Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától - szombatig

Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
Regény
IX.

Már feltünedezik néhány fa, napsütötte, szélvert előörsei a morajló erdőnek. Bethlen néha annyira gondolatokba merül, hogy tíz lépésre is elmarad és Ilona várakozni kénytelen rá. Amikor fölrezzen elmerültségéből, siető lépésekkel igyekszik kurtábbá tenni a várakozásra vesztegetett időt és éppen ez a sietése teszi elégedetlenné, ez kelti föl benne az önvádaskodást. Úgy érzi, alázatos szolgája ő Ilonának, aki inai megfeszítésével igyekszik pótolni azt a mulasztást, amit ura idejéből a maga használatára lopott el. Kiverné fejéből a sutának tetsző gondolatot, de nem sikerült. Erőszakosan más irányba terelte gondolatait, és amikor azt hitte, megszabadult kínzójától, egyszerre ott termett; merészen belopakodott a legidegenebb területekre is, és olyan biztonsággal cövekelődött meg az agyban, mint a szélhámos a legúribb társaság előtt. Végül annyira indulatba hozza az önvádas gondolat örökös, makacs visszatérése, hogy e kicsiség, e semmiség miatt az öntudatát veszíti el, amint nincs az a hatalmas körülmény, amely olyan dühösködést lenne képes kiváltani, mint a fülön duruzsoló, folyton visszaszálló légy. Forrongó dühe lassan elillan s ekkor dialektikához folyamodik, hogy megszabaduljon gondolatától, mely folyton azt mormolja: senki vagy, szolgája vagy. Én lennék a szolgája? Én? Nevetséges! Én írtam talán hónapokon keresztül egyik epedő, könyörgő levelet a másik után? Vagy Ilona volt az talán, aki füle botját sem mozgatta még a leglángolóbb ömlengésekre sem? Én? Nevetséges. Igazán nevetséges! Nem használt ez sem és nem használt az sem, amikor szándékosan húsz lépésre maradt el, sőt az sem használt, amikor Ilona hátrafordulásakor szándékosan olyan lassan húzta a lábát, mintha a cipője erdei mézbe keveredett volna. Szerette volna fölpofozni magát, amiért nem tud lemosolyogni egy gondolatot, amelynek ostoba voltát olyan fényesem bebizonyította. Hiába volt. A megalázó gondolat, a gnóm ruhába öltözött érzés ott gubbaszkodik lelke hegyén és tudatában annak, mennyire biztos a pozíciója, csak kacagott minden elpusztítására irányuló erőlködésén. Ez az önmagával folytatott harc, amelyet a hiúságában sértett férfi csatázott a magával való megelégedésbe már beleszokott emberrel, végtére is erőszakos, ésszerűtlen elhatározásra vezette. Most semmi öntudatosan kialakult vágyat nem érzett Ilona vagyona, ajka után; a megtorlás sóvárgása késztette arra az elkeseredett cselekedetre, amelyre elszánta magát. Tudomásul akarta adni, hogy nem mond le róla s hogy utolsó csepp véréig küzd a meghódításáért. Nem merte elgondolni, de a nemrégiben történt kerti jelenet hatása alatt sejtette még, hogy a küzdelemben nem rukkolt elő minden fegyverével. Idegenszerű érzéssel, tétovasággal töltötte el, hogy nem mer szemébe nézni gondolatainak és fátyolt borít azokra, mint a kétkedés megfogta pap a teológia fölszínesebb tételeire, és e tétovaságának eredménye volt, hogy amikor azzal az erős elhatározással lépett Ilona mellé, most mindent elmondok neki, megakad torkán a szó és gyáván azzal igyekezett szépíteni kudarcán, hogy előre nyújtott hüvelykujjával egy távolra eső, széles derekú tölgyfa felé mutatott. Ott, ott, susogja, ott megmondom neki. A gyors elhatározásokhoz szokott Bethlen nagyon fölingerült ezen a habozásán, s ingerültségét még feketébbre színezte az a tudat, hogy a lenézett, a megvetett gyávaság eredménye mindez. Így azután, mint amikor csak az idegek kitombolása után jut rá az ember, hogy semmiség csupán, amin annyira felingerlődött, visszanyerte az önmaga fölött való uralkodását. A magakijelölt fa még körülbelül háromszáz méternyi távolságra volt, s ez a tér elég biztosságot ád Bethlennek, hogy figyelemmel hallgassa Ilona szavait, és hogy az átérzésig ráfeledkezőn nézze a fölöttük ugrándozó madárpár civódását. A nagyobb, sötétebb színű makacsul nyomában maradt a karcsúbbnak, mely piciny bóbitája rázogatásával ugrik odébb, valahányszor melléje ér a párja. Ágról-ágra, fáról-fára haladnak előttük és Bethlen egyre elmerültebben figyeli a madarakat, úgy tetszik neki, hogy az egyhangú, monoton csicsergés voltaképpen a hím és a nőstény páros viaskodása. Ettől kezdve feszültebb figyelemmel nézegeti őket és csaknem fölujjong, valahányszor a hím elszántan ered utána a szökő nősténynek. Kitartónak, erősnek találja az üldözőt, és maga sem tudja, miért, olyan gyönyörűséget érez, hogy szinte lelke egy darabjának pusztulásáig fájlalja, amikor a kisebbik egy, az eddigieknél erősebb kurranással szárnyra kap és leverve néhány hervadásnak indult levelet, eltűnik az őrökként egymás mellett szorongó fák mögött. A hím még a legutolsó ágon van, de a következő pillanatban az is eltűnik s panaszos morajlásra kényszeríti gyorsan verdeső szárnyaival a levegőt. Bethlen utána nézett. Bizonytalan irányokba ingó fekete leveleket lát; a levelek oly közelségben súrlódnak, áthatolhatatlan falat alkotva, mintha titkos beszédjük volna. Fekete, kellemetlenül fekete színben szűrődik a levegő a sűrűn egymásra boruló falevelek között, de az így támadt bántó, az embert önmaga ellenségévé tevő érzéseit egyetlen pillanat alatt szélnek kergeti a magnezit fényességével föllobbanó fantáziája. Tisztán látja, amint a madarak egyike ijedt, a másika lihegő röpüléssel keresztülszáll a sűrű fátylat alkotó levelek tömegén, s ha egy pillanatra elvesznek előle, rögtön újra előtűnnek. Az erdő túlsó végén leszáll, inkább lehull a kimerült nőstény. Még néhány ijedt szökés és azután energiavesztetten megadja magát kérlelhetetlen párja vágyának. Utolsót lobbant a fantáziája és ugyanekkor megtalálta a közösséget kalandozó képzelete és az akarata fölizgatta vágyai között. Ő maga volt az üldöző, a diadalmaskodó madár. Fölnéz Ilonára: a keresett elomlás helyett elszántság élesedik annak szemében. Bethlen volt az, aki nem bírta el a pillantások kereszteződését, és amint kutatón előre néz, nem látja a kijelölt fát. Hátrafordul: vagy húsz lépésnyire bólogatnak az ismerős gallyak; neki úgy tetszik, gúnyosan.

