Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám

Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai
Befejező közlemény [+]

Harden vádaskodásainak csak harmadik részében foglalkozik Tolsztoj tanításával. De ezt aztán annál sommásabban ítéli el.

Azt mondja: "Tolsztoj mássá akart lenni, mint földi erőkből összetett emberré. A világot akarta megváltani és ezzel cselekedte a legszörnyűségesebbet. Mindent gúnyolt, mindent támadott, mindent lenézett, amit a mai kor szeret és becsül. Gyűlölte a kultúrát, a művészetet és haragja igen sokszor vad átkozódásban tört ki, a megsemmisülését jósolva mindannak, amit az emberek jónak és szépnek neveznek... Mindig embergyűlölőbbé lett. A Kreutzer-szonátában hirdetett igéi már az emberiség kipusztítását célozzák... Emellett élete és teóriái között folytonos az ellentét..." és az értetlenségnek ez a néhány mondatnyi kifakadása magába foglalja mindazt, amivel Harden Tolsztoj tanítását "jellemezni" tudja.

Ezek a frázis-rongyok: "amit a mai kor szeret és becsül" (mintha a mai kor meg a testet öltött ideál egyet jelentenének, mintha a mai kultúra és művészet valami nec plus ultra volna)... "amit az emberek jónak és szépnek neveznek" (mintha a sokféle ember nem a legkülönbözőbb dolgokat nevezné jónak és szépnek)... "Tolsztoj embergyűlölete" (!)... "A Kreutzer-szonáta igéi az emberiség kipusztítását célozzák" (!) - lehetetlenné teszik, hogy ezeknek a kifakadásoknak úgynevezett értelmével komolyan lehessen foglalkozni. Így a műveletlenség, a tudatlanság és a megérteni nem tudásnak az a rosszakarata beszél, amely dühöngéssel igyekszik pótolni azt, ami a maga képességéből hiányzik. Ezek a kifakadások a Lefranc de Pompignan vadjait juttatják eszünkbe, akik nyíllal lövöldöznek a napra, amelyről azt hiszik, hogy nyavalyákat küld rájok.

Hardennek ebben a harmadik számú kirohanásában nem is az a nevezetes, amit a szavakkal oly nagy kedvteléssel játszadozó hírlapirodalmi átváltozó művész ez alkalommal kissé rögtönözve meg talált fogalmazni, hanem az az érzés, mely ezeket a barbárul megfogalmazott kifakadásokat sugallta.

Ugyanez az érzés szólhatott az agg Heyse Pálból is, akin már erősen jelentkezik a dementia senilis, amikor (alighanem abban a hiszemben, abban a sokszor hangoztatott nagy tévedésben, hogy Tolsztoj minden szerelmet bűnnek tart és hogy Tolsztoj a faj öngyilkosságának az apostola), komédiásnak bélyegezte a halottas ágyán fekvő Tolsztojt azon a címen, hogy ez az önkéntes szegénységet dicsérte és törekedett is az önkéntes szegénységre, már amennyire tehette.

És ugyanez az érzés szólalhatott meg azokban a már értelmesen beszélő, sőt sok esetben finom elmeéllel vitatkozó kritikusokban is, akik Tolsztoj halálakor élesen támadták meg Tolsztoj tanítását. Mert igenis, a közép-európai sajtóban sok olyan kitűnő toll találkozott, amely lényegében majdnem ugyanazt, amit Harden Bécsben goromba közbekiáltásokat provokáló módon dadogott el, logikusan, értelmesen, sőt olykor fényesen, megtámadhatatlannak látszó erővel és elmésséggel tudta megkoncipiálni.

De hát milyen érzés, melyik érzés szólalt meg valamennyiükben?

