki kar s az ezzel szövetkezett világi konzervatívok agresszív állásfoglalása a 48-i korszak alkotásai ellen, volt rövid minisztersége alatt az a félelmetes probléma, mely tépelődő lelkét legtöbbet foglalkoztatta, de melyhez akkor hozzányúlni nem mert. Az események tragikus kifejlődése megmentette őt az állam és egyház közti erőpróba kényszerűségétől, de ő nem szűnt meg e súlyos probléma fölött tovább tűnődni, s gondolatai, átszűrődve a közbejött események prizmáján most már szabadsággaranciát láttattak vele ott, hol egykoron maga is a szabadság veszélyét láthatta csak.

Mikor nagy munkájának második kötetét írta, mindjobban kibontakozott lelkében az az illúzió, hogy a katolikus egyház szintén egyik menedékül szolgálhat a nemzetnek a központosító abszolutizmus által való eltiportatás ellen.

Montalembert elve: szabad egyház a szabad államban odamódosult az ő simulékony felfogásában, hogy a szabad egyház értékes menedéke lehet a szabadságnak az abszolisztikus államban is. Hosszas doktrinér megalapozás után következő tételekben rögzíti meg egyházpolitikai elveit:

"Az állam törekvése hatalma terjesztésére a francia forradalom óta széltében elterjedt fogalomnál fogva, mely szerint az államot kényszerítő hatalom illeti meg minden fölött, ellenállhatatlanná válik, ha az eszme hatásainak az által nem vetünk gátat, hogy megszabjuk a kört, melyen túl az állam hatalma semmi viszonyok közt sem terjeszkedhetik. De ily kör csupán az egyház lehet, mivel csupán ez mozog az államtól merőben különböző téren, hol az összeütközések keletkezését kikerülhetni s mivel a benne levő éltető elvnél fogva elég erős ellenszegülni az államhatalomnak, ha függetlenségét megtámadja."

"Veszélyben forog minden önállóság s az oktatás és egyház valódi szabadságának kevés biztosítéka van, ha minden egyéb feltétlenül alá van vetve az államnak: úgy az egyház önállósága az állam irányában egyszersmind biztosítéka mindazon önállóságnak, melyet az alkotmány az állam egyes részeinek ad."

"Az egyház szabadsága legfőbb, egyedüli, rendíthetetlen erkölcsi biztosítéka az állam egyes része önállóságának az egyetem (az összállam) anyagi hatalma ellenében."

Íme a veleje a XIX. század uralkodó eszméiről szóló munka egyházpolitikai tartalmának. (L. II. köt. 433-435. l.)

Egy évvel Eötvös munkája második kötetének megjelenése után a Concordatum megkötése megsemmisítő cáfolatát szolgáltatta Eötvös teoretikus alapon felépített tételeinek s bebizonyította, hogy az egyház az abszolutizmus (képzelt) ellensúlyozójából egy csapással átalakulhat annak szövetségesévé, s hogy e szövetkezés teszi igazán teljessé leigázását minden szabadságnak, a lelkek szabadságának is.

De nemcsak a Concordatum, hanem más tények is rácáfoltak Eötvös optimista felfogására. A püspököknek a 48-i XX. törvénycikkel szemben kifejtett ellenforradalmi kísérletét háttérbe szorította az ennél sokkal hatalmasabb reakció, mely Bécs felől támadt Magyarországra. Avagy tettek-e a püspökök csak legkisebb kísérletet is, hogy ennek ellentálljanak, az osztrák elnyomásnak élét vegyék? Ellenkezőleg; amint az abszolutizmus a világosi katasztrófa után berendezkedett, a püspökök nyomban kérvénnyel fordultak az osztrák császárhoz, hogy a protestánsok kényszeríttessenek a katolikus pap előtt kötni vegyes házasságot. Szomorú emlékű elnyomási kísérleteiket, melyeknek a magyar országgyűlések 1848 előtt ellentálltak, most a kényuralom fóruma előtt újították fel. A magyar püspöki kar nagy része elfogadta Rauscher kardinális meghívását is egy közös birodalmi tanácskozásra, melyen az egész monarchia számára érvényes egységes házassági jog alapelvei felett tanácskoztak. Ezek a rideg tények, melyek hiú ábrándozásnak tüntetik fel azt a reményt, hogy az egyház hatalmának szertárában fegyverek találhatók az elveszett magyar szabadság akárcsak valamennyi töredékének megmentésére. A magyar püspökök a Concordatumot is örömmel fogadták s legkisebb kísérletet sem tettek, hogy annak nemzet- és szabadságellenes célzatai a magyar közoktatás terén ne érvényesülhessenek.