Igazában csak most szabadul föl a kínos érzései alól, amelyek mintha tíz évvel visszafiatalodott volna, olyan bizonytalanná, tétovává tették az elhatározásait, s most megvilágosodik előtte, hogy amit agyában forgatott, becstelenség, egy nő piszkos megzsarolása, semmi egyéb. Most azért is elvetemültnek tartja magát, amiért ilyen becstelen gondolat megfoganhatott benne, Szörnyűség, gondolja, végleg lezüllöttem. Ezt csak a társaság, az a züllött, éjjeli társaság okozhatta. Hogy ilyen messzire vetődött tőlük, degeneráltaknak látja a morálra fütyülő kompánia tagjait. Ami eddig aranyos bohémség, bölcs, filozófus fölemelkedés volt, most utálatos léhasággá változik. Erkölcstelennek látja a társaságát, amelyben erény a kölcsönkérés, bűn a visszaadás, paraszt az este fekvő, mészáros az egészséges, spiesz, aki rendesen fizet szabónak, suszternek, pincérnek, ostoba, aki nem a legokosabb embernek tartja magát, hitvány, aki nem bírja a fékevesztett ivást, smucig, aki nem dobálja baccaratra, lorumra a szobabérét, tökkelütött, aki állásából nem százakra menő előleggel lép meg és "tudós", aki elárulja, hogy könyvet vett a kezébe. Ebben a társaságban lehurrogták, aki elismerő szóval mert beszélni az irodalom, a művészet vagy a politika valamelyik nagyságáról, és korlátolt, maradi barom lett, aki nem a világ legszellemesebb emberének tartotta a szószátyár ravaszkodót. Az ész próbaköveit itt a feketemájúság, a rafináltság és az érdemköpködő szemtelenség alkotta. E mindent elposványosító embereket is gyűlölték, de ezeket, mert féltek tőlük, tisztelték egyúttal. Vad csürheként robog el előtte a banda és annyira ment utálatában, hogy mentőkörülményeket sem keresett szépíteni a maga közéjük süllyedését. Az egyik elevenen világosodik meg a szeme előtt. Az, amelyik a tökéletesség csúcsának látta az abszolút cinizmust és aki élete legszebb tetteként állandóan azzal dicsekedett, hogy megbecstelenítette a nővérét. Ebben az alakban látta annak az útnak végét, amelyet maga is annyi gyönyörűséggel taposott szélesre, kényelmesre. Az erdő friss szaga behatol pórusaink; megismerteti vele, hogy léha beszéd az, amely mosolyog a vasárnapi kirándulókon, s rájön, hogy emberietlenekké válnak azok, akik a természet hívogatása elől a kávéházak, mulatók dohányfüstös, villamfényes atmoszférájába gubózódnak. Egészen ellágyul. Két könnycsepp rezgését érzi pilláin és ebben a pillanatban fölbukkan előtte múltja egy elfeledettnek hitt képe, amint apja megfenyíti az első kimaradásért. Sajnálkozóan, önmaga előtt szégyenkezve emlékezik akkori érzéseire, amelyek meggyűlöltették vele az apját. Lehajol és nem is érezte, hogy magyarázatot kérhetnek tőle ezért, megcsókolja Ilona kezét és szemében könnyel, könyörgő nézéssel mondja:

- Bocsásson meg.