A legrövidebben szólva: saját világnézetükhöz ragaszkodása a materialisztikus világfelfogás ama szektáriusainak, akik az ember szellemi életműködéséből ki akarnak kapcsolni minden olyan gondolathalmozást, amely bármi tekintetből a végső okok felé irányul vagy ezek találgatására vezethet. Akik egy alapigazságuknak fogadva el, hogy a világrejtelem megoldhatatlan, a világrejtelem kérdéseivel való minden foglalkozást meddő kísérletnek, letárgyalt, antikvált, haladásellenes dolognak tartanak.

Ezeknek a soroknak a természetes kerete kizárja a vitatkozást a materialisztikus világfelfogásnak ezekkel a szektáriusaival, akik ma igen nagy számban vannak (talán övék a művelt emberek többsége). De ehelyütt se lehet elhagyni néhány általános megjegyzést, amikor reflektálni kell arra, amit ez a világnézet sugall.

Az általános megjegyzések ezek:

Semmiféle világfelfogás nem arrogálhatja magának a csalhatatlanságot; a saját filozófiájukkal megelégedőknek ilyen hivalkodása ugyanaz a korlátoltság, amellyel a primitív vallások hirdették csalhatatlanoknak a maguk tanait. Az, hogy ez a világfelfogás a legújabb, még nem jelenti azt, hogy a legutolsó is és hogy a mi korszakunk véget vet minden ilyen filozofálgatásnak; abból, hogy a legelterjedtebb, még nem következik, hogy a világrejtelem kérdéseivel való minden további foglalkozást fölöslegesnek, meddőnek és haladásellenesnek lehetne kanonizálni, mert ezt a kérdést, nem lehet a műveltek népszavazásával egyszer s mindenkorra eldönteni; amint semmi okunk sincs föltenni, hogy századoknak hosszú során át, amíg az emberi elmének a tevékenységét ezek a kérdések olyan nagy mértékben foglalták le maguknak, csupa ostoba ember élt a világon s ez most egyszerre csupa lángelmével népesedett be. Akármilyen bizonyosnak tűnhetik fel valaki előtt az örök "Ignorabimus", még ez is csak hit, még ez se bizonyos, mert a megismerésnek a határai is ködben vesznek el; és hogy immár éppen mi, éppen most, eljutottunk volna ezekhez a határokhoz, az olyan önkényes föltevés, amely nincs is minden rövidlátás nélkül, kivált éppen akkor, amikor a természettudomány a szerves és szervetlen élet egybefüggésének, a sejtek világának és minden élet keletkezésének a titkait kezdi feszegetni. Hogy az emberi élet és az egyetemes élet összefüggésének, egységének ismeretlen törvényei, amelyek kifürkészése, mióta emberek élnek, nemcsak céltudatos munka, hanem az emberi léleknek ösztönszerű tevékenysége volt, kikutathatatlanoknak volnának proklamálhatók, és hogy minden metafizikának a sutba dobásával, minden, a transzcendentálisra irányuló eszmének a megvetésével elértük volna a filozófiában a netovábbot - ez éppen olyan kevéssé bizonyos, mint amilyen kevéssé bizonyosak például a fizikai elméleteink, amelyekben természetesen maguk a fizikusok kezdenek mindinkább kételkedni. Ellenben egészen bizonyos, hogy a mások gondolkozásával szemben tanúsított legnagyobb türelmesség se ártott meg soha a haladásnak.

Tolsztoj világnézete és aközt a világfelfogás közt, amelyet a materializmusnak ezek a szektáriusai vallanak, bizonyára óriási ellentétek vannak. Nagyobb ellentétek, mint az utóbbiak és századunk bármely nagy írója között. Mert míg amazok az örökkévalóság, a mindenség, az egyetemesség kérdésének a kikapcsolói, Tolsztoj egész munkássága egy nagyszerű kísérlet annak megközelítésében, hogy majdan jobban megérthessük az embernek az örökkévalósághoz, a mindenséghez, az egyetemességhez való viszonyát. Amazok a hagyományok falait bombázzák, Tolsztoj a hagyományok örök, természeti alapjára akart rámutatni. Amazok kételkednek vagy kételkedni kezdenek abban, hogy az erkölcs, (bármelyik erkölcs, minden erkölcs) természettől való; Tolsztoj pedig a legintranzigensebb erkölcsöt hirdeti.

