Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Feleky Géza: Színház

Feleky Géza: Színház
1.

A régi görögök hegyoldalak dús, zöld ölén hasítottak végig hatalmas ívű ülőpadokat és a nagy tragédiák lassú, szabályos lejtéséhez a parthoz verődő tenger csobogása adta meg a mértéket. A rómaiak feldarabolták a nagy sziklahegyeket és elindították őket a városok felé, ahol a kockák és kőlapok óriás körökben telepedtek egymás fölé, amíg azután az égnek tornyosodott az épülettitán, az amfiteátrum. A klasszikus hagyományok feléledésével nem új amfiteátrumok nőttek elő a földből, hanem a múltat álmodók továbbra is beérték a kisebbfajta római fateátrumokhoz hasonlító színházakkal. A vas megmunkálásának tökéletesedése, a vasszerkezetek kifejlődése feltámasztotta a kerek porondot, a körbevonuló, sokemeletes nézőteret, az amfiteátrumi arányokat - a cirkuszi mutatványok, az iskolalovaglás, a légtornászok számára. Csak éppen a falak fölé többé nem az ég von kék ponyvát, hanem acetilénlámpák világítanak le a kúpos vasbeton-mennyezetről.

Most tehát mindenkinek tudnia kellett volna, hogy időnkint néhány estére illenék a nagy cirkuszoknak visszaadni eredeti rendeltetésüket és megszólaltatni a görög tragédiák fenségét egy olyan helyen, amilyen hajdan visszhangzotta a tiszta, bölcs és nemesdallamú mondatokat. De sokáig még csak próba sem történt a régi hangulatok felidézésére, újabb jeléül a minden krónikától tanúsított emberi ötlettelenségének, az új ötletek elől való megriadt kitérésnek. Végre, lassan beállított az első kísérlet, sikerével utánasereglett a többi és nemsokára óvóintézkedéseket kell majd tenni a trapézek, halálautók és a zenebohócok érdekében, hogy szegények egészen ki ne veszítsék lábuk alól a teret.

Elsőül Ödipusz király állott ki a porondra, neki kellett vállalkoznia a horatiusi-coclesi sötétbe ugrásra: erőfeszítés nélkül, nemes ívet írva a levegőbe, érte el a szakadék másik partját.

Az első nagy szenzáció, az első megdöbbentő benyomás előre nem látottan, magától állított be.

Az öt-hatezer ember körültelepedett az arénán, ellepte a sorokat, a legalsóktól a legfelsőbbekig. Lenn egymást érően villantak fel a sötétfekete frakk és szmoking-posztóba keretelt fehér ingmellek, váltakozva a nagy fekete kalapokról lebólintó világos tollakkal; fenn nem voltak többé tiszták, élesek az ellentétek, elpiszkosodtak a színek, valósággal határ nélkül folytak össze az egybeszorult vállaknál. Az aréna ellenkező pontjai úgy elválasztották a közönség egyes csoportjait, hogy a látcsővel erősített szem is belefáradt már a feleútba. De a hidegfehér acetilénfény kíméletlenül egyenletes világosságot vitt el minden szegletbe és minden oromra, és vele együtt valami nagyon egyforma megnyugvás, egy nagyon egyformán féltudatos biztosságérzés terjeszkedett végig a nézőtéren: mindenki érezte, ha nem is nézte és nem is látta, az épület szerkezetének egyszerű alapvetését, a nagy arányok matematika pontosságú egymásra felelést, a padok és az emeletek nyilvánvaló teherbírását, a sok ezer embernek körös-körül azonos csoportokra tagolódását, mindenki érezte a rendet és kiszámítottságot, mindenki ellenőrizte és jóváhagyta az egyenlet megoldását, mindenki tudomásul vette az óriási mennyiségek kordába fogott és egyenletesen beosztott áttekinthetőséget. A nyugalom jegyében indult meg a mutatvány, senki sem türelmetlenkedett, ugyanaz a halk moraj ömlött végig az arénán. Egyszerre csak sziszegve elfeketedtek az izzó széncsúcsok a lámpákban, éjszakába fordult az egész színház és pillanat alatt elhallgatott a csendes beszéd.

Valami halk roppanás kopogtatott bele a sötétségbe, mintha eloldódtak volna az épület izületei. Azután megnövekednek magasságban az egyes emeletek, új emeletek csavarodnak a megvoltak fölé, a körök kitérnek szabályos útjukból, nagy messzeségekbe lengenek el és elszakadtan az ismeretlen távolságból térnek vissza; nincsenek többé egyes emberek, ezer és ezer vég egyszínű, egy-anyag tömeg lepi a fapadokat, millió kis világos szögfejtől csillogva. Mintha most meglebbennének a magas, messze, sötét falak és zászlóposztóként nekicsapnának a végtelennek.

