Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti

Feleky Géza: Emlékezések

Alig tudnám olyan kedves könyvemet említeni, amelyet feleség írt volna férjéről: de van egy kis rekesze könyvszekrényemnek, amelyben nőtestvéreknek bátyjukról vagy öccseikről való följegyzéseit vagy velük való levélváltásaikat tartom egymás mellett. A kis, tizennyolcadik századbeli francia papírkötések és a német tudományos kvartok közé nemrégiben minden habozás, de nem minden meghatottság nélkül helyeztem el egy keskenyhátú, hollandusból fordított kötetet: Van Goghról szól, húga írta.

Van Gogh, a centrális, egyre hivatott ember biztosságában ráért nagy kerülőutakra, messze vándorlásokra és színes lelki kalandokra: mégis csak oda kellett érkeznie, ahová sorsa szólította. Talán úgy volt jó, hogy emberileg megérve, kiteljesedten lépett be abba a birodalomba, melyben nagy cselekedetei várakoztak reá. Szenvedelmes képeinek harsány sora most már magára vonatkoztatja a művész tévelygéses éveinek minden eseményét és minden fordulatát is.

Ezek a vonatkozások ma nem olyan erőszakosak többé, mint tegnap voltak, finomabbakká lettek és mégis szilárdabbakká: a változás Elisabeth Van Gogh kis könyvének következménye.

A kis könyvet elsősorban nő, azután pedig egy, a Van Gogh családhoz nem csupán a vérség kötelékével tartozó nő írta. A mondatok benne mind a szeretett férfi alakjának vetületei; az érzések olyan szentek, mint Vincent Van Gogh érzései voltak, a színek oly tüzesek, mint Vincent Van Gogh színei.

Elisabeth női passzivitásában nagyon érzékeny volt a legkisebb jelek iránt is, amelyek Vincent életének, kormányhoz igazodását sejtették. De nem alaktalan sejtésekből, futó hangulatokból, babonás előreérzésekből gyűjtött össze egy füzérnyit, még csak nem is szubtilis a könyve; mindenütt oly tényszerű, annyira éles, pozitív tényekbe felszívódott és ilyen tényekkel kifejezett, mintha Kipling írta volna vagy Pontoppidan. Néhol egyes szürke napok apró eseményei vagy eseménytelen hónapok változás nélkül való ugyanazonságai bólintanak az olvasó felé. A főbb fejezetek mindegyike azonban erősen megkomponált, szilárd építésű kép. Nagyon magas ugyan a temperatúrájuk, de egyenletes és így nem esik a tárgyilagosság rovására.

Persze egy-egy olyan jelenet, mint a kis Vincent állatboncolása, vagy a képkereskedéseken és tanítóskodáson át hazaverődött tékozló fiú elkeseredett, szórakozott magaviselete ebéd alatt, vagy a két Van Gogh fiú egy küzdelmes napja Párizsban, az eszközök megszorítása és teljesebb kihasználása, valamint a gazdagságnak a szálak megfeszítésével való pótlása tekintetében úgy viszonylik a Grüner Heinrich megfelelő jeleneteihez, mint ahogy Van Gogh valamelyik bukfencező hegyoldala kivonatolja és fokozza a Böcklin-nimfák kies berkeit.

Inkább jegyzetképpen említem meg még Elisabeth Vincenttel szemben elfoglalt álláspontjának azt a vonását, amely igazában nem is erre az egy esetre tartozik, hanem általában jellemzi a nő és a kiváló férfi viszonyát. Elisabeth mindig tisztában van bátyja felsőbbrendűségével, az emléke iránt tanúsított hódolat néha valósággal kiizzik írásából, de azért nem egyszer helyreáll kettőjük között az egyensúly. A nő sohasem felejti el ugyan, hogy a férfi elé határozott, egyenes út torkol, ő pedig csak vetődik erre-arra, és mégis éppen itt érzi magát néha a férfi fölött. Neki nincsenek kétségei, csak fennakadásai, amelyek közül a legfontosabbak is igazában gyakorlati természetűek és így önkényt eligazodnak az élet tanácsainak és tanulságainak következtében. Az igazi, nagy kételyek, amelyek a végtelenbe szögellnek és megoldottan is megoldatlanok, nem szerepelhetnek a női lélekben. Ezért simíthatnak el finom ujjak néha olyan redőket magas homlokokról, amelyekhez, okukat ismerve, nem is mernének közelíteni. ezért voltak Nietzsche húgának és a másik Erzsébetnek, Vincent húgának olyan pillanataik, amikor útmutatást adhattak bátyjuknak; ezért adhattak helyet olykor a maguk egyszerű józanságának egy magasságban a nagyokon elfáradt művész-spintizálással.

Elisabeth Van Gogh ezentúl nem csupán azoknak lesz szeretett ismerőse, akik Vincentet művészeti kultúrára nevelőik között tisztelik, nem csupán azok fognak hivatkozni reá, akiknek kedvük telik intimitások meghallgatásában, hanem példatár is lesz könyve a művészet szent komolyságának, az életet áldozatul követelésének bizonyítására.