Érthető tehát, ha a materializmusnak ezek a szektáriusai ellentmondanak Tolsztoj tanításának. Érthető az is, hogy az érzésük lázadozik Tolsztoj tanítása ellen, mert hiszen az ő világfelfogásuknak megfelelő életet, kivált a pillanatnak, az élvezeteknek, csak az "én"-nek szentelt életet Tolsztoj elítéli. Csak következetesek magukhoz, a világnézetükhöz, az életelveikhez, ha Tolsztoj tanítását az emberiségre nézve veszedelmesnek mondják, mert hiszen Tolsztoj is, ők is, másban-másban keresik az ember boldogságát, nemcsak éppen különböző, hanem ellentétes dolgokban. Tolsztoj és ők két annyira különböző világfelfogást képviselnek, hogy e két világfelfogás közt a kölcsönös megértés és a megegyezés lehetetlen, még vitának se lehet helye, mert vita csak ott lehet, ahol a vitatkozó felek bizonyos alaptételekre nézve egyetértenek s Tolsztoj meg amazok már a kiinduló pontban elváltak egymástól.

"Kikapcsolva" úgy Tolsztoj világnézetének a fejtegetését, mint az övével ellentétes világfelfogás bírálgatásának még a kísérletét is, ezek a sorok csak arra akarnak rámutatni, hogy Tolsztoj tanításának még legélesebben disztingváló kritikusai is tévednek akkor, mikor ezt a tanítást a tudomány nevében perhorreszkálják és a tudomány nevében ítélik el. Ha nem kapaszkodunk szavakba, hanem Tolsztoj egész munkásságának összefoglalásából iparkodunk kihámozni Tolsztoj tanításának lényegét és fő tételeit, át kell látnunk, hogy ezekben nincsen semmi, amit a mai természettudományos megismerésnek repudiálnia kellene.

Nem lehet bizonyítani, semmiféle tudományossággal, hogy Tolsztojnak nem volna igaza akkor, mikor azt hirdeti, hogy életünk csak egy részecskéje az egyetemes, az egységes életnek és hogy annak, aki az ellenségét meg akarja ölni, a megismerés tükrében látnia kell, hogy voltaképpen önmaga ellen emel kést. És nem lehet bebizonyítani, hogy a tudomány az élvezet filozófusainak adna igazat és hogy Tolsztoj téved, ha azt hirdeti, hogy a természet, amikor jót tesz az emberrel, egyszersmind rendelkezik, kötelességeket ró rá, megbízást ad neki, hogy ő is jót tegyen a másikkal... továbbá, hogy az ember csak ebben a kötelességteljesítésben találhatja meg a boldogságát. Pedig ezek Tolsztoj tanításának az alaptételei.

De hát: "Tolsztoj... talán a haláltól való félelmében... bele akarta vinni a halált az életbe, mert az az élet, amit az ő filozófiája boldogítónak hirdet, megtagadása az életnek, készülődés a halálra, előre vetődő halál... Egyetlen értéknek, ami az emberre várhat, a nyugalmat tarthatta... vagyis az olyan életet, amit nem érdemes élni, ami rosszabb a halálnál... ez őrület, ez destrukció, ez rendszerbe foglalt idegbetegség..." - mondják olyan kritikusai is, akiknek a bírálata különben minden respektusra méltó.

