Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám

Barta Lajos: A sátoros kocsi

A szűz fehér hóba nem vágott még fekete vonalat egyetlen kocsinyom sem. A tiszta hideg téli derűben, mint fehér kötényes vak gyerekek álltak a zárt ablakú falusi házak. A nagy havas csendben megcsendült egy csengő; egy makacs, elszánt kis sárga lovacska, vaskos testtel, deres szakállú nyakkal, konok fejjel, egy nagy sátoros kocsit húzott az országúton túlfeszített iparkodással. A sárga lovacska oly kicsiny volt, a sátoros kocsi oly nagy és láthatólag nehéz; a csengettyű azonban nem törődött a nagy erőlködéssel és vígan megcsendült; a kocsi után hosszú és szomorú fekete vonal maradt a töretlen fehér hóban, a fehér kötényes behunyt szemű házak közt... A sok erőlködés után jött aztán egy utolsó nagy erőfeszítés: a nagy korcsma dombos hídján, de aztán legördült a sátoros kocsi az udvarra, egy kanyarodással egyenesen befutott a szín alá.

A kocsiszín nagy, zömök téglaoszlopokon nyugodott és tele volt alommal, szénával, szalmával és sokféle piszokkal. A kis sárga megállt, izzadt testéből rögtön dőlt a gőz, lábai megremegtek, de megfeszítette magát, hogy nyugodtan, mozdulatlanul állhasson; állt és várt.

A sátor alól rögtön leugrott egy szemtelen fekete mopsz. Leugrott és ugatni kezdett. Ezt ő már megszokta és ezt a mulatságát nem hagyhatta el. Olyan kicsiny volt ez a mopsz és olyan elbizakodott, hogy azt hitte: rögtön tudtára kell adni a világnak, hogy megérkezett. Mikor már közölte ezt a vakolatot hullató, ákombákommal teleírt oszlopokkal, odaállt a kis sárga elé és elbizakodottan a szemébe csaholt.:

- Te is vagy valaki - mondta elismerőleg neki -, becsületesen húzod ezt a kocsit, de azért én mégis fontosabb és több vagyok, mert látod: tenéked kell húznod engem is.

Még a mopsz el sem danolta a magáét, mikor a rejtélyes sátor alól egy fekete férfi is leszállt. Magas volt és lassan mozgott, mintha a csuklói be lennének rozsdásodva és a hidegtől nem hajlanának megkeményült inai. Nagy csizma függött a lábán, két öltözék egymás fölé húzva a testén; lompos volt, nagy sűrű fekete szakálla, viharvert, fölboronált arca, sokszögletű nagykarimájú, madártollas fekete kalapja azonban valami romantikus marconaságot adtak külsejének; bozontos arcából úgy fénylett ki megtört, de még meleg fekete szeme, mint két kis állatnak fölcsillanó élete. A nagy fekete ember azonnal a sárgához ment, megveregette a nyakát, megrángatta az üstökét és a sárga az ugrándozó mopszra nézve azt mondta a szemével:

- Látod te elbizakodott mopsz, nem hiába vagyok olyan önfeláldozó!

A fekete ember aztán kifogta a sárgát és ez, amíg a kötőféknél fogva vezették, csendesen bement az istállóba.

Ekkor egy papagáj, egy tarka, hiú papagáj ugrott a kis első saraglyára és rögtön elkezdte kiabálni:

- Krajcár! Krajcár!

Egy tizenhat esztendős lány mint egy pörgettyű pördült ki a sátor alól, pedig trabális, nagy sárga kapcsos fűzős cipő nehezült a lábán. Egy kockás, világos szoknya fityegett a leány testén, a dereka és a válla pedig kopott zöld kásmírkendővel volt körülkötve. A fején nem volt semmi sem, csak a kócos, erős szőke haja, amely göndörödve ágaskodott a fülei mellett. Leugrott, elfogta és a hóna alá rabságra tette a papagájt.

Egy asszony is kibújt most; összevisszaságban: fiatalos és öreges ruha volt rajta, mintha egy rongyszedő kocsiján öltözködött volna föl. Lapos és összeszáradt, de elszánt, parancsoló és félelmet ébresztő volt; amazonosságával mintha régen asszonyok csatájában tábornok lett volna. Felnyúlt a kocsiba és valaki egy ládaszerű, hosszúkás valamit adott le neki. Ez a valami az asszony üzlete volt: egy piroshátú kis verkli. Régi szerszám volt: kopott, fakult és szégyenlős szerénység volt is kifejezve egész lényében afölött, hogy ebben a világban még mindig él. Amint később kiderült, a vén szerszámnak szégyenkezésre több oka is volt: a torkából több hangszál hiányzott már. Az asszony azonnal vállára akasztotta a verklit, a papagáj azonnal ráugrott és olyan biztonsággal és annyi önhittséggel foglalt ott helyet, mint aki teljes tudatában van jelentőségének.