Ilona kérdően néz rá, de a Bethlen szemében tükröződő bánatos érzések oly érthetően beszélnek, hogy sietve szájába harap, nehogy kitolakodhasson a szemérmetlen kíváncsiság. Bethlen fejlógatva megy mellette; gondolattalan, jóleső szomorúság árad el rajta és olyan vágy fogja el a más, a tisztességesebb élet után, mint a havasok lakóját a fürdés után, ha a völgyi tó partjára téved. Ha az enyém lett volna, gondolja kétségbeesetten, de elűzi, mert argumentumok leselkednek mögötte, amelyek máris annak magyarázatát, mentegetését hordozzák, ha ő újból visszatérne az imént megutált kompániába. Igen, igen, küzdeni fogok; találok én is, aki megment, egy asszonyt, egy leányt. Reggel utazom. A harmadik osztályon, hogy útközben ne tudjak aludni. Így kimerülten, álmosan érkezem haza és tíz órakor már aludni fogok. Hozzászokom a koránkeléshez s akkor rendbe jön minden. Nagyszerű lesz, nagyszerű lesz! Elégedettsége nem fért meg testében: elevenebb villogásra készteti szemét, gyorsabb tempókra készteti két lábát és megegyenesíti, könnyűvé teszi a súlyos összecsuklással meghajló gerincét.

Messziről víg kacagás hangja száll át az erdőn és utána poharak koccanás. Ilona megfogja a kezét:

- Az apám... Siessünk!

Nem tudja, mi ijeszthette Ilonát ebben a zajban, de engedelmesen nyomába szegődik. Nemsokára előttük a társaság. A fűre terített abroszt ülik körül; az abroszon nagy foltokba zsírosodott papirosok és egy csomó üveg, amelyek némelyikét már hanyatt döntötték, ittak valamennyien és az öreg tanító töltögetett. Még a gyerekek is fenékig hajtották a poharat, egyedül Iczéss kapitány hagyta a magáét félig. Az öreg tanító újra teletöltögeti a poharakat, de munkájában megállítja Ilonának a téren keresztülsivító hangja:

- Apa!

Majd kicsúszik kezéből a kétliteres üveg és valamennyien talpra ugranak. Kiss hátat fordít és míg néhány a távolság miatt elérhetetlen, de a gesztusaiból gyaníthatóan szemrehányó szót mond az öreg tanítónak, elszalad a kocsi felé. Mindannyian egy helyben állanak, csak Gyuszi ront feléjük, egylábon, rengeteg bakugrásokkal:

- Bort ittam. Öt pohár bort ittam.

Sapkáját messzi fölhajítja, s mire leesett, alig két lépés választotta el Ilonától.

- Itt maradj!

Válasz helyett a nyelvét öltötte s szélsebesen a társaság felé iramodott, menekülőn apja karjai közé futva. Egy pillanatra csönd lett a borozók táborában; nem mozdulnak, végre is a kapitány indul feléjük, de ő is olyan tétován, mintha a bűntudat tenné ólmossá a lábait. A pohárcsengés hallatán és láttán a földerült arcoknak villámgyorsasággal ékelődik agyába: Hát ezek is? és e gondolata nyomán már ott settenkedett a másik, amely gúnyolja előbbi ellágyulását és eszébe juttatja a naiv szentimentalizmus prototípusát: "Tamás bátya kunyhója", de a társaság megrökönyödése újból helyesnek láttatja vele a csendes, munkás életet. Kisst úgy cipelték vissza, aki már rá is csapkodott a lovaira. Ilona, látva a fölfordulást, elmosolyodott, de a másik pillanatban, amint eszébe jut Juli mai renitenciája és később az a fölfedezés, amit Kázmér és Juli viszonyáról tett, úrrá lesz rajta az indulatosság. Most rájön, hogy Juli csak Kázmér biztatásaira mert annyira szemtelen lenni, s amíg ránéz Kázmérra, azzal a gondolattal teszi, hogy az talán bocsánatot könyörög Juli hallatlan szemtelenségéért. A bor azonban merésszé tette Kázmér arcát és kihívóvá a nézését. Ezen már annyira felháborodik Ilona, hogy egyszeriben eltűnik belőle az érzelgősség és lábaival dobbantva, haragosan néz az apjáéra. Azt megfélemlíti a nézés és mentegetőzve hadarja:

- Hát ittunk egy keveset, de nem sokat.

- A gyerekeknek miért adtál?