Nos, ez az ítélet részben félreértésen (vagy talán Tolsztoj sok írásának pillanatnyi elfelejtésén) alapszik, részben fallácia. A haláltól való idegbajos félelmet bajos volna kimutatni Tolsztoj műveiből. Ha tanító írásaiban olyasmit mond, hogy az ember soha se veszítse el a szeme elől a halált: ezzel csak az egyetemes élettel való közösségünkre akar figyelmeztetni; és ha az élvezeteknek szentelt életet értéktelennek mondja: ez nem jelent többet, mint hogy az élvezeteknél sokkal nagyobb becset tulajdonít annak, ha az életünknek tartalmat tudunk adni a kötelességteljesítéssel és a jó tettekkel. Igaz, hogy legnagyobb értéknek, ami az emberre várhat, a nyugalmat, az önmagunkkal való békét tartja, de ez aligha olyan "őrület", amilyennek talán az első pillanatra látszik. Hogy ilyen vagy olyan életet "érdemes-e" élnie egyik vagy másik embertársunknak?!... és hogy X.-nek vagy Y.-nak (nekünk így is, úgy is közömbös) élete nem "rosszabb-e a halálnál" - erről nagyon különbözők lehetnek a felfogásuk, a gondolkozásunk, a véralkatunk, az egyéni hajlandóságaink szerint, de ennek megítélésére mégis csak az illető élet-tulajdonos a legilletékesebb. Falláciának esünk áldozatául, ha megállapítjuk, hogy az ilyen életet érdemes élni, az amolyat nem, hogy X.-nek az élete irigyelni való, Y.-é pedig rosszabb a halálnál -, csupa olyan dolog, amit csak a legritkább esetben lehet megállapítani - és ha tippelgetünk, hogy az utánunk következőknek ilyen életet érdemes lesz élniök, de amolyat már nem. Van, aki azt mondja: "Nem volna érdemes élnem, ha nem kártyázhatnám reggeltől estig és estétől reggelig"... vagy: "Nem volna érdemes élnem, ha nem innám le magamat mindennap holtrészegre". Tolsztoj legutóbb említett szigorú kritikusa az ilyen nyilatkozatra talán azt mondaná (h. következetes maradjon ahhoz az elméletéhez, mely az életnek aszerint tulajdonít becset, amint sok vagy kevés élvezetet tud dokumentálni): "Ennek az embernek igaza van a maga szempontjából...", de aligha jutna eszébe boldogság-recipeként ajánlgatni a folytonos kártyázást vagy a mértéktelen ivást. Hogy ki miben talál kellemességet, jó érzést, boldogulást, vagy ha úgy tetszik: élvezetet, ez meglehetősen individuális dolog, s az egyéniséghez képest fölötte változatos lehet; és aközül a sok dolog közül, amiket általában élvezeteknek szokás nevezni, az érzéki élvezeten kívül egy sincs olyan, amelyet sokan ne ignorálnának azzal, hogy nem találnak benne semmi élvezetet. Azt tehát, hogy Tolsztoj a maga nyugalmában nem talált-e több kellemes érzést és mindent összevetve, nem volt-e sokkal boldogabb, mint számtalanon azok közül, akik csak az élvezetet hajszolták (mindazt, amit ők maguk élvezetnek tartottak) - senki se tudhatja. Így azt se lehet az ellentmondást nem tűrő bizonyosság hangján állítani, hogy az élet-recipe, amelyet Tolsztoj ajánl, megtagadása az életnek, készülődés a halálra, destrukció, idegbetegség. Hogy a jól teljesített kötelesség nem csak morális, hanem néha testi jóérzést is hoz magával, és hogy a kultúrát nem az élvezetvágy kielégítése, hanem a kötelességteljesítés, a mások érdekének szentelt élet vitte előbbre, inkább Tolsztoj mellett szól, mint a kritikusai mellett.

