Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti

Bálint Aladár: Dilettánsok a "Művészházban"

A jómódban élő és sokféle jóra nevelt emberek nagyon nagy része, ha férfiak az illetők, egészen pályájuk komolyra fordulásáig, ha pedig nők, a férjhez menetelükig föltétlenül magukban hordják egy piktor, drámaíró, költő rosszul leplezett tehetségérzését.

A legtöbbnek aztán a bekövetkező huszonhatodik-harmincadik esztendő végképpen elmossa ezeket az érzéseket és vágyakozásokat, önmaguktól avulnak el megcsinálás idejében értékesnek vélt próbálkozások. Legfeljebb az elkövetkező utódaikban remélik a bennük gyorsan kihűlt lángnak magasra lobbanását. Egy megszületendő zseni elődjét tisztelik önmagukban, amikor rezignáltan félreállnak.

A dilettánsok, mikor már túlestek a lemondás periódusán is, mindazt, amit komolynak hittek és komolyan csináltak, kedvesnek találják és titkos büszkeséggel emlékeznek azokra. Csakugyan kedvesek ezek az emlékezés prizmáján keresztül, kedvesek, mint maga a fiatalság, mint a józan öregedést megelőző napoknak visszasugárzása. Jogosultságuk is helyénvaló az otthonos környezetben. Az otthon meleg levegőjében fogantak, az otthon lágyságát, színét növelik, kapcsolatot teremtenek a művészettel és azzal a környezettel, mely szülte és amely természetszerűleg befogadja.

De mihelyst kimozdítják ezeket a művészi kísérleteket helyükből és az önmagukban is meglevő művészi termékek igényével az ítélkező emberek elé állítják, zománcuk széjjelpattog, kötött értékük devalválódik és szomorú bénaságba hanyatlik a "".

Ilyenkor aztán a maga meztelenségében jelentkezik a dilettáns fogyatékossága, félszegsége és egész távolságában felmérhető az a nagy elhajlás, ami a legügyesebb dilettáns és az igazi művész között áthidalhatatlanul fennáll.

A leggyakoribb példa az ilyen mindet lefestő emberekre a különböző utazások alkalmával vászonra vitt útijegyzetek. Minden érdekes tájéknak (különösen, ha külföldön jár az illető), városnak képét megfesti éppen úgy, mint a szorgalmas fotográfus. Azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbi pontos és megbízható gépével a tények szabatos konstatálását éri el, addig az ilyen amatőr művészek többnyire csak egy rosszul sikerült tájkép erejéig viszik fel.

A másik típus: Ami könnyen megmarkolható extravagancia felbukkan akár külföldön, akár idehaza (inkább külföldön), azt egy-kettőre felkapják, léhasággal, kis könnyelműséggel átformálják és művészetet csinálnak belőle. Alig tűnt még eddig fel különös kifejező eszközeivel a reklám szekerére felkapaszkodott grafikus vagy piktor, akit egész sereg kitűnően szituált dilettáns nyakra-főre ne utánzott volna. Ha a divatja elmúlik, újat keresnek.

A Művészházban rendezett kiállítás túlsúlyban lévő dilettáns résztvevői e két kategóriába tartoznak. Egész terem van megtöltve olyan képekkel, melyeknek egyedüli és legfőbb érdekességük az, hogy úszó jéghegyek, egzotikus tájjal, a motívumok. Mint képek egészen jelentéktelenek. Egy másik piktor pedig nagy előszeretettel állatokat fest. Nagyon gyengén. A kiállított képek között ugyan akadnak olyanok is, melyekből nem kiabál ki az érdekes külsőségekre való törekvés és elég komolyan készültek. Azonban éppen e képekből hiányzik a meggyőződésnek, a piktori látás örömeinek az a melegsége, melyet még egy dilettánstól is elvárunk. Előkelő száraz képek, amelyeknek nincsen olyan mondanivalójuk, ami érdekelne.

A jelenlevő hivatásos művészek nagyobbára kistehetségű emberek. Prottmann Stella képei a legtartalmasabbak. Kompozíciója ugyan még nem egészen szerves és összefogott, azonban a bennük rejlő törekvések feltétlenül értékesek és figyelemre méltók. Fekvő aktja igazán jól megrajzolt, szimpatikus munka. A többi képei is messzi felette állnak a középszerűségnek.