Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Carducci magyarul, Vörösmarty olaszul és más dolgok

L'admirable pédagogue-lyrique néoclassique Carducci, qui fut počte peine et avec peine - így olvasom egy francia szemlében, ahol olasz ember cseveg kéthetenkint az olasz irodalomról. A kritikust szemmelláthatólag érintette a futurizmus lehelete, amely körülbelül olyan harcias állást foglalt el Carduccival szemben, mint talán Ady iskolája egyidőben Arannyal szemben. Eszembe jut, hogy Carducci írta a Himnuszt a Sátánhoz, mikor maga is futurista volt, és elmosolyodom.

Hozzá kell tennem, hogy Carduccinak egyáltalán nem tartozik legjobb költeményei közé ez a híres himnusz, melyet Zoltán Vilmos néhány (nagyon kevés) más verssel együtt magyarra fordított és a Modern Könyvtár kiadásában most közrebocsátott. Ezt a hosszadalmas, áradozó, szónokias és nagyon is tendenciózus költeményt inkább fiatalkori műnek tartom, melyen a fiatal tehetség összes tulajdonságai nagyon érdekesen tanulmányozhatók. És sok tekintetben éppen ellentéte Carducci későbbi tömör, fölényes és valóban klasszikus stílusának. Carducci valóban sokkal hidegebb művész és inkább formalista volt, mint Arany; és azok a dekadens, lázas színek, melyek költészetében itt-ott felragyognak, inkább öntudatos művészi díszítés benyomását teszik, mint mélyből jött meghasonlottságét. És hogy Carducci mégis költő, sőt nagy költő, azt legjobban az a harc bizonyítja, melyet ellene indítottak, az a nagy mozgalom, mely neve körül van, utánzói, kritikusai, támadói, Romagnoli, Morello, Bellonci, Tosti, sőt a külföld és most íme, Magyarország is.

Zoltán Vilmos nyelve (és képzelete) nem annyira plasztikus, nem annyira művészi, hogy a barbár ódáknak ideális fordítását tudta volna adni; fordításai olyanok, mint a szobrok fényképei, a szobor plasztikája és a kép színe nélkül. Fordítása kevés fogalmat adhat a költőről, annál inkább, mert amint mondtam, igen keveset és nem is a legjellemzőbb dolgokat mutatja be. Formai készsége kétségtelenül van s formailag többnyire (sajnos, nem mindig) hű is; a nyelvhangulata azonban más, mint Carduccié; nem az a kemény kötésű, klasszikus hajtású, eredeti nyelv; olyan, mint egy remek keményfa-bútor utánzata puhafából.

A Carducci-fordításnak külön érdekessége a forma, a klasszikus alkaioszi és szapphói versek, amelyekkel a magyarban remek zenét lehetne adni (remekebbet, mint az olaszban).

Milyen csodálatos íze és színe van ennek a versnek Berzsenyinél! Vajon mért késnek mai költőink ezeket a húrokat megszólaltatni, amelyekben még annyi felséges zene szunnyad? A dolognak annyi artisztikus, annyi igazán dekadens csábja volna... Igaz, hogy ez a forma a nyelvben kemény kötést kíván és mai költőink meglehetősen irtóznak a kemény kötéstől. Carducci mottójává tette a Platen nagyon igaz versét:

Schlechten, gestümperten Versen genügt ein geringer Gehalt schon,
Während die edlere Form tiefe Gedanken bedarf:
Wollte man euer Geschwätz ausprägen zur sapphischen Ode
Würde die Welt einsehn, dass es ein leeres Geschwätz.

Kosztolányi, keményebb nyelvű költőink egyike, tett egy pár kísérletet a klasszikus formákkal, de lelkének igazi tartalmát nem ezeket a versekbe öntötte. Pedig a magyar nyelvnek külön és csak az ókori nyelvekkel összehasonlítható előnye van a szigorú időmértékes verselésben. Minden más nyelv valóban barbár ebben a formában; nem hiába nevezte Carducci ódáit Barbár Ódáknak. Minden más nyelvre el lehet mondani, amit Tennyson ír a Homér-fordításokra:

Hexameters, no worse, than daring Germany gave us:
Barbarous experiment, barbarous hexameters.