Mások azzal hozakodnak elő: "De hiszen Tolsztoj ellensége volt a kultúrának és a művészetnek!" Ezt csak a szavakon nyargalás állíthatja; ezt komolyan nem lehet vitatni, akármennyi idézetet böngész is ki valaki Tolsztoj irataiból ennek a vádnak a megerősítésére. Igaz, hogy Tolsztojnak vannak nyilatkozatai, amelyek alkalmat adhatnak erre a monstruózus félreértésre. De Tolsztojnak minden figyelmes olvasója tisztában lehet azzal, hogy honnan ez a tévedés. Tolsztoj csakugyan nem lelkesedett a kultúrának azért a vívmányaiért, amelyek az embernek csak a kényelemszeretetét vagy az élvezetvágyát szolgálják, és ezt az idegenkedését néha a próféták zordonságával fejezte ki. De hát igazán kultúra-e mindaz, ami annak nevezi magát? Még eldöntetlen kérdés, hogy abból az igen különböző rendű és értékű sok szellemi (néha nem is szellemi) produkcióból, amelyeket - egyébként nem szokásos bőkezűséggel és inkább bámulatra, mint tiszteletre méltó liberalitással - ma mind a kultúra gyönyörű szava alá szoktunk foglalni, mit fog helyén hagyni a mindig csak később következő nagy leszámolás. Félő, hogy csak igen keveset és semmit abból, ami ellen Tolsztoj nem egyszer kikelt. Ilyenformán áll a dolog akkor is, ha a "kultúra" szó helyett a "művészetek"-et emlegetjük. Tolsztoj abbeli erős meggyőződésében, hogy leginkább az írónak és művésznek van módjában, tehát mindenekelőtt az írónak és a művésznek kötelessége közremunkálnia arra a mindennél nagyobb természeti célra, amelynek már ismert feladata, hogy az embert jobbá, nemesebbé, altruisztikusabbá, az egyéniség önzésétől mentesebbé tegye, életét tökéletesebb összhangba hozza a természet céljaival és ezen a réven az emberiség élete egyrészt boldogabbá, másrészt az egyetemesség céljainak megfelelőbbé váljék - elítélte a "profán" művészeteket és szigorúan, néha túlontúl szigorúan ítélte meg azokat az írókat és művészeket, akik erről a nagy célról s általában az ideálokról, nagyobb összességek érdekeiről és az embernek az egyetemességgel való viszonyáról nem akartak tudni. De amint "az igazi kultúra" feladatait és munkáját mindennél szentebbnek találta, olyan készségesen értékelte mindazt, amit a művészet az ő nagy céljaival összhangzásban alkotott. Fölösleges itt a részletekre is kiterjeszkedni. Lehet-e annak a vádnak, hogy gyűlölte volna a kultúrát és művészeteket, más, annyira perdöntő cáfolata, mint az a hatalmas, gyönyörű munkásság, amellyel a kultúrát és a művészeteket ő maga szolgálta?

De - mondják ismét mások - ma, amikor a világ az igények növekedését a kultúra áldásának és az igények minél teljesebb kielégülését a kultúra haladásának vallja, el lehet-e fogadni magasabb rendű igazságnak, amit az igénytelenséget követelő és önkéntes szegénységet ajánló Tolsztoj hirdet?! Szó sincs róla, a világ még sokáig szívesebben és könnyebben fog hinni annak a prófétának, aki az élvezetet prédikálja, mint annak, aki lemondást és önmegtagadást követel tőle. De olyan bizonyos-e, hogy nem Tolsztojnak van igaza, hanem a sokaságnak?! Akármilyen nagyra vagyunk a kultúra áldásaival, azokkal a csodákkal, amelyeket az emberi értelem az ember kényelmére és élvezetére előteremtett, nem kétségtelen-e, hogy a kultúra áldásainak egész sokasága nem ér fel a természet egyetlen, legkisebbik áldásával?! Hogy az egyén boldogságához és így az emberiség boldogulásához is, nem sokkal fontosabb-e bármi, amit csak a természettől kaphatunk, mint a fényűzés minden csodája?! Nem csupa szegénység-e minden pompánk és kényelmünk a testi erőhöz, a szépséghez és az egészséghez képest?! Tolsztoj tanítása pedig alapjában, lényegében: az elbizakodottságában minduntalan el-elkalandozó embernek legújabb visszatérése a természethez, minden jövendő élet örök forrásához.

 

[+] * A korábbi közlemények a Nyugat ez évi 2., 3., 4., 5., 6. és 9. számában jelentek meg.