Egy másik férfi szállt le ezután a kocsiról; egy mélabús szőke, kék szemmel, puha lenszakállal, egész testében valami hamvadó melegséggel, mintha fehér hamu alól kötne ki a hunyó parázs utolsó tüze. Lassan mozgott és mélázva nézett, álmodozás volt a kék szemében és a lágy mozdulataiban kifejezve; madártollas nagy kalapja csodálkozva ült kopott, szedett-vedett ruhája fölött, a fején.

Utoljára szállt le a nagy barna lány; lehetett húsz éves; sűrű fekete haja kidagadt kis selyem kendője alól, nagy fekete szeme fátyolosan égett; a szoknya rajta is csak úgy lógott, de testhez álló kis kabátja alatt keményen, feszesen nyílt érett, fiatal teste. Mindannyian rongyosak, züllöttek, elvadultak voltak, de különös természet-tűz égett mindannyiuk szemében.

A fekete ember az istállóban tartózkodott. A némber megindult vállán a verklivel, a papagájjal, utána haladt a kócos szőke lány, balkezében a szétnyitható verklilábbal, jobb kezében egy erős kampósbottal, utána pedig a fürge, fekete mopsz. Kimentek a nagy kapun és fekete foltokat törtek az országút szemérmes, fehér havába. Itt-ott megálltak; a nap félénken sütött, csendes, tiszta derű áradt a halványkék égből; a leány letette a verklilábat, a némber rátette a verklit, a papagáj az asszony vállára repült, az asszony elkezdte forgatni a rozzant szekrényt és felsírt a nóta; úgy sírt, mintha nagyon öreg, haldokló primadonna akarná bús és epedő dalait mégegyszer eldanolni...

Az utcán senki sem járt, a falu csendes volt, behunyt szemekkel álltak az országút két oldalán a házak, a verkli sírt, zokogott, andalogva olvadozott, mintha valahol nagyon messze sárga rózsák hulltak volna az avarba, és mintha valahol nagyon messze, sötét erdőkben szilaj, fekete szemű legények csókoltak volna elrabolt szőke szüzeket... sehol senki sem volt, a mopsz az országúton azért mégis táncrakelt; olyan büszkén és öntudatosan táncolt a szőke leány fölemelt botjára ügyelve, mintha nagy cirkusz közönsége nézte volna... aztán jött egy csúnya brekk! - a muzsikának vége lett, a mopsz hirtelen megállt, a hiú papagáj arrogánsan kiáltozni kezdett: krajcár! krajcár! krajcár! Azután nemsokára kutyák ugattak, mert a szőke lány kampós tamburbotjával kinyitogatta a belül elreteszelt kiskapukat és megállt a megzörgetett konyhaajtókban... azután újból kezdődött az egész: a verkliszó, a mopsz tánca, a papagáj kiáltása, csakhogy a muzsika távolodott, mindjobban távolodott a kocsmától...

Benn a kocsmaszobában jó meleg volt; a kocsmáros a kályha mellett egy kis széken ült és csendesen bóbiskolt, egy öreg óra változatlan nyugalommal mondta: tik-tak, tik-tak; a félénk nap fénye is benézett az ablakon, csodálkozva csillant meg a függő petróleumlámpa üvegén és elcsodálkozott tekintete ott maradt a szobában a poros asztalok fölött, a régen meszelt falakon és a méla, szegényes képeken... Ebben a világításban odabenn egy padon a szőke férfi és a barna lány. A fekete férfi kinn maradt az istállóban, a többiek a sátor alatt voltak: egy jól bebugyolált tengeri malac a családjával, egy másik papagáj és egy nagy ketrecbe zárt, dunyhákkal körülaggatott majmóca.