Kázméron a tiltakozás rángása fut végig és dacosan az üveg után nyúl. Teletölt három poharat. Megkínálja Ilonát, Bethlent s a harmadikat magának tartja. Az öreg tanító egy szempillantás alatt követi a példát és a magáét odakoccintja Bethlen poharához:

- Jót tesz a hosszú út után.

Félrevonta Bethlent és úgy súgja neki:

- Meddig marad?

- Reggel utazom!

- Miért? de miért? Hát?...

Oldalt kacsint Ilonára. Bethlen leejti kezét, mintha csak azt mondaná: vége már annak. A bor fölvillanyozta az öreg tanító agyát és most fölöslegessé vált, hogy elbeszéljék a történteket, megértett mindent a mozdulatból is, de az alkohol energiát is vitt testébe, s azért félig hangosan mondja:

- Én is ott leszek!

A kapitány kitalálhatta, miről beszélnek, mert amint meglátta Bethlen jelentős mozdulatát, fenékig hajtotta a poharat. Az öreg tanító először neki panaszkodik:

- Képzeld, megbolondult a leányom; nem akar Bethlenhez menni!

- De hisz az nagyszerű!

- Mi van ezen nagyszerű; úgy látszik, bolond vagy.

- Igen, igen, bolond vagyok. Gyere, igyunk!

Az öreget ivásra kényszerítette és azután sorba koccintott a társaság minden tagjával. Először Bethlent vette és utoljára kerül Ilonához. Annak a kezében nincs pohár.

- De igyon hát.

- Nem iszom.

- De mikor olyan nagyon kérem.

Teletölt egy poharat és amíg átadja neki, belesúgja a fülébe:

- Szeretlek. És tudok mindent.

Hosszan, sóvárgón belenézett Ilona szemébe, aztán elkiáltotta magát: Éljen! Éljen!

Belekiabált az erdő csöndjébe és alig tudott ellenállani a vágynak, hogy az egész társaság szemeláttára magához ölelje Ilonát.

Ilona elpirult a sejtett, régen várt vallomásba: egy pillanatig lesütve tartja a szemét, de azután merészen, bátran szembenéz a kapitánnyal. Ekkor ér hozzájuk az öreg tanító. Gyanakvón néz reájuk, de azután olyan mozdulatot tesz, mintha ostoba gondolatot akarna elűzni és odafordul Ilonához:

- Beszélni akarok veled.

- Én is!

Az öreg tanító önkénytelenül a feldöntögetett üvegekre néz.

- Nem azért.

- Ne-em? Hát...

- Majd megtudod!

Ilona még sohasem érezte ilyen erősnek, ilyen boldognak magát. Bizonyos volt a kapitány szerelmében, hiszen egyszer meg is csókolta őt, s most a pecsét is megérkezett szövetségükre. Eddig sem voltak kétségei; tisztában volt azzal, hogy a kapitány tudja, mivel tartozik annak a nőnek, akit megcsókol, de az imént mondott szavak mégis nyugtatóan hatottak reá. Boldog volt és erős. Az elintézésre váró ügyek, amelyek az előbb még gondokat okoztak neki - Bethlen eltávolítása, Kázmér és Juli buta viszonyának szétszaggatása - most semmiségeknek tűnnek föl. Jelentéktelen, parányi semmiségeknek, amint megszűnik minden anyagi gond abban az érdekes pillanatban, amikor egy főnyereményről hoznak örvendetes hírt. Semmiségek voltak előtte, amelyeket úgy hárít el az útjából, amiként a gigász rúgja a lába ujjahegyével odébb a mázsás kőkoloncot. A szíve hangosan ver és tudja, hogy égőpiros az arca, de nem bánja, ha biztos jelül veszik is ezt a többiek. Mind kicsiny emberek: egyedül a kapitány az, aki férfi közöttük, és íme, most ő is meghódol előtte. Az energiája duzzad, az lázadozik önelégülést követelve, és azért úgy érzi, tervszerűen, kiszámítottan hódította meg a kapitányt és a szerelmes vallomás nem egyéb, mint apoteózisa az ő mindenen diadalmaskodó akaratának. Nem tud egy helyben maradni. Egyetlen fordulással Kiss mellett terem.

- Mennyi bor fogyott!

- De hiszen...

- Eh... Tudja, hogy nem szeretem az ilyesmit.

- Tizenkét liter

- Holnap beküldöm. Most pedig induljunk.

Már az ülésben termett és maga mellé inti a kapitányt. Szembe vele az öreg tanító ült és amellé kerül Bethlen. Kázmér és Gyuszi Kissel a bakon szorongnak, míg az állomásfőnöknek csak a kis ülés jut. Két eredménytelen rándítás után megindulnak a lovak, és amint a nagy teher alatt nyihogó erőlködéssel rúgják a földet, lassan megindítják a kocsit. Ilonának úgy tetszik, hogy az ő diadalmenete ez és évődik, tréfál az egész úton mindenkivel.

