Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja

Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja
6.

Reám borúlt a feledés,
A pusztaság, hol semmi sem ver,
Hol nem hullámzik zöld vetés
S embert nem ért a csöndes ember.
Hűs homokon bénúl a láb,
Alélva visz tovább-tovább,
Fáradtan, csendben és örökre.
Bús szolga-vágy hiába vágy
Csüggőn tapodni durva rögre.
A pusztaság hulláma lágy,
Léptem zaját a csönd s a hűs homok
Beissza, mint elnémult lábnyomot:
Egy-egy percemnek könnyű sírját.

És fáradt emberek vonúlnak,
A pusztát léptekkel beírják,
Léptekkel, melyek elsímulnak,
Elmúlnak, - s ők mennek előre.
Halvány csapat, szomoru, pőre:
Roskadt gerincű férfinép, konok,
És meddő méhű, lankadt asszonyok.
Be nem telt vágyak gyilkos szívü népe,
Mennek a végső itélet elébe,
És én megyek, megyek közöttük.

Óh átkozott álmaink,
Melyekkel eltünt életünk' beszőttük!
Óh átkozott vágyaink,
Mik új vágynak adták csak életet!
Óh kívánt, ifju életek,
Miket mohó, friss ajkunk elvetett,
S most nincs, ki percre nyujtsa életünket.
Hiába már: volnánk bár ujra ketten,
Mert életért a sors halálra büntet.
Megyünk halottan és feledten,
Társ nélkül, a nagy pusztaságon át,
Mert elértük a feledés honát.