A reflektor szétnyíló sárga fénysáva átszeli a vak porondot, az alacsony, tömött görög homlokzat előtt szétválik a négy súlyos oszlop és a világos hátér elé kis sötét alakok rajzolódnak; emberek volnának, de alig bogárnyiak. Előtt még beletörődött mindenki abba, hogy egyéni különlegessége felolvad az óriási tömegben. Most, hogy az ember áll szemben az arénával, az ember kis volta, törpesége, törékenysége kilép a beletörődésből és tiltakozna az igazságtalan, fájdalmas sors ellen, ha tiltakozása nem volna oly komikusan néma, oly groteszkül észrevehetetlen. Ugyan, mi az ember ezzel a fantasztikus szörnyeteggel szemben.

Most csoda történik, a megváltó nagy csoda. Megszólaltak a színjátszók és a Hoffmannstahl érzékeny németségén át is vasból öntött, tiszta görög igék körüljárják a falakat. Lassan, tagoltan, a király nyugodt ünnepélyességével beszédbe fog a bölcs Ödipusz. A gyenge, törékeny emberi hang anélkül, hogy rikoltozássá élesedne, anélkül, hogy különös erőfeszítés szaggatná meg, bejárja a nagy arénát, átússza a kerek porondot és elérkezik mindenhová, tisztán, érthetően. Méltóságos szavakba öltöztek a méltóságos gondolatok, a rájuk hallgatás átáhítatosodik, az alig észrevett kis sötét folt pedig a ház előtt növekszik, egyre nő, fején a korona már széles aranyabroncs, ökölnyi drágakövek tüzelnek rajta, a fenséges alak vállával majd eléri a mennyezetet és széles, nyugodt ráncokat vetve omlik le róla a királyi palást. Az ember beszél most az arénához, a tömeg, a padok, a kövek figyelik szavát, ő pedig van olyan nagy, mint a vasbetonkolosszus és több nála, mert uralkodik felette ékesszóló bölcsességével. Jöhet az elérzékenyülés, hiszen nem kell többé attól tartani, hogy egykor szócsövekkel trombitálták ki az amfiteátrumokban a hősök és a királyok felett győzedelmes sors döntését. Nagyszerű elgondolni, hogy az egyszerű, csak súlyos, tömött, helyesen tagolt emberi beszéd felkúszott a görög hegyekre és elindult a széllel a láthatár felé, a kék ión tengeren.

Mégis, szakad fel a tágranyílott mellből, hát mégis - és előresereglik minden, ami csak nagy, szent, ércnél is maradandóbb és ércnél is drágább az emberben. Jó volna felállani a sötét cirkuszban és beszélni. Nem csöndesen, nyugalommal, mint ahogy a király teszi, nem, proletár előkelőtlenséggel volna jó beleharsogni a porondba: mégis, mégis, az ember, az ember.

De egyszerre elakad a szózat, amely mintha az eget idézné le a földre. Helyette ügyetlen csörtetés hallik, kinyílnak a porond kapui, amelyeken át máskor délceg lovak szoktak betrappolni, horkanva, íves nyakukat büszkén felszegezve. Helyettük most innen is, onnan is, sok apró tarka rongy libeg be körbe. Valaki, szentségtörő, alacsony kézzel szekéralja számra szórja a rongyot a nagy király elé. És most a rongyok lármázni kezdenek, visonganak, nyihognak, nyafognak, sipítanak, kárognak, üvöltenek: idomtalan, otromba hangzavar nyekereg. És nem is marad nyugton a folt ott, ahol a porondot érte: árad és apad, összehúzódik és szétnyílik, keskennyé nyúlánkul és körré pohosodik.

Csúnya a kavarodás, visszataszító és még erejével sem imponál. Kereplő szólana egy nagy templom áhítatos csendjében.

Az ember, a magános ember messzeúszó nemes hangja által tisztán kifejezett bölcsességével az aréna urává nőtt meg. Néhány száz ember azonban nem tömeg a porondon, a magas emeletek perspektívájából, nem tömeg a nagy falakkal és a hatezer nézővel keretelten, nem tömeg, nincs benne nagyság, nincs benne gerinc, kínosan törpe, kínosan semmi, eltűnne, meg se lehetne látni, ha nem gesztikulálna olyan különösen, olyan ügyetlenül, értelmetlenül; így nevettet és meggyűlik a torokban a keserűség.