Félórája lehettek úton, amikor teológiai vitába keveredtek. Kiss, a kocsmáros adta az impulzust a vége felé nagyon is elmérgesedő szóáradatra. Míg rendre mögöttük maradnak a tájak, lassan elpusztul belőle az elfogódottság, amely egy régebbi összekoccanás miatt mindig elfogta Ilona közelében, s amint az asszonyt, aki előtte mindig szófukar természetűnek jelentkezett, vígnak, tréfálózónak látja, egészen fölengedett. A természetről beszélgettek és ekkor veti közbe Bethlen, hogy megáldotta Isten ezt a vidéket. Kiss rögtön belekapaszkodik az inkább konvencióból kimondott szóba és a bortól fölhevült ember tüzességével árasztotta el a társaságot ateista nézeteivel. A vita csakhamar általánossá vált, s eleinte sok gyönyörűséget adott Kázmérnak. Később azonban, amikor legnagyobb álmélkodására a kapitány szidni, gyalázni, becsmérelni kezdte az istentagadókat, olyanfajta érzés vett rajta erőt, mint amikor egy kedves emlék pusztul el ügyetlen, idegen ujjak között. Úgy néz a kapitányra, mintha most látná először életében. Bár az Istenfogalom soha szóba nem került közöttük, annyira természetesnek találta, hogy fölvilágosodott ember csak istentagadó lehet, hogy még az ő kételyekből összeszőtt lelke sem keresett egyetlenegyszer sem megbizonyosodást ebben. Valósággal gyötörte, hogy ilyen éretlen, bigott nyilatkozatokat hall a kapitány szájából és ezért részt sem vett a vitában. Ilona is szótlanná vált a vita megkezdésekor. Izgatottsága csillapultán eszébe jutott Juli meg Kázmér, azután Bethlen is, és fokozódó ingerültség látszik rajta, amint egyre közelednek hazafelé. A kapunál már nem tudta fékezni magát és még gördült a kerék, amikor leszállott. Gyuszit rögtön maga után kapta s a sietésre való vágya annyira ráragadt a többire is, hogy csupán kurta szavakkal búcsúznak el Kisstől. Addig még türtőzteti magát Ilona, amíg valamennyien leugrálnak a kocsiról, de a kurta búcsúzást irtózatosan hosszúnak találja, mert nyargaló léptekkel a tornácnak indul. A többi már nagy izgalomban találja; az előszobában kipirult arccal veszekszik Julival. Apjához fordult:

- Képzeld, ez a lusta teremtés még mindig nem készült el a vacsorával.

Panaszkodó, nyögő volt a hangja, mintha minden energiáját fölemésztené ez a kis kellemetlenség és erőtlenül beleveti magát egy karosszékbe. Vigasztalni próbálták, a legszebb érvekre is apatikus kézmozdulatokkal felelt. Csönd támadt, amely valamennyire kínos hatással van, úgyannyira, hogy az öreg tanító egy kis kerti sétára invitálja a vendégeit. Már távozásra igazgatja magát, amikor megszólítja Ilona:

- Ja, igaz.

- No.

- Beszélni akarok veled. Az urak megbocsájtanak egy pillanatra, de halaszthatatlan.

Hogy becsukódik mögöttük az ajtó, a társaság minden tagján feszengés látszik, ami rendes kísérője annak, ha egy kis számú társaság néhány tagja kifejezetten titkos megbeszélésre vonul félre. Iczéss kapitány és Bethlen régebben is kölcsönösen megérezték egymásban a riválist, Kázméron valami elfogódottság vesz erőt, amelynek okát hiába kereste önmagában, Gyuszi pedig az alkoholélvezés reaktív hatásai alatt állott: álmos, kedvetlen és durcás. Még mindig némán ülnek, amikor megnyílik az ajtó. Összerezzennek és egymásra néznek, mintha csak most jönnének rá, milyen illetlen hidegséggel viselkedtek eddig egymással szemben, s azután valamennyien olyan arckifejezéssel nézték az ajtón belépő tanítót, mintha tőle remélnek szabadulást saját, kínos érzéseiktől. Az öreg tanító izgatott volt, de azért meglátta, mennyire kellemetlen a társaság helyzete. Mentegetőzve mondja:

- Bocsánat még egy percre; nagyon kellemetlen családi ügy.