A szőke férfi pipára gyújtott és a semmibe nézett, a leány kezét ölébe tette és szintén a semmibe nézett, de a semmiben sok mindenfélét láthatott, mert az arca nagyon szomorú lett és a szeme könnytől nedvesült. A csodálkozó világosság csak ott maradt a szobában, messziről föl-fölhangzott néha a távolodó, bús verkliszó, a korcsmáros a kályha mellett fejét emelve és visszaejtve bóbiskolt, az óra a tiszta csendben egyre azt mondta tik-tak, tik-tak... A szőke férfi lassan a zsebébe nyúlt, a zsebében mindenféle összehajtogatott papiros volt, azok közt egy újságlap is; egy nagy lapból egy kis darab, egy keresztben elhasított oldal, és mintha a dolgokat és az embereket, melyekről a hasábokon szó volt, ugyanaz a mozdulat szintén kettészakította volna... Cirill betűkkel volt nyomva ez az újságlap, és az egyik sarokban ott volt az évszám is, mely megmutatta, hogy ez a gyűrött, piszkos újságdarab már elmúlt két éves. De a szőke ember a tőle telő csendes kíváncsisággal simította ki a papiros gyűrődéseit, tenyerével valósággal kivasalta az, és ami olvasnivaló akadt a kettészakított lapon, azt olvasni kezdte. Mindenféle változatos dolgokról volt ott szó: egy balkáni miniszterről, aki éppen akkor bukott meg, egy vonatról, mely a mélységbe zuhant, egy híres rablóról, akit elfogtak és török katonákról és albán martalócokról is, akik egy hegyszorosban összeütköztek. Az albán vitézek már rég aludtak valahol a zöld gyep alatt, de az összeütközésről szóló távirat után a szőke férfi mégis hirtelen fölriadt:

- Borzasztó! - kiáltotta el magát a tik-takos langyos csendben -, már megint megöltek a mieink közül tíz embert!

A barna lány a riadt hangra összerezdült; mereven, égő szemmel, némán bámult addig a semmibe, most megszólalt fájdalmasan:

- Mit bánom én azokat a nyomorultakat: azok meghaltak legalább. Bárcsak én is meg tudnék halni.

A szőke ember résztvevőn nézett a leányra, szippantott egyet pipájából, gondolkodott, azután szépen összehajtogatta a kettészakított újságlapot és gondosan a zsebébe tette.

- Hát megint fáj a szíved? - szólt melegen a leánynak.

- Hogyne fájna az én szívem! Hát mondd meg nekem: élet ez az én életem? Hiszen a tulajdon anyám megöl! Nem vagyok én már kiskacsa, hogy madzaggal a karóhoz kössenek, se nem vagyok gyilkos, hogy áristomba tartsanak, üssenek, verjenek... Pedig akárhogyan üt is, akárhogyan sanyargat is, én azt a legényt a szívemből ki nem vetem sohasem.

- Zsáloszná mojá! Ó, te szegény! - mondta lágy, bánatos hangon a szőke. - Bizony, így elhervadsz, mint a gyönge palánta a forró napon!...

Te is csak sajnálsz engem, de nem segítsz rajtam; még a kisujjadat sem mozgatod meg, hogy bánatomban el ne pusztuljak.

- Hidd el, kedvesem, nagyon fáj énnekem teérted a szívem; sokszor sírni szeretnék miattad. De mit tegyek? Nem avatkozhatom az ő dolgukba... Sziromá ti! - ó, te szegényem!...

- Hát nem feleséged neked is ez az asszony? Azt hiszed, én nem tudom? Tudom én azt régen! Ti valahogy összekeverödtetök, aztán használtátok a fiatalságát; most mikor olyan már, mint a boszorkány, hogy egyitöknek se kell, most aztán nincs nekem se apám, se anyám. Nincsen senki, aki engem védelmezzön...

- Szrcá mojá!... Szívecském! Szívecském! Mit tegyek én érted? Hogyha az én leányom lennél, majd megmutatnám én... bizony a szívemre vennélek, nem hagynálak; a szárnyam alatt melengetnélek, gyógyítgatnálak, te bánatos madaram... málá ticá mojá... De az enyémek: csak a szőke gyerekek; akik barnák lettek, azok a te apádéi, mert az is barna. Most mit tegyek én, ha a te apád nem tesz érted semmit sem? Hogyan avatkozzam én az ő dolgába? Hogyan parancsoljak én neki? Meg tudod ezt nekem mondani?

- Hát csak úgy van; senki sem törődik énvelem. Te nem törődsz, mert fekete az apám, a fekete meg nem törődik velem, mert fél az anyámtól; meg azt is mondja: nem vagyok én az ő gyereke, mert olyan puha szívű lettem, mint te vagy.

- Hát én szeretlek is; úgy szeretlek, mintha az én magzatom lennél; de hát mégsem vagy az, mert az övé vagy. Hiszen, ha az én gyerököm lennél, én odaadnálak annak a Péternek! Azért mert ez a Péter kanász! De milyen kanász! Egy püspöknél kanász. Nem is kanász az; olyan ispán a disznók fölött; valamennyi disznó fölött, amik ott azon a pusztán legelésznek. De a te anyád, az nem érti ezt!

- Látod!... De azt mondja az anyám, hogy ha meglát vele, megöl engem. Vagy késsel öl meg vagy a Dunába fujt. Könnyű neki azt mondani, hiszen a Duna ott folyik a házunk előtt...

- Ó, te szegény!

