Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Bécsi szecesszió

A bécsi szecesszióhoz, magához a testülethez és a festői termeléshez, amelyet ezzel a jelzővel illetni szoktak, nagyon kevés köze van annak a kis gyűjteménynek, amelyet most mutatott be a Művészotthon. Néhány, a műteremben visszamaradt kép, csinosak, hogy ne mondjuk, sikeresek a maguk jelentéktelenségében, de azért nem érdektelenek mint emlékeztetők, mint felidézői annak a nagy háborúságnak, amely valamikor, roppant régen, tíz esztendejénél is több már, a bécsi szecesszió miatt és körül folyt. Hová lett ez a szecesszió és mi volt? Most már látjuk: mint festői program, igen ártatlan és kis jelentőségű. Részben bizonyos fokozottabb és merészebb naturalizmus - a Secession későbbi kiállításain csaknem mindig a gondos, talentumos, de elsősorban alapos megfigyelők domináltak - és némi játék a stilizálással, egy jól megcsinált portrét körítő ruházat dekoratív ízű, esetleg fantasztikus elrendezése, néhány lendületes körvonal erősebb hangsúlyozása. Még a most hozzánk került képeken is tisztán fellelhetők e naturalista és stilizáló törekvések, és nincsen igazuk azoknak, akik szerint a szecesszió megszelídült. Szó sincs róla. A nézők vették észre, milyen kevéssé volt felforgató, forradalmi, destruktív az a piktúra, amelyet a bécsi kofák közé elhelyezett aranykupolás kis házban mutattak neki. Igaz, másfél évtized tökéletesen elég idő új irányok és új élvezők összehangolására és a bécsi szecesszió szervezkedése óta ennél már több telt el. E szervezkedés mögött ott volt az újat akarás becsülete gondolata, amelynek jelentőséget az adott, hogy nem szorítkozott a képfestésre, hanem egy nagy nekifutással az architektúrától az iparművészetig mindent új formákba, új ruhákba igyekezett öltöztetni. Építészeti és iparművészeti szecesszió? Ha a piktúrában csak lehiggadt ez a bécsi mozgalom, a téralakító művészetekben már fű nőtt a hantjain. Szeszélyes hullámvonalak mint széklábak; ostorszíj figurái szerint alakított ablakok: a múlt lenézett tévedései gyanánt szerepelnek. A ma modernnek mondott architektúra, házak, bútorok és interiőrök építése tökéletesen más, alapvető elveiben más. És mégis azt hisszük, hálátlanság a kétségen kívül elintézett, eltemetett bécsi szecesszió fölött mosolyogva napirendre térni. Éppen, mert megvan az a hitünk, hogy a mai architektúra törekvései egészségesebbek és maradandóbbak, meg kell látni, milyen fontos és heroikus munkát végzett a szecesszió. Kezdetben egyetlen elve volt: újat adni minden áron. Az építők, asztalosok addig a maguk munkáját dekorálták, még pedig a történelemből átvett dekoratív elemekkel, tehát a reneszánsz és alfajainak, ritkábban a középkori stílusoknak díszítő anyagával. A szecesszió sem tehet mást, mint hogy dekorált, de tudni sem akart a sablonos díszekről, részben maga alakított merész fantáziával új ornamentikát, részben pedig - más kincsesházba nyúlt, egyiptomi, indus, keleti elemekhez. A szecesszió úttörői között pompás talentumok voltak: ennek bizonyítéka az, hogy nem is kellett új nemzedéknek jönni utánuk. Ők maguk belátták tévedésüket, ők maguk jöttek rá, hogy házat és bútort nem dekorálni, hanem konstruálni kell és szép, jó, modern építmény készíthető konvencionális ornamentikával vagy akár minden ornamentika nélkül. Wagner Otto mai épületei alig hasonlítanak a húsz évvel ezelőttiekhez és ezen a hasznos, becses átalakuláson számos bécsi művész egyénisége átment. Ugyanaz a Bécs, amely a szecesszió jegyében sok bogaras dolgot szült, a mai és talán értékesebb architektúrának, iparművészetnek is dús termőföldje. A festőművészetet nem alakította át, nem látta el friss vérrel a szecesszió - bár bécsi kiállításainak nívója magasan a konvencionális tárlatok fölött van - a berendezkedés művészetének azonban hatalmas lökést adott és megindítója volt néhány becsületes mesterség új virágzásának.