Elhalad a konyha irányában, Juli nevét kiáltja s amikor az megjelenik, szótlanul int neki, hogy kövesse, közben pedig szemrehányó, haragos pillantást vet Kázmér felé. És a nézés megborzongatja Kázmért, aki azt is föltűnőnek találta, hogy a legnagyobb munkából is elhívják Julit. A kapitányra néz, majd Bethlenre, s amikor azok arcán is valami különöset lát, még nyugtalanabbá lesz. Apja után megy, de az haragosan tiltja vissza és nagy erővel becsapja orra előtt az ajtót. Úgy néz Kázmér az ajtóra, mintha annak rendkívülvalóan nagy jelentősége lenne az ő életében. Föl nem foghatja, mi történhet odabenn, s amint izgalmasabb szóváltás zaja száll keresztül a vastag ajtón, a feje is szédülni kezd. Mi lehet az? Mi lehet az? töpreng, s amint gyorsa, apró léptekkel le meg föl jár a padozaton, úgy érzi, láthatatlan, nagyon vékony, de tömege miatt elszakíthatatlanul erős selyemszálakkal az ajtóhoz kötözték. Nem bír a kíváncsiságával, annyira erőt vesz az rajta, hogy megfeledkezik a többiről és odatapasztja szemét a kulcslyukra. Egy pillanat múltán elvörösödötten pattan vissza és nem mer a többiekre nézni. Összetörten, vánszorgó lépésekkel a túlsó oldalra botorkál és esetlen félszegséggel ül le egy székre. A kapitány és Bethlen már találtak közös szórakozást: az álmosodó Gyuszit piszkálják, ingerlik és Kázmér gyűlölködve néz ezért reájuk. ekkor ajtóreccsenés száll a fülébe. Tudta, megnyílik a következő pillanatban és érezte, most érette jönnek; láz fogja el, remegni kezd, szédül a feje és hogy elpalástolhassa mindezt, egyik lábát térdén keresztbe rakja s úgy tesz, mintha elmerülten vizsgáltatná a cipőtalpán lévő repedést. Megrezzenti a harsány hívás: - Kázmér! - de hallatlanná teszi s még merőbben nézi a cipője talpát. A második hívásra már nem mert ellenszegülni, s amikor fölállt, még mindig kapaszkodik a szék karfájába, mert attól tartott, hogy elesik. Néhány lépés után lecsillapodik némileg, s ekkor tüntetően, mintha semmi fontosságot nem tulajdonítana az esetnek, az ajtóküszöbön állva még lehajol és szétütögeti a térdére verődött port. Belülkerült. Amint belép, megvillan szeme előtt: ott ül Ilona és három lépésre tőle szemére szorított kendővel zokog Juli. Erőszakosan behunyja a szemét s rögtön háttal fordul, hogy betegye az ajtót. Zúgott a füle és teletömődött a szobában szerteáramló alaktalan zajjal. Végtelenül hosszúra szeretné, ha nyúlna az pillanat, amíg az ajtókilincset szorongatja. Egyetlen gondolat ijesztgeti: Mi lesz? Mi lesz?

Itt megszakad a gondolkodása, mintha elvágták volna tompa késsel agya távolabbvezető útjait. Az ijedtség borzongatja. Gyötri ez a néhány másodperc s mégis azt szeretné, bár soha vége ne szakadna. Úgy érzi, rettenetes rég, hosszú percek óta áll háttal a többinek és erre megfordul. Soká tartott a fordulása és a végig földre szegzett szeme minden mozdulatában tudatosan követte cipője fordulását. Nem mer fölnézni, és ekkor egy hang, amely süvítő nyílként talált a szívébe, ugró dobbanásig mozgatva azt, fölkényszeríti a szemét.

- Kázmér?!

- Mi az?

Juli fölzokog és elfordul Kázmértól. Nekitámolyog a falnak. Odadől, hozzásimul egész hosszúságában és sír keservesen. Ilona kiált rá:

- Menj ki; takarodj!

Ingerült volt a hangja s az öreg tanító, bár semmi fölindulást nem érzett, lánya indulatosságán felvillanyozódva még hangosabban kiált:

- Takarodj; egy-kettő!

Kázmér dacosan fölszegi fejét s haragos, tiltó mozdulatot tesz. Szeme azonban Ilonáéval kereszteződik s erre leesik a feje. Juli megindul s a szeméből omló könnyek alól csak akkor veszi le egy pillanatra kendőjét, amikor Kázmér mellé ér. Ránéz és e pillantásból mindent megértett Kázmér. A leány újból szemére nyomja a kendőt és megerősödött zokogás közben támolyog az ajtónak. Mintha megkötözték volna, olyan mozdulatlanul áll Kázmér, de amint meghallja a kilincs csikordulását, egyetlen ugrással mellette terem és visszarántja. Vonaglani érzi kezei között a leány csuklóját, s erre mintha megnyílt volna testében egy rész, olyan hirtelenséggel árad testébe az erő, a düh és az elkeseredés. Olyan vadul szorítja, hogy fölsikít a kemény leány, és olyan erővel rántja vissza, hogy hallani csontjai ropogását. Kiegyenesedve áll; szorosan maga mellé húzza Julit és ráüt, dühödten rácsap erőszakosan kifeszített mellére:

- Mit akartok?

Ordított, hogy azt hitte, megrepednek, elhasadnak hangszálai és közvetlenül utána úgy érezte, mintha kiszállott volna testéből egy része a forróságnak, amely már-már szétrepesztéssel fenyegette a koponyáját. Néz reájuk, s amint kérdésére nem kap rögtön választ, még dühödtebben ordítja:

- Mit akartok?

