Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám

Babits Mihály: Könyvek angol költészetről

Két könyv van az asztalomon; az egyik magyar, a másik francia; mind a kettő angol költészetről szól. Az egyik Elek Artúr két tanulmánya Poe Edgarról, amely a Nyugat kiadásában jelent meg; a másik Raymond Laurentnak, a korán elhalt ifjú kritikusnak hátrahagyott műve: Études Anglaises, melyet a kiadó (Bernard Grasset) ismertetés végett a Nyugatnak is megküldött. Mind a két könyv, mondtam, angol költészetről szól; Eleké is; mert Poe távolról sem oly speciálisan amerikai költő, mint vélik; teljesen az angol hagyományokból nőtt fel és onnan magyarázható; szerette Cowpert, Shelleyt, Coleridge-et, Keatset, mint Elek megemlíti; szerette Elisabeth Browningot is (the noblest of her sex), Tennysont (the noblest poet that ever lived), rajongott a régi angol költészetért, hatással volt rá Byron; - és ami fő, csakugyan mélységesen szellemi rokona volt a korabeli angol költőknek, magán hordva minden jellemvonását annak a csodálatos művészi fellendülésnek, melyet az angol Victorian-age-nek nevez, s melyhez az emberiség történetében kevés hasonlót találhatunk. Maga Elek mondja: "Az angol preraffaelita festők női alakjai jelennek meg az embernek, amikor Poe költeményeit olvassa"; - s ha éppen Raymond Laurent az egész mozgalom legtipikusabb alakjául Coleridge-et emeli ki, hozzá kell tennünk, hogy az ópiumszívó Coleridge-nek senki oly közeli rokona nem volt, mint az alkoholista Poe. Az, ami Poeban legtipikusabb amerikai vonásnak látszik: a logikai szigorúság és matematikai pontosság a leglégiesebb álmok leírásában: ahhoz egészen hasonló dolgot emel ki Laurent Coleridge-ban, s kétségkívül jó megfigyeléssel; s ne feledjük, hogy Coleridge volt az, aki egy euklideszi tételt valóságos misztikus versekbe szedett (éppoly kevéssé csupa tréfából, mint ahogy Poe nem csupa tréfából írta a Goldbugot vagy a Cryptographyt); és ne feledjük, hogy ehhez valami hasonlót találunk némely preraffaelita festőnél; hogy itt az angol művészetnek régi tendenciájával állunk szemben, mióta Shakespeare megírta, hogy a költő

A légi semmit állandó alakkal
Lakhellyel és névvel ruházza fel.

Poe tehát éppoly kevéssé speciálisan amerikai, mint akár Longfellow; és megvallom, az egyetlen speciálisan amerikai lírikus, akit ismerek, Walt Whitman.

De ha ilyenformán Elek könyve is csak angol költészetről szól, viszont Laurent könyvéről is elmondhatjuk, hogy angol költészetről szól, bárha a könyv nagyobb részét festmények (preraffaeliták) és tudós esszék (Pater) méltatása tölti meg. Valóban, e kor egész angol szellemi élete: festés, költés, filozófia, történet, kritika annyira egységes és annyira mind egy dolog, és annyira mind költészet, hogy Laurent eljárása, mikor egyazon fejlődés rajzának keretében különbség nélkül beszél festőkről és költőkről, nemcsak jogosult, hanem szükséges is. Hozzá kell még tennem, hogy talán az olasz reneszánszot kivéve sohasem volt együtt ennyi többoldalú tehetség, festő és költő (mint Rossetti és Morris), költő és filozófus vagy tudós (mint Pater, Coleridge is; s idetartozik az amerikai Emerson) egyszemélyben; és soha ennyi átmeneti tehetség. történetíró költő, mint Carlyle, archeológus művész, mint Ruskin. ez ismét bizonyítja e szellemi élet egységességét.