E hangosan beszélő tények ellenére Eötvös tovább úszott a fantasztikus Montalembert-féle egyházpolitikai felfogás áradtában. Személyesen is összekötetésben állott a híres francia publicistával, kit 1858-ban az ő javaslatára a magyar akadémia kültagjává is megválasztottak. Maga Montalembert tudvalevőleg kiábrándult azokból az egyházpolitikai alapelvekből, melyeknek élete javát szentelte s azzal a fájó tudattal fejezte be életét, hogy a szabadság szellemétől áthatott s a szabadság védpajzsa gyanánt gondolt katolikus egyház eszméje csupán egy nagy illúzió volt. Az egyház szabadságvédő missziójáról táplált hitet kíméletlenül lerontotta a IX. Pius által 1864-ben kibocsátott Syllabus, mely a modern tudomány, állami rend és társadalompolitikai haladás sarkalatos alapelveit 80 tételben összefoglalva elátkozza. Ez a minden szabadságnak elnyomására és a legmerevebb központosító autokráciára törekvő irány még jobban fokozódott az 1869-ben összehívott vatikáni zsinaton, mely a pápa csalhatatlanságát proklamálta.

A vatikáni konzílium, mint erről alább még szólni fogunk, sok gondot okozott az akkor már ismét a magyar kultuszminiszteri székben ülő Eötvös bárónak. De időközben még más tapasztalatokat is meg kellett érnie, melyek kigyógyíthatták volna s minden valószínűség szerint ki is gyógyították az egyház szabadságvédő küldetéséről hirdetett ábrándos egyházpolitikai felfogásából. De nem volt annyi ereje, hogy széttépve az illúziók önalkotta hálóját, a tettek mezején bátor harcosává váljon annak az iránynak, melyet neki lelke mélyén az igazi szabadság szeretete sugallott.

Hosszas küzdelmek után végre 1867-ben az ország megérte alkotmányának helyreállítását. Mikor a klérus ez örvendetes esemény közeledtét látta, rögtön támadásra sorakozott a még meg sem született alkotmányos magyar állam egyik alapvető intézménye ellen. Nem tudott belenyugodni a törvény azon intézkedésébe, hogy a magyar király a püspököket s más egyházi méltóságok viselőit a magyar felelős kultuszminiszter ellenjegyzése mellett nevezi ki.

Eötvösnek kultuszminiszterré való kinevezését 1867-ben egy neme az egyházpolitikai csínynek előzte meg, mely visszaidézte annak a szomorú ténynek emlékét, hogy a 48-i magyar minisztérium kinevezése előtt egy héttel Jellasicsot kinevezték horvát bánná. Néhány nappal az 1867-i minisztérium kinevezése előtt az elhunyt Szcitovszky prímás székébe beültették Simor János győri püspököt, ki éveken át a bécsi Pázmáneum igazgatója, azután Thun Leónak, a Concordatum apjának minisztériumában osztálytanácsos, egy határozottan ultramontán és aulikus felfogású főpap volt. A kinevezendő minisztereknek s magának Deáknak sejtelme sem volt e kinevezésről.

Simor még a minisztérium kinevezése előtt terjedelmes emlékiratot terjesztett az uralkodó elé, melyben kifejtette a katolikus egyház állítólagos sérelmeit s azt igyekezett bizonyítani, hogy a király legfőbb kegyúri joga oly felségi jog, melyet mint "apostoli" király, csak személyesen, minden alkotmányos kormány mellőzésével gyakorolhat. Simor szerint a felelős kultuszminiszternek nem szabad az egyházi és iskolai ügyek körül befolyást engedni, hanem ezeket a prímás közvetítésével kellene őfelségének intézni. Simor emlékirata az egyházi javadalmak adományozásának ellenjegyzését, valamint a vallás- és tanulmányi alapnak mindig az állam által gyakorolt kezelését is el akarta vonni a felelős miniszter hatósága alól. E szerint a vallásügyi minisztérium tulajdonképp felesleges lett volna. Az uralkodó azonban, ki előtt mégis csak fontosabb volt a kiegyezés, mint a klerikális velleitások teljesítése, ebben a nagyfontosságú kérdésben szükségesnek tartotta Deák Ferenc véleményének meghallgatását.