Szemrehányó, csöndes válasz siet feléje Ilona szájából:

- Szépen beszélsz az apáddal!

- Úgy beszélek, ahogy jólesik. És nem az apámnak mondtam, hanem neked. Neked az egészhez semmi közöd! Érted! Semmi közöd.

- Semmi közöm; úgy? Majd meglátjuk.

Fölugrik és ingerülten, bíborvörös arccal nekiront és tépi, feszegeti a két szerelmes, egymásbakulcsolódott kezet. Juli megijedt a hirtelen megrohanáson és ujja ernyedten bocsátja el Kázmért. Az azonban minden ereje megfeszítésével szorongatja a kezét és olyan elkeseredés vesz erőt rajta, hogy tehetetlen dühében véresre harapja a szája szélét. Ilona mindkét kezével esik nekik, hogy elválaszthassa őket és közben rikácsolásba fulladt hangon ordítja:

- Ki veled, ki, te ringyó!

- Semmi ringyó! Ő az én mennyasszonyom!

Kázmér nem lát; hirtelen megforognak szeme előtt a bútorok. Elereszti Juli kezét; egy pillanatra úgy megtántorog, mintha elesne, azután vadul belevájva körmeit tenyere bőrébe, hatalmasat dobbant és nekilendül Ilonáénak. Mellbelöki s olyant taszít rajta, hogy hanyatt bukik menthetetlenül, ha apja föl nem kapja idejében.

- Te gazember - röpíti feléje apja, s rögtön Julira parancsol. - Takarodj!

- Itt maradsz.

Újból megragadja a kezét és dacosan szembefordul.

- Ez a lány itt marad, mert az én menyasszonyom. Itt marad, amíg feleségül nem vehetem és addig úgy él itt, mint a testvérem.

Az apja förmed rá:

- Mit? Hogyan? Ez a paraszt, mint az én leányom? Elhallgass, mert rögtön agyonváglak.

- Csak azt merje, csak hozzám merjen érni?

- Még fenyegetsz, te kölyök, te rongy, te semmiházi. Nesze.

Gyors lendüléssel villan meg karja a levegőben és éles csapódással sújt le Kázmér arcára. Mintha bunkóütés érte volna, úgy megtántorodott. Hördülés száll ki a tüdejéből és arcát ösztönszerűen, szégyenkezőn takargatva ökölbe kapja a kezét és dühödten ugrik az apja felé. Egy pillanatra farkasszemet néznek; Kázmér szemében annyi gyűlölet ég, hogy kitakarodott belőle a fiúi érzés legparányibbja is. Minden porcikája külön-külön ösztönzi a megtorlásra. Ott rezeg ökle a levegőben, dühödten rápillant apjára, azután vad, elkeseredett erővel lesújt az asztallapra. Hatalmas volt az ütés: nagyot reccsen bele a fa, táncra kerekednek az asztalra rakott tárgyak és az öklében éles, hasogató fájdalmat érez. Ordít és csapkodja az asztalt olyan dühvel, hogy attól tart, megrepednek a csontjai:

- Agyonverek mindenkit, aki el meri vinni. Itt marad.

- Te csirkefogó! Te gazember! Te csirkefogó!

Ilona ront rá; megfogja a haját, cibálja, rázza; öklével csapkod az arcába és elkeseredetten a fogait olyan erőlködéssel csikorgatva, hogy messze kidülled a szeme, nekiesik Kázmér torkának és fojtogatni kezdi. Kázmér őrült erővel védekezik, de képtelen kiszabadulni nénje irtózatos szorításából. Levegő után kapkod, néha pillanatokra nem jut lélegzethez, s amikor a gyöngébb nyomáson besurran egy kevéske levegő, úgy érzi, mintha erős szél áradna be torka megszűkült nyílásán. A szorongatás mindig erősebb lesz: szeme előtt apró tűzpontok csillámlanak s aztán kék-sárga-piros fénykarikák. Agyára sötétség borul, s míg az az impressziója, hogy valami szörnyű vastag dugóval tömték tele a torkát, elájul és elhanyatlik. Az apja ugrik hozzá és amint rápillant a halvány és hellyel-közzel sárgafoltos arcára, ellöki Ilonát:

- Te vadállat!

Fölszakítja mellén a ruhát és melléje térdelve hallgatja a szíve dobogását. Halálra rémül, amikor nem hallja a verését, és ekkor olyan rémülettel, hogy vízbe borul a homloka, kapkod a zsebeihez. Kis, kerek tükröt ránt elő. Elkeseredett sebességgel dörzsölni kezdi s reszketőn tartja a szája elé. Fölsóhajt.

- Ha megölted volna.

Ilona csak most ébred rá, hogy mit tett. Undorodással rázkódik meg s mintha szörnyűséges, nyirkos, nyálkás dolgokat rázna le testéről. Homlokára tapasztja kezét.

- Borzasztó! Borzasztó!