Az igazgató, a rendező lássa meg, tisztelje, érezze szentnek, hirdesse, érvényesítse, használja fel a színész apoteózisát az arénában. Neki ezt a magasra növést észre kell vennie már fényes délben, nappali világítás mellett, a közönségtelen cirkuszban: az este ne hozzon neki meglepetést.

Egy nő mindig tisztában van azzal, hogy mit jelent, nem szédül el, nem téved a számításban akkor sem, ha az egész életet jelenti; tudja, mikor indulna utána fel a bűvös hegyre, vagy le a tenger mélyére egész Hammeln minden férfija, az alig legénysorú fiú és a görnyedt hátú, fényes koponyájú öreg. A férfi többnyire túlbecsüli nagyságát, de a legválasztottabban hiú, a legostobábban színész sem tudja követni magát a szárnyalás pillanatában. És még egy Bonn se merhette és nem tudhatta érezni saját nagyságát, amikor az elmúlt nemzet rég halott királyának szava volt az ajkán. Pedig ő Ödipuszban csak egy izgága ösztönszínész, aki ide-oda lóbálja karját, hangját és Reinhardt először Wegenert beszéltette a cirkuszban, a gördülékeny tömöttség, a temperált méltóság művészét. Sem Bonn, sem Wegener nem rendezték Ödipuszt, ők csak eszközök voltak Reinhardt kezében, de azt is meg lehetett volna bocsátani nekik, ha ők szalasztják ki ujjaik közül a kínálkozó alkalmat. Reinhardtnak azonban meg kellett volna éreznie a cirkuszt betöltő emberi szó hatalmát, a karok szólamát egy-egy karvezetőre kellett volna bíznia, hogy egész komor fenségében bonyolulhasson le az isteni komédia.

Ez az Ödipusz-előadás választóvízként csöpögött le Reinhardt művészetére és talminak mutatta a fényességet. A legjobb rendező is elhibázott már nem egy előadást. De aki egy önként felvetődő nagyszerű értékes hatást tud észre nem venni: az bizony táplálékot ád minden gyanakvásnak. Mégis az elismerés, a siker, a hódolat részegen bukott lába elé. Jóformán csak hetekbe tellett és Bonn otthagyta Reinhardt színházát, cirkuszt bérelt maga is és Szophoklész ellen kijátszotta Shakespeare-t, a sors csapásaitól megszentelt Ödipusz ellen a gonosz III. Richárdot. A tapsoló kezek ökölbe szorultak, a tetszés zaját felváltotta a fütty, a legfelsőbb elismerés helyett betiltás érkezett le az illetékes köröktől. Ez mind jogos lett volna, ha arra vonatkozik, hogy Szophoklészt stílusos és Shakespeare-t stílustalan a porondra vinni, hogy Szophoklész megkívánja és Shakespeare nem viseli el az arénát. Azonban a felháborodás egészen más valamit pécézett ki. Üzleti érdekétől vezetve a Baskerville-i Kutya költője, a telivér ripacs volt az egyetlen, aki legalább egy nagyon fontos részében termékeny kritikával illette Reinhardt előadását.

Reinhardt elvi hibát követett el, amikor Ödipuszában a főszerepet a tömegre bízta, és az elvi hiba a kivitelben borzasztóan megbosszulta magát. A Reinhardt tömege sok száz emberből állott, ezek mind kitűnően mozogtak egyenként és kitűnően mozogtak együtt és mégis szánalmasaknak, gyatráknak kellett maradniok az amfiteátrumi arányokhoz képest. Bonn meglátta, hogy az ember, kivált ha német, mozgással nem érvényesülhet a porondon, mivel pedig ragaszkodott a mozgáshoz, a megmozgatott tömeghez, lóra ültette statisztáit, akik szép csillogó fegyverzetben csatáztak egymással esténkint - amíg a rendőrség nem szimatolta ki a mutatvány veszélyességét. Ez legalább tömeg volt, tömeg volt súlyával, dobbanásával, száguldásával, és elég nagy volt, elég erős az aréna betöltéséhez. Varázspálcás volt az avoni, de ilyen III. Richárdot aligha képzelt el. Mindenki felszisszenhetett és méltán, de éppen a lovak miatt nem illett ízlést, irodalmiságot emlegetni, és keresztet vetni. Gyalogos tömeg nem ér semmit a cirkuszban, csak lovasítással lehet hatni.

Buschnak volt egy pompás mutatványa, túl a tengeren történhetik ilyesmi a valóságban. Rablók feszítik fel a síneket, kisiklik a nagy expressz, egymásba torlódnak a vagonok, a rablók lóháton vágtatnak neki az óriási máglyának, az utasok sortűzzel védekeznek, míg végre megindul a záporeső. Ez gyönyörű szép, még a mozinál is szebb.