A magyar nyelvben azonban errefelé váratlan és nem sejtett ritmusok szunnyadnak. A művésznek sohasem lehet közönyös, ha valami új, mással össze nem hasonlítható dolgot tud csinálni. Milyen nagy dolog volt Angliában, mikor Swinburne néhány új ritmust talált az Atalantában! A magyar ritmusbánya mindennél gazdagabb és nagyrészt kiaknázatlan. De azért nem mennénk egészen járatlan úton. Régi költőink már gazdag ereket nyitottak. A művésznek, mint a jó mesterembernek, mindig fel kell használni elődei technikai vívmányait. A magyar költészetnek különös sorsa, hogy mindig mindent elölről akar kezdeni és mindent újra felfedezni. Ez semmi más művészetnél és semmi idegen irodalomnál nincs így. Gondoljunk rá, hogyan kapcsolódnak Jean Moréas vagy Henri de Régnier legújabb kötetében, a Ronsardék XVI. századi technikájába; pedig ezek elég modern költők. Mi szégyen volna abban, ha mi is többet lapozgatnók Berzsenyit? Egyáltalán, mi szégyen van abban, ha a költő ismeri a hangszert, amin játszik?

Íme: ugyanakkor, mikor Carduccit magyarul, ugyanakkor olvasom Vörösmartyt olaszul. Silvino Gigante adta ki Fiumében a Zalán Futása első énekét - és a formát megváltoztatta. Kétségkívül helyesen: Carducci dekadens disztihonjait szeretjük; de egy egész eposz olasz hexameterekben... Barbarous experiment... Azonban mennyivel kevesebb a zengés, mennyivel kevesebb a tömörség a Gigante rímtelen jambusaiban, mint Vörösmarty erőtől csak úgy duzzadó és titkos zenéket ringató hexameterei. Mennyi klasszikus befejezettség Vörösmarty minden mondatában: minden mondat magában egy befejezett műalkotás. Gigante sorai egymásba vásnak. És még valami elveszik: a plasztika. Az olasz nyelv középszerű művelőinél (mert Dantét ki kell venni) határozottan nemcsak hosszadalmasabb, de kevésbé is plasztikus, mint a magyar. Vörösmarty a röpülő délszaki tündér (elfo del meridiano ciel) hajáról és kacagányáról írja, hogy

Lenge szelek szárnyán maradozva utána húzódék

Az olaszban:

Fluttuava sulle lieve ali de'venti,

éppen az marad el, ami a legszebb: maradozva! Viszont az olasz (amely úgyis majdnem mindig hosszabb a magyarnál) néhol betold a magyar szövegbe, pl. ugyancsak, mikor a tündér elröpül:

librandosi nell'aer tenue,

Ez a librandosi Tasso Gabrielétől került ide.

E si libro su l'adequate penne,

amit Arany gyönyörűen tudott kifejezni Tasso-fordításában:

Függő egyensulyt tarta lenge szárnyán:

amit Vörösmarty is tudott volna - de itt nem akarta.

Mindazáltal el kell ismerni, hogy a Zalán Futása első éneke olaszul is szép dolog. Gigante ígéri a többi énekeknek fascicolókban való folytatólagos közrebocsátást. Ezt már nem tartom szerencsés tervnek. Vörösmartynak a Zalán Futása éppoly kevéssé legkitűnőbb műve, mint Cadruccinak a Sátán himnusza. A Zalán Futásán éppen úgy megvan az ifjúkori mű minden bélyege. Ez az eposz minden szépsége mellett is egyáltalán nem alkalmas arra, hogy költőnket valódi nagyságában állítsa az olasz közönség elé. Csodálatos, hogy éppen az ilyen művek terjednek el legjobban. A költők híre nem tud megszabadulni első műveik hatásától. Így tekintik nálunk Aranyt a Toldin át, Vörösmartyt a Zalán Futásán - és ez mindkettőjüknek árt. Nagyon kívánom, hogy Gigante a későbbi Vörösmartyt is felfedezze magának és az olasz közönségnek.

Gigante egyidejűleg egy Fioritát is adott ki a magyar népköltészetből: jelentéktelenebb dolgok s néhol talán hanyagabb formában fordítva, mint amennyire a népiesség jogosíthatna. Van azonban szép dolog is a kötetben. Kőműves Kelemenné (La moglie del muratore Clemente) lehetetlen, hogy ne hasson olaszul is.