Nem mer Kázmérra nézni és Juli alakjáról is lesiklik a szeme. Az apa kétségbeesetten költögeti, rázza, majd reményvesztetten locsolja Ilona parfümjeivel, és amikor hosszú, halk sóhajtással magához tér Kázmér és fölemeli törtfényű szemét, olyan bánatosan néz körül, hogy ez a pillantása kegyetlen csavarként szorítja körül az apja szívét. Újra lecsukódnak a pillái, most még halaványabb lesz, de a légzése, bár tört és igen kurta, mégis folytontartó. A mélységes csönd csak most szakad le a szobában lévőkről. Juli még egyszer Kázmérra pillant. Úgy nézi, mintha örök időkre magában akarná tartani ezt a képet és kitámolyog a szobából. Zokog. Megrohanják odakünn.

- Mi az? Mi történt? Mi bajod, Juli?

Nem tud felelni, csak feje hátrabiccentésével int a szoba felé s azután eltűnik a konyhában. Valami motozást hallanak még; ládafödelek csapódását és olyan neszt, mint amikor ruhát húznak ki valahonnan, s közben elhalkul, elcsöndesedik a lány jajongó sírása.

Pillanatig még tétován állanak, de a kapitány erélyesen lenyomja a kilincset és valamennyien belépnek. A földúlt szoba, Ilona, az öreg tanító izgalmas sápadtsága, a földön összetörten, ájultan heverő Kázmér meggyökeresíti lábaikat.

- Mi az? Mi történt?

Az apa felelni akar, de nem jön ki artikulált hang a torkán, fejét csóválva elfordul s a következő pillanatban sírásban tör ki. Gyuszi veti rá magát:

- Apuka, miért sírsz?

És az ő szemeiből is hullanak a könnyek. Az állomásfőnök előre tolakszik. Iczéss és Bethlen megrendülten áll egymás mellett s mindketten olyan mozdulatot tesznek, mintha egyszerre jelentkezett gondolataik távozásra intenék őket, de helyükről nem tudnak elmozdulni. Ilona megy feléjük. Kezet szorít velük úgy, mintha évek óta most látná először őket s azután int, hogy foglaljanak helyet.

- Borzalmas; képzeljék csak. Ez a Juli, ez a becstelen cseléd, szeretője volt ennek a ...

Szemével Kázmért kereste, s amint meglátja a sárgásba sápadó arcot:

- ...ennek a Kázmérnak. A szeretője volt.

- Rettenetes!

- Igen. Én megtudtam, ma tudtam meg és rögtön elmondtam az apámnak.

A kapitány helyeslőleg bólint. Kázmér most tér magához. Végigfut rajtuk. Mintha nehéz, szörnyen kínos álomból ébredne, amely lüktető fejét vasabroncsokkal pántolta körül és amely vámpírként kiszívta testéből az erőt. Megmozdítja a kezét; visszahull a padlóra, fölemeli a hüvelykujját és visszahull a többi mellé. Keserűség fojtogatja, úgy érzi, a következő pillanatban kitör rajta a sírás, és ekkor az erő mintha hirtelen visszaszállott volna testébe. Azután újra elgyöngül; szeme káprázik és meghallotta azt a gyönge neszt is, amint feje rásúlyosodott a padlódeszkákra.

- És aztán?

- Behívattuk és mindjárt bevallotta. Később azt is, hogy tegnapelőtt lett Kázmér szeretője. Elengedtük rögtön. Még az éjjel elmegy.

- Még az éjjel?

- Igen, még az éjjel. Egy percig sem tűröm itt azt a rettenetes perszónát. Becstelen, erkölcstelen... - a szájára üt -, ... óh, majd mit mondtam.

Bethlen nagyon különösen néz rá, olyan különösen, hogy Ilona belepirul és zavarodott lesz. Amikor Bethlen észrevette ezt, ijedten fordítja el róla a szemét. A kapitány csak most szólal meg:

- És mi lesz a leánnyal?

Kázmér megismerte a kapitány hangját. Bolond reménységek szállják meg; azt hiszi, a kapitány közbeveti magát és egyesíti őket, akiket ilyen erőszakosan választottak széjjel. Milyen erőszakosan, gondolja és égni érzi a torkát.

- Mi lesz vele?! - felel vállat vonva Ilona. - Ezer forintot adunk neki. Száz férjet is foghat vele.

- Így már helyes, ez már derék.

Kázmér azt hiszi, hallucinál csupán. Nagy erőlködéssel megfordul, hogy lássa, csakugyan a kapitány szólt-e. Akkor visszadől és úgy érzi, egy világ dőlt romba benne. Meredten bámul egy sarokba, a levegőt fojtón sűrűnek érzi és a levegőt nagyon feketének találja. Maga elé susogja: És ezt ő mondta... Végtelen keserűséget érez és ráemlékezik, hogy hazatérőben a kapitány szidta az istentagadókat. És én, motyogja, és én... És minden ember egyenlő!... A csaló...

Becsukja a szemét és bensejében zajló, szívvérző zokogás árasztja el.

(Vége.)