Deák 1867. február 8-án az uralkodó meghívására megjelent Bécsben s a király előtt így nyilatkozott: "Hogy a magyar király "apostoli" címe szorosan véve mit jelent, azt törvényeink nem határozzák meg. Valószínűleg puszta címnél nem sokkal több az s a királyaink a múltban nem is igen használták." Azt azonban Deák biztosan tudja, hogy a legfőbb kegyúri jog nem a "rex apostolicust" illeti, hanem a mindenkori államfőt. Ezt illeti most, midőn örökös királyunk van, ezt illette a választott királyok alatt, sőt még akkor is, mikor a felségjogokat nem a király, hanem a gubernátor gyakorolta. Például hozta fel Hunyady Jánost, aki a legfőbb kegyúri, püspök-kinevezési, egyházjavadalom-adományozási stb. jogokat is törvényesen, sőt egyenesen a római szentszék egyetértésével gyakorolta.

Elmondja azután Deák, hogy V. Miklós pápa a gazdag dömösi prépostságra a saját poenitentiáriusát, Valentinus Pálos szerzetest, ellenben Hunyady János az esztergomi István mestert akarta kinevezni. A pápa nem akart engedni, végre Hunyady János a pesti országgyűlésből 1450. évi július 12-én erélyes levelet írt a pápának, melyben a többi közt ezt mondta: "Úgy vagyok elhatározva s mindeneknek határozata az, hogy amaz eklézsiába inkább ellenség jusson, mint ilyen vendég, mert ha vége lesz az ország szabadságának, vége lesz magának az országnak is. Ha tehát szentséged Magyarországot hűnek és engedelmesnek óhajtja, tűrnie kell, hogy az szabad legyen." Deák Ferenc azután elmondta, hogy V. Miklós pápa e levélre elismerte Hunyady nézetének jogosságát. Ha tehát Hunyady, aki király se volt s annál kevésbé lehetett apostoli, mint választott kormányzó gyakorolhatta az összes legfőbb patrónusi jogokat, s ebben a pápa is megnyugodott, akkor őfelsége is nyugodt lelkiismerettel kinevezheti a kultuszminisztert és gyakorolhatja annak közvetítésével az egyházra vonatkozó felségjogokat.

E felvilágosítás meggyőzte a királyt. Eötvös tehát mint vallás- és közoktatásügyi miniszter elfoglalta állását. A magyar kormány első egyházpolitikai tette volt, hogy nem ismerte el a Concordatum érvényességét Magyarországra nézve, bármennyire kardoskodott is a főpapság az ellenkező álláspont mellett.

A főpapság legfőbb aggodalma az volt, hogy az új kormány - támaszkodva az 1848:XX. törvénycikkre - szekularizálni fogja az ún. egyházi javakat. E feletti aggodalmukban arra a kalandos gondolatra vetemedtek, hogy az egyházi javakat, a pápa engedelmével, eladják az ismeretes Langeand Dumonceau belga bankárnak, ki abban az időben a pápa protektorsága mellett egy nagy katolikus bank megalapításán fáradozott. Közvetítő ebben az ügyben Danielik címzetes püspök volt, aki a pápát ennek az ügynek megnyerte. A pápa megdicsérte a bankár szép gondolatát s áldását küldötte neki.

Az akkor még Brüsszelben élő Ludwigh János a magyar lapokban leleplezte ezt a kalandos tervet s figyelmeztette a magyar kormányt, hogy a magyar egyházi javakat, melyek tulajdonképp állami birtokok, idegen kézre jutni ne engedje. A kalandos terv, mely a szekularizációtól való félelem szülötte volt, e figyelmeztetés nélkül is szétfoszlott volna, mert a forrás, melyből fakadt, csakhamar merő agyrémnek bizonyult. De mint szimptóma jellemző, mert kifejezésre jutott benne az a tény, hogy a magyar klérus egyházpolitikai vezérlő motívuma mindenkor az egész világon egyedül álló óriási magyar püspöki uradalmak megtartása s minden elképzelhető biztosítékkal való körülbástyázása volt s az is maradt maiglan.

(További közlemények következnek.)