E csodálatos szellemi fellendülést, amely mindenesetre Poe tehetségének is kertje és szülőágya volt, Elek nem használja fel keretül és magyarázó hátterül Poe alakjának megrajzolásánál - s ez talán az egyetlen hiánya ennek a különben igen szép munkának. Mert örömmel és büszkén jegyezhetem meg, hogy a két könyv közül, amelyről szóltam, határozottan a magyar a szebb, gondosabb, mélyebb munka. Igazi szeretet és behatolás műve ez a könyv és ez minden során meglátszik; meleg átérzés anélkül, hogy tudománytalanul szubjektívvé válna: más szóval belsőleg, mélyében szubjektív és nem külsőségekben kelti a szubjektivitás divatos látszatát, mint az számos mai kritikusban bennünket, bevalljuk, rendkívül undorít. Annyira teljes és türelmes elemzését nyújtja Poe egész lelkének művei alapján (és nagyon helyesen a kevés számú versre helyezve a súlypontot), hogy annak, aki Poet óhajtaná ismerni és nem ért angolul, inkább ezt a könyvet ajánlanám, mint a fordításokat, amelyek mind nagyon rosszak (beleértve elsősorban a magaméit, talán az egy Lee Annácska kivételével). Elek stílusa is szép anélkül, hogy kiáltaná, hogy: Szép vagyok! a szerző szemmel láthatólag szereti tárgyát és csak arra gondol, hogy azt, amit ismer és szeret, megismertesse az olvasóval is; sehol sem akar ő maga előtérben állni. sohasem jut eszünkbe az íróra vagy a stílusára gondolni; mindig arra gondolunk, amit mond. Mindig a hősére gondolunk, a zseni lelkének csodájára. Kétségtelen, hogy Elek helyesen választotta hőst, nemcsak a nagy szeretetét és megértését e hős iránt tekintve, hanem a hős hatását is: hisz éppen az amerikai Poe az, akin keresztül a nagy angol mozgalom Baudelaire-rel Franciaországba csapott, hogy onnan szétáradjon egész Európán, s majdan Baudelaire-nek Swinburne-re tett hatása révén meggazdagodva térjen vissza Angliába; így a fogaskerekek, melyek egymást kölcsönösen taszítják.

Ha Elek az egyénre helyezi a hangsúlyt és figyelmen kívül hagyja a hagyományokat, a szellemi hátteret, melyből e csodálatos növény kisarjadt: Laurent-t ellenkezőleg tisztán ez a háttér érdekli: Taine tanítványaként a miliő-elmélet híve és Walter Pater tanítványaként az egyén szerepét valósággal elenyészőnek látja. Selon sa puissance - mondja a művészről - il a recueilli, condensé, adapté sa sensibilité ce courant qui ne demande, qu'une expression; bien plus, il le fait sien, tel point qu'il le dévie... et bientôt, c'est tellement au fond de sa nature... qu'il est l'homme de son art... et c'est l'art qui l'a façonné et c'est lart qui emprunte sa voix. Tehát a courant a fő: ezt a courant-t rajzolja Laurent. Át van hatva ő is tárgyának fontosságától: az új angol áramlatot világirodalmi forradalomnak mondja, olyannak, mint a romanticizmus volt. Ezt a nagy courant-t egyes képekben rajzolja, körülbelül úgy, mint Taine angol irodalomtörténetének ötödik kötetében, és módszere, stílusa még egyes külsőségekben is annyira hasonlít Taine-éhez, hogy az egész könyv ezen ötödik kötet folytatásául tűnik fel. Az egyes képek: Coleridge; két tanulmány a preraffaelizmusról a legtágabb értelemben (beleértve tehát a költészetet és esztétikát); Walter Pater és Oscar Wilde. Mindezek egymással szoros összefüggésben oly folyamatot akarnak rajzolni, melynek előfutára Cowper, fő formulázói Ruskin és Pater, és betetőzője Wilde, akinek (tekintve, hogy a művészet számára semmi lényegileg újat nem hozott) fontosságát abban látja Laurent, hogy hedonizmusával ismét visszafordulván az élethez, első fecskéje annak az új fejlődésnek, mely Kipling és Stevenson egészségesebb - trop sain - művészetében virágzott. Nekem ugyan erőltetettnek tetszik Wilde-ot ilyen módon közösségbe hozni Kiplinggel.

A modern angol mozgalom ilyen magas és bezárt felfogása kétségkívül szép dolog, s Laurent meg tudja mutatni az áramlat egységét az ellenmondások közt is. De egyes képei (pl. Coleridge-ről, aki bámulatos nagy költő) kissé színtelenek; s bár megvan benne a francia világosság, amelyről az előszó dicséri; de nagyon megvan a francia szószaporítás is, mely már Taine-nél is gyakran bánt bennünket. Az előszót Tiddy oxfordi egyetemi tanár írta; innen tudjuk meg, hogy Laurent anyai ágon angol származású, majdnem gyermekkorában már az új angol művészet tanulmányozására szentelte életét. Tiddy magasztalásai túlságosak: a fiatal kritikus minden tehetsége mellett is, haláláig sem vált önálló szellemmé.