- Jobb is volna neköm a Duna fenekén...

- Ne beszélj így, mert veled kell sírnom.

- Sirathatsz még eleget.

A korcsmaszobában csend volt, a korcsmáros fejét lógatva aludt, az óra egyhangúan mondta: tik-tak, tik-tak, a verkliből a nagy téli csendben, a legnagyobb megerőltetéssel sem lehetett már egyetlen hangot is hallani. A szőke ember mégis óvatosan körülnézett és egészen a lányhoz hajolva suttogva szólt:

- Én mondanék néked valamit. Valami nagyot, de csak ha megígéred nekem, hogy senkinek sem árulsz el!

- Hogyne ígérném meg neked, mikor én úgy kedvellek téged?

- Hát hallgass rám!... Mit törődsz te az anyáddal? Ő már egészen elszáradt; olyan, mint a hervadt gaz! Mit tudja az, hogy a te vérödbe mi van! Hát akkor miért nem mégy a szíved után?

- Hát hogyan tegyem azt?

- Ne kérdezd, csak menj el ahhol a legényhöl! Aztán mit tehet néköd? Nem hozathat a zsandárokkal vissza; kivát ha meg is esküszöl vele! Ezt különösen el ne felejtsd.

- De hogy menjek én a Péterhöl, mikor köztünk a Duna, a Dunán meg a borzasztó jég... úgy fut a jég, mint a sok fehér madár; csak jaj volna közéje kerülni, mert végezne rögvest az embörrel.

- Hiszen majd megáll a jég! Ha előbb nem, hát tavaszra, akkorra ha meg nem állt is, elmegy; annál jobb. Tiszta víz meg egy csónak, aztán mindön megvan.

- Addig én nem várhatok! Addig én meghalok. Majd én még addig lányoskodom... Veszök egy kötelet, aztán fölakasztom magam...

- Ne mondj már ilyen bolondokat!

- Tudnék én egyet!... Hallottam én róla! - még közelebb hajolt, suttogva mondta, a szeme fénylett és a keze reszketett. - Csakhogy az igen nehéz, hogy vasúttal lehetne menni... le messzire délnek, aztán egy vashídon át a Dunán, aztán megint vissza... majdnem a pusztáig.

- Vótá te már arra?

- Tudod, hogy nem vótam nélkületök semerre még... Csakhogy elindúnék, aztán mennék, amíg odáig nem érnék...

- No lám!

- Csakhogy ahhoz sok pénz kellene ám! Négy forint csak a vasútért?

- Hát honnan azt? Neköm, tudod, soha nincs egy filléröm se; mert a pénzt mind anyád szedi össze, ő is teszi el!

A lány egészen a férfi fülébe beszélt; az izgatottan ült és alig tudott a helyén maradni.

- Éppen az! Csakhogy én tudom, hogy hol tartja; mindig a feje alatt tartja, ha aludni megy.

- Aztán úgy alszik, hogy a falevél suttogása is fölébreszti...

- Tudnék én arról...

- No mondd!

- Van egy nagy késöm, avval a nyakát.

A férfi elkapta a lány forró kezét.

- Elvágnád a nyakát?

- El én.

- Csak nem akarod megölni az anyád?

- Én a Péterhöl akarok...

- No, én nem tudok róla semmit se! Hallod, én semmit se tudok.

- Bárcsak a szívem meg tudna hasadni!...

- Csak azt a kést, azt ne emlögesd!

- Nem is emlögetem; mer hallom már, itt van az udvaron... Nem hallod, az utálatos hogyan visítoz? Már én értem kiabál a disznó!...

A csodálkozó napfény ott merengett a kocsmaszobában, az óra tiktakozott, ahogyan fölálltak, a zajra az alvó korcsmáros fölriadt, fölkapta a fejét; kimenet a szőke ember köszönt neki:

- Isten veled, Ignác! Zbogom Ignátiá! Drugo zimá otyemusze náty! A jövő télen találkozunk még...

Lassan kihunyó délután volt már, mikor lent a kocsiba beszálltak. Már ott volt a sátor alatt a mopsz, a verkli és a papagáj, a vén asszony és a szőke lány, egészen elől, a gyeplővel a kezében a barna férfi. Ők ketten is fölszálltak; a sátor alatt a homályban egy nagy dunyha is feküdt: az öregasszony már belebújt az egyik felébe, a nagy barna lány magára csavarta a másikat. A barna férfi hátraszólt:

- Na most hazamegyünk, emberek. A Dunán már biztosan szalad a jég... Most otthon kuksolunk tavaszig...

- Isten nevében - mondta rá a szőke.

A barna megrántotta a gyeplőt és a kis sárga kifutott a nagy kocsival a szín alól.