Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti

Pásztor Árpád: Mahler New Yorkban

Minden második szerdán este a Carnegie Hallban dirigált ezen a télen. Pontban nyolc órakor jelent meg a dobogón, nem is vette észre a közönséget, majdnem megvetéssel biccentett fejével a tapsokra, az arca sárga volt, vékony ajkai összeszorítva, gyér haja fekete árnyat vetett homlokára, de a keze csodálatos, szuggesztív erővel emelte a karmesteri pálcát, mely az ellentmondást nem tűrő művészi érzés, lelkiismeretesség és biztosság erejével uralkodott mindenkin: a közönségen, a zenészeken, de még magán Mahleren is. Mintha nem ő vezette volna a pálcát, hanem az tartotta volna delejes erővel fogva e hallgató, merev, fekete testet, amelynek csak, mint egy gépezet, a karja, a csuklója mozgott.

Soha karmesteri emelvényen keményebb, zártabb kifejezést a mozdulatlan arcon. Ha nem hallom abban a pillanatban pálcája csodálatos átvitele zengő hatalmát a zenekaron, ha nem érzem a magam érzéseiben az ő finom, nemes és nagyszerű érzéseit, ha nem látom, hogy egy dacos fejmozdulattal mint ad erőt a fúvóknak, mint int a keze pillanatbiztossával a távoli oboának, mint tartja végzetes erővel együtt az egész százfőnyi zenekart - ha mindezt nem érzem át egy szempillantás nagyszerűségében, valóban azt kellett volna hinnem, hogy egy viaszfigura ágál gépiesen a pódiumon.

Soha Európában Mahlert dirigálni nem láttam. New Yorkban ezen a télen vagy nyolc filharmóniai hangversenyen vergődtem ennek a csodálatos embernek a hatalmában. Mert merevnek tűnő, de csodálatos energiája lenyűgözte az egész hallgatóságot és érzéseiben mindenki kiszolgáltatta magát neki. Lehet, hogy ideát más, szelídebb, közlékenyebb volt a közönséggel, de úgy éreztem, Amerikában megveti a hallgatóit.

De ez nem is csoda. Amerikának, New Yorknak nem lelki szükséglete a zene. A kivándorolt kalandorok utódai még nem értek meg a klasszikus zene teljes élvezésére, ők operát építettek, mert opera van Európában, ők filharmóniai zenét produkáltatnak, mert ilyen intézmény van Európában és hozzátartozik az általános műveltséghez. Az állítólagos műveltségre pedig Amerika igen sokat ad.

De micsoda más az amerikai közönség az operában és micsoda más a filharmóniában. Az opera az látványosság, "show", a páholyokban tündökölni lehet nagyszerű toalettekben, csillámló ékszerekkel, a Herald, a Sun kiadja, hogy ki volt jelen egy-egy operaelőadáson, az operaszínpadra összevásárolják a világ legdrágább éneklő állatait, a Carusokat, Destinneket, Jadlowkereket, Pasquale Amatokat, az operaelőadások társadalmi események, mulatságok, amelyeken a milliárdosok a világba vezetik lányaikat - míg a filharmóniai hangverseny a new yorki szezon Hamupipőkéje. Az intelligens, de szegény kivándorlottak öröme.

Mintha egy másodosztályú berlini közönség gyűlt volna össze. Angol szót alig is hallani, csupa német és jiddis beszéd, elvétve magyar szó, az Európából most nemrég érkezett németek alkotják a közönség nyolctized részét, igazi amerikait alig látni, a páholybérlők névsora is csupa német családot mutat, itt alig vannak estélyi ruhában az emberek, itt nem szikráznak ékszerek, erről, ennek a közönségéről nem hoznak hasábos tudósításokat az újságok. Ez csak muzsika, csak művészet, ebben a formájában nem érdekli az igazi amerikait.

De azért elhozatták a legjobb dirigenst. Mahlert, és ő eljött, mert a legtöbbet fizették neki. Nem azért, mert Mahler, de mert úgy hallották, hogy Európában ő a legjobb. És Mahlernek be kellett tartani a szerződést. Szerdán New Yorkban, pénteken Bostonban, hétfőn Philadelphiában; utazni, jönni-menni zenekarával és dolgozni a csengő dollárokért egy másodosztályú közönségnek. Ő, aki szokva volt hozzá, hogy Európában a közönség elitje hódoljon néki, ezzel a fajtával Amerikában nem találkozott. Az ő hallgatósága az újonnan bevándorlottakból került ki, azokból, akik még Európából hozták magukkal a zene szeretetét, de odakünn nem reprezentálták az igazi amerikai értéket, életet.

És ezért Mahler - legalább ez volt az impresszióm - lenézte közönségét. A tapsokra, pedig sokszor tombolássá lelkesedtek, meg se jelent, vagy ha meg is jelent, fáradtan, közönyösen biccentett fejével, különben pedig háttal állt a hallgatóságnak, arca, szempillantása, érzései erős várába zárva, soha nem lett engedékeny, se figyelmetlen; ő a másodosztályú közönség előtt is megmaradt elsőosztályú, legelső dirigensnek, mert tisztelte és megalkuvást nem tűrő szentségnek tartotta a mesterségét. De környezetét lenézte és a jövő évre már ki se akart menni a gazdagon fizető New Yorkba.

Wien, ez az ízig-vérig muzsikus város volt az ő álma, amelynek operájához, nagy zenei életéhez annyi klasszikus tradíció fűződik, amennyit New York soha, semmi pénzért nem vásárolhat meg.

Wienben, csak Wienben szeretett ő élni, s amikor érezte, hogy közel a vég, amerikai gyorsasággal sietett oda meghalni. Közel a Ringhez, közel a gyönyörű Operához...